Az idén elhunyt Umberto Eco egyszerre volt író, filozófus, kritikus és tanár. 1995-ben írt egy cikket arról, hogy miről ismerszik meg a modern fasizmus. Az írás nagyon terjed most az USA-ban, ahol a liberális értelmiség éppen azt taglalja, hogy Donald Trump megválasztásával az észak-amerikai fasizmus korszaka jön-e el. Eco tanulmányát azonban Magyarországon is tanulságos elolvasni.

A fasizmus mint általános hatalomgyakorlási technika

A fasizmus nem ugyanaz mint a nácizmus. Erre Eco is kitér a szövegben, és mivel itthon néha szokás a kettőt egymásnak megfeleltetve használni, ezért érdemes ezt hamar tisztázni. A két politikai rendszernek vannak ugyan hasonló jegyei, de alapvető különbség, hogy a nácizmus mindenképpen egy totalitariánus rendszert hoz létre, és fontos alapja a fajelmélet. Ezekre lehet nyitott egy fasiszta rendszer is, de nélkülük is beszélhetünk fasizmusról.

A fasizmus inkább a nacionalista indíttatású autoriter rendszerek gyűjtőfogalma, belefér Franco Spanyolországa (1939 - 1975) és Putyin mostani oroszországi rezsimje is. 
(A kifejezés Mussolini pártja nevéből származik egyébként, amelyik az ókori Róma egyik igazságszolgáltatási jelképéről, a vesszőnyalábba tűzött bárdról nevezte el magát. A vesszőnyalábot a 19. század végén kapták fel olasz politikai mozgalmak, arra utalva, hogy egy darab közülük hajlékony, de összefogva erősek.)

Eco szerint azért lett a fasizmus a nacionalista autoriter rendszerek általános gyűjtőfogalma, mert az olasz fasiszta párt meglehetősen rugalmasan viszonyult az őt körbevevő dolgokhoz: volt egyházellenes és klerikális korszaka is, volt monarchista és király-ellenes, ígérte a szegények felemelését, de méltatta a tőkések érdemeit is. Ami végig állandó volt, az a tömegek manipulációja, a vezérkultusz, az idegenellenesség, a nacionalizmus, a hatalom központosítása, az igazságszolgáltatás és a sajtó politikai irányítása és a bonyolult érvelések megvetése.

Ideológiai szempontból azonban katyvasz az egész, és ez az elvtelen rugalmasság egy fokkal szabadabb légkört engedhet meg a faiszta rendszerekben, mint amennyit a náci vagy a kommunista diktatúrák valaha elviseltek. Ettől persze autokrata rezsimkeről van szó, ahol sok esetben erőszakkal is elhallgattatják az ellenzéket.

A velünk élő fasizmus

Eco arra figyelmeztet, hogy a fasizmus tettenéréséhez nem olyan rendszereket és pártokat kell keresni, amelyek egy az egyben hasonlítanak a névadó, 20. század közepi mozgalmakra. 14 pontban szedte össze, hogy mely sajátosságok jellemzik "az örök fasizmust", és szerinte ha a pontok közül sok tetten érhető egy politikai rendszerben, akkor fasizmust látunk.

A fasiszta ideológia nem túl kötött, de Eco szerint fontos alapja a hagyomány kultusza. Ez azt jelenti, hogy a fasiszta pártok azt sugallják, hogy egyszer valamikor régen volt egy tiszta, nemes korszak, és nekünk ahhoz kell visszatérni. Ehhez meg kell szabadulni a modern rárakódásoktól, attól a zavaros mocsoktól, amit a felvilágosodás, a racionalizmus hozott.

Ez a hagyomány-kultusz sokszor okkult tanok fogalom nélküli keverését is jelentik. Eco példájával: Szent Ágoston vagy Stonehenge tisztelete külön - külön lehet teljesen normális választás, ám amikor a kettőt elkezdik összekeverni, akkor már gyanús a helyzet.

A régi, tiszta, jó világ iránti nosztalgia lényege a modern tanok elutasítása. A fasizmus technológiai értelemben szereti a modernet, de a francia forradalom eszméit és a racionalitást megveti, és ha lehet üldözi.

A fasiszta rendszerek a tettek bűvöletében élnek. A tettek már önmagukban értékesek, aki nagyot mer lépni, az a jó vezető. A totojázó, méricskélő, mérlegelő, mindig ellenérveket kereső okostojások és entellektüelek ellenben a haladás és a nemzet ellenségei.

