Munkájuk, sikereik kapcsán rendszeresen jelennek meg különböző médiumokban, így a közönség mindig képben lehet a pályafutásukkal. Bevallom őszintén, hogy nem csak azért öröm számomra az, hogy követhetem a karrierjüket, mert ők is fotósok és honfitársaim, hanem azért is, mert van köztük pár olyan név, akiket bátran nevezhetek példaképemnek. Bízom benne, hogy a Záridő hasábjain is írhatok majd a fotós büszkeségeinkről!

Ugyanakkor mindig motoszkál bennem az a gondolat, hogy mi lehet azokkal, akik nem tettek szert hírnévre? Milyen lehetőségeik vannak arra, hogy megmutassák magukat a közönségnek? A különböző képző központok, akik folyamatosan indítanak fotográfus OKJ képzéseket, rendszeresen arról számolnak be, hogy mekkora tömegek szereznek bizonyítványt ezen a szakterületen. Nyilván nem fog minden végzett diák a fotózásból élni, de így is jelentős lehet az a létszám, akik vállalkozóként ebből élnek. Hol vannak ők, és mennyire tudnak sikeresek lenni? Többek között ezekre a kérdésekre is keresem a választ, amikor bemutatok egy-egy olyan fotográfust, akinek a nevét még nem jegyezték fel a történelemkönyvekben, viszont tehetséges és sikeres a maga területén. Szeretném bemutatni az első beszélgetőtársamat, aki a fotózás mellett feleség és három csodaszép gyermek édesanyja is, Vahalcsik Zita fotográfust.

Fotó: Roszberger Bandi

Egy hűvös novemberi reggelen indultam útnak a XVII. kerületbe, egészen pontosan a Home Centerbe. Tudtam, hogy Zita műterme második vállalkozásként van jelen a család életében. A zászlóshajó egy kertépítéssel, kertészeti eszközökkel foglalkozó cég. A műterem így katonás rendben parkoló fűnyírókkal és számtalan kerti szerszámmal osztozik a helyiségen. Na ne úgy képzelje el senki, hogy a sok csodaszép családi portré a metszőollók árnyékában készül. A műterem csodálatosan le lett választva, ráadásul két helyiség is ki lett alakítva, különböző hátterekkel, kiegészítőkkel, ízléses bútorokkal. Ahogy beléptem a műterem részbe, azonnal feltűnt, hogy több stúdióvakuval és folyamatos fényű lámpával is dolgozik Zita, ezek mellett fényformálókból is van bőven választék. Egyetlen pillanatra sem éreztem az olcsóság jeleit. Szakmai szemmel jól látható, hogy minden befektetett fillér jól megfontoltan lett elköltve. Ha csak azt a Godox stúdióvaku rendszert veszem alapul, amit láttam, már akkor is elmondhatom, hogy induló vállalkozás ellenére is érezhető, hogy Zita nem érte be a legolcsóbb megoldásokkal.

Minden fotósnak van egy sztorija, ami arról szól, hogy kezdett fotografálni, egyáltalán miért fogott fényképezőgépet a kezébe? Mi a te történeted?

2013-ban megszületett Lotti kislányom és őt fotóztam, leginkább telefonnal. Aztán valahogy rátaláltam a szekrényben anyósom régi bridge gépére, ami valamilyen Fujifilm típus volt. Bekapcsoltam, de fogalmam nem volt róla, hogyan működik. Szerencsére rátaláltam az interneten a használati útmutatójára, ami még ehhez a géphez is elég terjedelmes volt, viszont élveztem már annak az olvasását is, mert olyan dolgokat tudtam meg belőle, amiről korábban fogalmam sem volt. Az elsajátított ismeretekkel elkezdtem használni a gépet, és nagyon élveztem. Néhány hónap után, miután látta a férjem, hogy ez nem csak egy múló hóbort nálam, kitalálta, hogy mi lenne, ha vennénk egy kicsit komolyabb fényképezőgépet. Persze nagyon megörültem a lehetőségnek és lázas kutakodásba kezdtem, hogy melyik lenne az a gép, ami egyrészt a kezdő szintemhez is passzol, másrészt ár-érték arányban is megfelelő. Így esett a választás egy Nikon D3200-ra kitben egy 18-55-ös objektívvel. Ez a páros valami csoda volt a számomra. Mindig nálam volt és mindent lefotóztam, amit csak lehetett, ráadásul meg voltam győződve arról, hogy nagyon jó képeket csinálok. El kellett telnie egy kis időnek, hogy kialakuljon bennem egy belső késztetés, hogy többet szeretnék tudni, ezért jelentkeztem egy pár alkalmas, kezdő fotós tanfolyamra. Mondanom sem kell, hogy az első alkalom után romokban hevertem, mert az, amit magamról gondoltam, hogy mennyire jól csinálok mindent, egyszerűen összeomlott és rádöbbentem, hogy mennyire keveset tudok még erről az egészről.