Aki nem ért egyet, az áruló. A fasiszta rendszerek a vitatkozót ellenségnek, hazaárulónak tekintik.

A rendszer egyik fontos alapja, hogy rájátszik az emberek félelmeire az idegen dolgoktól. A fasiszta rendszerek folyamatosan betolakodóktól, a megszokotthoz képest másképpen viselkedő csoportoktól féltik a társadalmat, és a velük szembeni gyanakvást igyekeznek erősíteni.

A félelmeket leginkább akkor lehet kiaknázni, ha a lecsúszástól rettegő középosztályt sikerül elkapni vele. Ezért a gzadasági válságok különösen kedveznek a fasiszta pártoknak.

A félelem gerjesztéséhez fontos, hogy a fasiszta pártok és kormányok folyamatosan azt mondják, hogy veszélyben a haza. Állandóan puccstól kell tartani, lehetőség szerint olyan belső ellenségtől, akit külföldről is támogatnak, és amely ugyan itt van velünk, de valójában nem a nemzet része. Az áskálódással és erőszakkal hatalomra törők a propaganda szerint a nép ellenségei, és a néptől akarják elvenni a hatalmat.

Ezek a puccsisták a fasiszta retorika szerint jellemzően nagyon gazdagok. Ez a lecsúszástól rettegő középosztály megszólításához is jól jön. A méltatlanul gazdag ellenséget úgy kell bemutatni, hogy vagyonával megalázza a keményen dolgozó embereket.

A külső és belső ellenség jelentőségét fel kell nagyítani a valós szerepéhez, vagy a valós képességeihez képest. Ez azért fontos, hogy hihető legyen a fenyegetés. Ám arra is vigyáznak, nehogy tényleg veszélyes ellenséget válasszanak, mert akkor az valóban odacsaphat, és ezzel kárt okozhat. Továbbá a fasiszta rendszereknek azt is rendre bizonyítaniuk kell, hogy megfelelő összefogással a fenyegető ellenség legyőzhető, így állandóan részeredményeket kell felmutatni a harcban.

A fasiszta politika egyik lényege, hogy a küzdelemért él, és nem az életért küzd. Vagyis folyamatosan harcol, sosem jöhet el a konszolidált békeidő, mert magából a harcból szerzi politikai legitimitását. Mindig vannak kitűzött célok, de valójában nem ezek elérése a lényeg, hanem az, hogy folyamatosan a mozgósítás, a háborús hangulat izgalma motiválja a társadalmat. Ebből következik, hogy a pacifisták, a nyugalomra intők az ilyen rendszerekben ellenségnek számítanak, akik a nemzet vesztét akarják.

Eco tömegelitizmusnak nevezi azt a jelenséget, hogy a fasiszta politika egyszerre elitista és populista. Ez azt jelenti, hogy a párt elvben mindnki számára nyitott, a hétköznapi emberek hősiessége a propaganda fontos része. Ám a szervezet irányítása elitista, a katonai hierarchiát idézően merev, és a szervezet csúcsán egyetlen ember, maga a vezér áll, aki a legfontosabb döntéseket egyedül hozza.

A hősiesség kultuszával Eco szerint általában együtt jár a halál, a hősi halál kultusza.

Eco szerint a fasiszta politika hangsúlyozottan férfias. A nők szerepe csak mellékes lehet, a nőiesség gyengeséget jelöl. A szexuális kisebbségeket pedig megveti a rendszer.

A fasizmusban nem az egyéni jogok a fontosak, hanem a közösség jogai. A közösség az, ami mindig akar valamit, és a vezér az, aki ezt az akaratot megszemélyesíteni képes. A tömegmédia fő feladata, hogy ezt sulykolja. Eco szerint manapság ehhez nem stadionokban tartott tömegrendezvények kellenek, hanem ott van hozzá a tévé.

A rendszer mindig azt hangsúlyozza, hogy a többség akaratát érvényesíti a párt vagy a kormány, és ezen az alapon a kisebbség véleményét le is söprik.

A fasiszta rendszerek ezért nem szeretik a parlamentarizmust, a képviseleti demokráciát, mert úgy tartják, hogy a közösség többségi akarata számít csupán. Minden okvetetlenkedés a nemzet ügyét hátráltató gyanús, korrupt kavarás csupán. A parlamentet általában rothadt, idegesítő intézménynek tekintik, amely csak akadályozza az emberek akaratának érvényesülését.