Fotó: Vahalcsik Zita

Érdemes ilyen tanfolyamokra jelentkezni?

Szerintem igen, és nagyon hálás vagyok nekik, mert annak ellenére, hogy a fő hangsúly a technikai részeken volt, azért mindenbe belekóstolhattunk a fashion-től a street-ig és az alapokat ott tanultam meg. Itt hallottam például először a blende, záridő, iso hármasról, de itt történt meg az is, hogy először elemezte egy hozzáértő ember szakmai szemmel a fotóimat, és rengeteg tanáccsal látott el. Úgy éreztem, hogy nagyon sokat tanultam tőlük, így később jelentkeztem szintén ehhez a céghez a haladó tanfolyamukra is.

Fotó: Vahalcsik Zita

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy elvégzed az OKJ-t?

2016-ban megszületett a második lányom is, és még szerettünk volna a férjemmel egy harmadik gyerkőcöt is. Korábban pénzügyesként dolgoztam, ami három gyermek mellett egy kötött munkarendben nem egyszerű történet. Mivel nem lankadt bennem a fotózás iránti szeretetem, úgy döntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, viszont a két elvégzett tanfolyam után sem éreztem elég önbizalmat. Tisztában voltam vele, hogy rengeteg üres folt van még a tudásomban, és tulajdonképpen ezért jelentkeztem az OKJ-ra, amit 2018 októberében sikeres vizsgával zártam.

Fotó: Vahalcsik Zita

Nagyon megoszlanak a vélemények az OKJ-val kapcsolatban, hogy mennyire igényesek ezek a képzések. Neked milyen tapasztalataid vannak?

Nagyon élveztem és nem csak a társaság miatt, hanem mert sok új dolgot is tanultam. Voltak olyan tantárgyak, amik szerintem feleslegesek voltak vagy éppen nem adták le rendesen, ilyen volt például a művészettörténet. Tanultunk fotótechnikát és optikát is, amikkel vért izzadtam mert nem vagyok egy reálos beállítottságú, a fizika sem tarozott soha az erősségeim közé. Utólag viszont azt mondhatom, hogy megérte végig szenvedni, mert a mindennapok során rendszeresen alkalmazom azokat, amiket ebben a modulban tanítottak.

Fotó: Vahalcsik Zita

A tanultak alapján lettek változások a felszerelésedben a vizsga után?

Igen, de mivel volt egy költségvetés a stúdióra is és a vázra meg optikákra, így most még a költségkímélő üzemmód fut a cégben. Egy Nikon D7200 vázzal, 35mm f1.8, 50mm f1.8 és egy nagy kedvencem a Sigma Art 18-35 f1.8 objektívekkel dolgozom. Van egy nagyobb átfogású tele zoom-om is, de azt nem használom igazán, mert nincs rá szükség a munkáim során. Ahogy egyre több munkám van, úgy fejlesztem a rendszeremet. Ráadásul a tanulás nem áll meg az OKJ elvégzése után, így rendszeresen költök workshop-okra is, hogy képbe legyek az aktuális trendekkel és mindig valami újat tudjak nyújtani a megbízóimnak.

Fotó: Vahalcsik Zita

Milyen témákat fotózol?

Szinte bármit. Rendezvényeket, esküvőt, stúdióban gyermek és családi fotókat, de anyukák kérésére gyakran csinálok fehérneműs sorozatokat is. Annak ellenére, hogy három gyerekes anyuka vagyok, talán a gyermekfotók a legnehezebbek. A fotózások előtt már fejben összerakom a sorozatot és rendszeresen szembesülök azzal, hogy el kell engednem az elképzeléseimet. Ezek főleg azokból az előre nem látott dolgokból fakadnak, amiket minden olyan fotós ismer, akik gyerekeket fotóznak, de igazán még sem lehet ezekre felkészülni. A gyerekek teljesen kiszámíthatatlanok, hogy mikor törik el a mécses vagy éppen valami úgy elvonja a figyelmét, ami miatt nem tudok egy kompozíciót megvalósítani. Gyakoriak az érzelmi hullámzások, egyik percben még kacag, de lehet, hogy a következő pillanatban durcázik, és nem akar oda állni, ahova kérem, vagy éppen zokogni kezd mert hirtelen elfáradt. Ezért gyakran kell improvizálni, és az adott pillanatban megoldásokat találni, mindezt úgy, hogy ketyeg az óra és tudom, hogy a következő család percek múlva belép az ajtón. Nem könnyű feladat, de eddig mindig sikerült megugrani a lehetetlennek tűnő helyzeteket is. Azt hiszem, hogy az a titka az egésznek, hogy el kell engednem a magam elképzeléseit, és rá kell hangolódnom a rezdüléseikre. A családi és gyermek fotók mellett nagy sláger, amikor az anyukák szólóban jönnek hozzám, hogy csodálatos fehérneműs képeket készítsek. Ilyenkor sem csupán fotós vagyok, hiszen folyamatosan kommunikálnom kell. Olyan leszek, mint egy kis pszichológus. Rengeteg sztorit hallgatok végig. Előfordul, hogy olyanokat is, amiket nem biztos, hogy hallani szeretnék, de ez is egy nagyon fontos része ennek az egésznek, mert tudom, hogy ilyenkor már megvan a bizalom, a nyitottság és a legjobb fotók mindig akkor készülnek, amikor ezek a sztorik elhangzanak.

Fotó: Vahalcsik Zita

A pályafutásod során dolgoztál már profi modellekkel is. Mennyivel nehezebb olyanokkal dolgozni, akiket nem fotóznak mindennap?

Sokkal nehezebb. Általában nincsenek tisztában azzal, hogy a képeken mi áll jól nekik, melyek azok a szögek, amik a legelőnyösebb oldalukat hozzák ki. Az én feladatom, hogy ebben segítsek, és ha minden egyben van, akkor ezt megörökítsem. Érdekes tendencia, hogy a közösségi oldalak mennyire beleszólnak ezekbe a fotókba. Mindig osztanak meg az elkészült képekből, ezért nyilván szeretné mindenki a legjobb oldalát mutatni, még akkor is, ha az nem fedi a valóságot. Szinte mindig kapok olyan kéréseket, hogy itt-ott nyúljak bele a fotóba Photoshoppal. Ezek a kérések mindig túl mennek az egyszerű bőrretuson. Természetesen nem adok ki a kezemből olyan képeket, amiket nem retusáltam. Ezek a kérések arról szólnak, hogy keskenyítsek egyes területeken, vagy legyen ez-az kisebb stb. Szinte plasztikai sebészi beavatkozásokról beszélünk. Nagyon sajnálom ezeket, mert innentől az már nem a valóság, pedig ezek a hölgyek mindannyian gyönyörűek az ilyen trükkök nélkül is.

Teljesíted ezeket a kéréseket?