A fasizmusnak saját nyelve van, amit Eco az 1984 című regényből ismert újbeszélhez hasonlít. Új szavakat hoz létre a fasiszta politika, illetve új jelentést köt régi szavakhoz. A propaganda ezek által is erősödik.

Emlékeztet ez valamire?

A fenti szempontok mintha a kvótanépszavazás kormányzati kampányáról íródtak volna.

A hősi halál és az okkultizmus kultuszán kívül az összes többi szempontnak megfelelt az a kampány, amit a magyar kormány és a Fidesz bemutatott 2015 tavasza és 2016 ősze között, kezdve a migrációról szóló konzultációval, egészen az alkotmány 7. módosításáig.

Ha visszafelé megyünk a listán:

Új szónak ott van például a "migráns", a "no-go zóna", a "kényszerbetelíptés", vagy új jelentéssel felruházott kifejezésnek a "Brüsszel".

A parlamenti logikával szemben a népakarat kultusza már akkor is látszott, amikor parlamenti többségének biztos tudatában népszavazásra bocsátotta a kérdést a kormány. Ugyanez látszik most is, amikor a népszavazás érvénytelensége ellenére is módosítani akarják az alkotmányt.

A népakaratot itt is a vezér testesíti meg, hiszen Orbán Viktor személyesen jelentette be a népszavazást, személyesen nyújtotta be az alkotmánymódosítást. Orbán amúgy is "a magyar emberek" akarataként szokta hivatkozni a kormánya akaratát.

A kvótakampány vagy alkotmánymódosítás ellen érvelőket szó szerint hazaárulóknak nevezték a kormány politikusai és az állami sajtó is, vagyis a vitatkozók Eco definíciójának megfelelően a haza ellenségei lettek.

A kampányt meghatározta a nők gyengeségére építő retorika is, hiszen a kormány politikusai azt sulykolták, hogy akik nem úgy szavaznak, ahogy ők mondják, azok a nők megerőszakolására szavaznak.

A harc önmagéárt való megélését semmi sem bizonyította jobban, mint hogy a kötelező kvóták már lekerültek az EU napirendjéről, mire a népszavazást megtartották. Az egész egy teljesen felesleges műbalhé volt.

Hőskultusznak ott voltak a határvadászok kitelepülései, toborzásai és a róluk készült rengeteg hír az állami médiában.

Megvolt a valójában gyenge, de a propagandában bőven felnagyított erejű, külföldről irányított ellenség is: a migránsok, Brüsszel, a segélyszervezetek, a jogvédők.

Volt köztük a receptnek megfelelően egy nagyon gazdag is, Soros György. Időnként a migránsok is túl gazdagként jelentek meg az okostelefonjaikkal és a sportcipőikkel.

A lecsúszástól való félelemre végig rájátszott a kampány (jönnek a migránsok és elveszik a munkát, elveszik a pénzt), ahogy az idegenektől való általános félelemre is (elveszik a kultúránkat, nem élhetünk majd a magunk módján). A kampány veleje tökéletesen megfelelt a klasszikus fasiszta receptnek, ami az idegenellenesség és a félelem gerjesztésével igyekszik népszerűsködni.

Láthattuk a modern eszmék gúnyolását: a nemzetközi menekültjogra, a humanizmusra, a pápára hivatkozók megalázását.

Ezekkel szemben az ősi, egyszerű értékeket mutatta fel a kormány, a hagyományos magyar életet, évszázados szokásiankat, amelyek állításuk szerint veszélybe kerültek a modernisták elvei miatt.

Ez bizony egy fasiszta kampány volt.

A magyar kormány 2016-os népszavazási kampánya tökéletesen megfelel Umberto Eco 1995-ös fasizmus-kritériumainak.

Eco arra figyelmeztetett a cikke végén, hogy

"A fasizmus most is itt van körülöttünk, még ha néha álarcot is visel. Sokkal könnyebb lenne észrevennünk, ha követői kiállnának a világ elé azt kiábalvá, hogy "újra ki akarom nyitni Auschwitzot" vagy "fekete ingben parádézzunk megint az olasz főtereken". De az élet nem ilyen egyszerű. A fasizmus a legártatlanabb álruhában is visszalopkadothat. Kötelességünk leleplezni és ujjal mutogatni rá, minden nap, a világ minden szegletében."

444.hu