Igen, mindig van pár fotó, amit megcsinálok, de mindet nem. Nagy lelki vívódást generál bennem, hogy a saját látásmódomat mutassam meg, és tartsak ki az elképzeléseim mellett, ahogy én látom szépnek vagy teljesítsem a megbízó kéréseit. A megbízó fizet, így józan kereteken belül teljesítem ezeket a kéréseit. Valahol azonban meg kell húzni a határt, mert jóval több utómunkát jelent egy-egy ilyen “sebészeti” beavatkozás, amiket ráadásul a szerződésbe nem is fektettünk le. Ha megnézed, akkor láthatod, hogy amiket kiteszek a műterem falára, azok nem manipulált képek, és mégis milyen szépek a hölgyek. A Facebookon és Instagramon szinte mindig azok a képek jönnek velem szembe, amikkel ilyen kéréseknek tettem eleget. Ez az “Insta hatás”, ez is egy trend manapság.

-Ha nem titok akkor, hogy lövöd be az áraidat?

-Az árak meghatározása nem volt egyszerű, mondhatni kifejezetten kalandos volt. 2018 októberében szereztem meg a bizonyítványt és 2019 januárjában kezdtük a stúdiót kialakítani. Rengeteg pénzt beleraktunk, bátran mondhatom, hogy ha a férjem nem támogatná ezt az egész fotós projektet olyan mértékben, mint amennyire teszi, akkor sem a képesítésem, sem a stúdióm nem valósulhatott volna meg. Elkészült a stúdió, kezemben a friss papír, hogy fotográfus vagyok, lobog bennem a lelkesedés lángja és árakat kellene írni. Körbe néztem a piacon és azt láttam, hogy egy 10-15 fotóból álló sorozat átlagáron 25.000 Ft. Ezt erősítette meg a legtöbb fotós ismerősöm is, közben a tanáraim intése is a fülemben csengett, hogy ne adjam magamat olcsón, hiszen szakképesítést finanszíroztam, felszerelést vettem, stúdiót rendeztem be. Kiírtam hát én is ezt a 25.000Ft-ot. Ezután jött a feketeleves, mert senki nem jelentkezett. A XVII. kerületben vagyunk, és itt ezek az árak nem működtek. Sajnos szembe kellett néznem a keserű valósággal és egy teljesen új ár listát kialakítani. Most 10-15 fotót csinálok meg 10.000 forintért és erre az évre már szinte teljesen be vagyok táblázva.

Fotó: Vahalcsik Zita

Tehát ha jól értem, akkor azt mondod, hogy a standard árakon egyáltalán nem volt ügyfeled, ezért lényegesen letörted az árakat? Ha én erről beszélek fotós körökben, akkor a kollégák simán szétszednek. Szerintük az árak egyben egy minőséget is meghatároznak, ezért nem szabad túl olcsón dolgozni. Nyilván a te esetedben, aki pénzügyesként dolgozott és egy vállalkozó felesége, akinek már van rutinja az üzlet terén, meg sem fordulna a fejemben, hogy ez a lépés ne egy megfontolt döntés eredménye lenne.

Jól érted és igen, valóban egy megfontolt döntés eredménye ez, ugyanis rengeteg pénzt áldoztunk erre a vállalkozásra, és ki kellett termelni a beruházások során elköltött forintokat. Stratégiát kellett váltani és belemenni abba, hogy kevesebb pénzért, többet dolgozni. Ahogyan korábban már említettem, ha nincs a férjem és a vállalkozásának a támogatása, akkor ez az egész nem valósulhatott volna meg. Azt szokták mondani, hogy az üzletben nincs barátság, de bizony még szerelem sincs. A stúdióhoz a helyiséget a vállalkozásom a férjem vállalkozásától bérli és a Sigma Art 18-35mm f1.8-as objektívet is havi rendszerességgel törleszti a férjem cége felé. Közel egy év után mondhatom azt, hogy ezzel az üzleti modellel már profitot termelünk. Minden bizonnyal egyszer el fog jönni az árak emelése is, de első körben az volt a feladat, hogy ledolgozzuk a befektetett pénzt és megismerjék a stúdiómat itt a kerületben.

Fotó: Vahalcsik Zita

Csak hallgatom, hogy bontakozott ki a hobbidból, egy jól felépített vállalkozás. A történeted azzal indult, hogy 2013-ban megszületett az első gyermeked, majd 2016-ban a második, és a terveitekben a férjeddel három gyermek szerepelt, ezért is váltottál a pénzügyes állásból. Ahogy beléptem a stúdióba, három csodaszép kislányt láttam. Ezek szerint a három gyerkőc terve sikerült. Mi a helyzet a pályaváltással? Sikerült megvalósítani, amit elképzeltél?

Nagyon sok áldozat és küzdelem van mögöttünk a férjemmel, és ahhoz, hogy ez a projekt működni tudjon, Gergő most is rengeteget segít. Alig egy hónapja kezdtem el az OKJ tanfolyamot, amikor kiderült, hogy teherbe estem a harmadik gyermekemmel. Az egész tanfolyamot, a modulzáró vizsgákkal lényegében terhesen csináltam végig. A vége felé a gyakorlatokra már a kisbabával mentem, sőt a záróvizsgákat is babával az oldalamon teljesítettem. A vizsgákra való felkészülésekre például nem is tudtam külön időt szakítani, hiszen két gyermekkel már anya voltam, akiket el kellett látni, ez mellett feleség is voltam, amíg a férjem az üzletben dolgozott, engem várt a házimunka, hétvégéken meg iskolapadba ültem, hogy fotográfus legyek. Gyakran éjszaka tanultam vagy a tételeket fotóztam, és amíg a gyerekeket altattam, addig néztem a telefonon. Olyan is volt, hogy az anyagot felmondtam diktafonra és amikor csak lehetett hallgattam. Ez a diktafon még egy évvel a vizsgák után is a táskámban van. Nem vettem ki azóta sem.  - Zita hangja ezen a ponton kissé megremeg. Könnyek szöktek a szemébe. (A szerző.)

Fotó: Vahalcsik Zita

Meghatódtál?

Igen, mert eddig igazán bele sem gondoltam abba, hogy mit csináltam végig. Most, hogy beszélünk róla azt érzem, hogy kicsit lesokkol, ahogy visszagondolok azokra az időkre.

Belecsapnál újra?

Mindenképpen, mert a kérdésedre válaszolva azt hiszem, hogy sikerült az, amit elterveztünk. Sokkal több időt tudok a családommal tölteni, mint ha visszamentem volna alkalmazottnak. A nagyobb lányaim napközben már iskolában és óvodában vannak, a legkisebbre pedig itt az üzletben vigyáz a férjem, amíg fotózok. Ezért is próbálom a fotózások javát hétköznap délelőttre időzíteni. Hétvégén hasonló a helyzet, akkor is Gergő szórakoztatja a gyerekeket, amíg én hátul a stúdióban dolgozok. A fotók kidolgozása pedig éjszakai feladat, amikor a család már alszik.

Elmesélted, hogyan készültél a vizsgákra, és milyen harcaid voltak. Közel egy éve fotográfusként keresed a kenyeredet. Mit tanácsolnál azoknak, akik most készülnek erre a szakmára?

Mindenképpen gondolják át, hogy pontosan melyik területtel szeretnének foglalkozni és készítsenek szigorú költségvetést. Aki a stúdiós vonalat választja, az készüljön fel arra, hogy eleinte komoly kiadásai lesznek. Szerintem, ha valaki saját stúdiót akar, de nincs meg a szükséges tőke hozzá, az bele se vágjon. Eleinte lehet, hogy érdemes bérelnie stúdiót azokra az alkalmakra, amikor munkái vannak, és közben gyűjteni a tőkét a saját műteremre. Ha megvan a tőke és a saját stúdió, akkor is rengeteg kitartásra lesz szüksége és nagyon akarnia kell ezt a szakmát művelni.

Fotó: Vahalcsik Zita

Szerinted az volt a kulcs az esetedben is? A kitartás és az akarat?

Egészen biztosan. Ha ez nincs, akkor abban a helyzetben, amit elmeséltem, hogy a két gyerek mellett a harmadikkal a pocakomban és egy háztartással, amit vinni kellett, tutira feladtam volna az egészet. Nem lett volna erőm végig küzdeni a tanfolyamot vizsgáról vizsgára. Ehhez persze arra is szükség van, hogy az ember két lábbal a földön álljon, és elfelejtse azt a téveszmét, hogy fotósként mennyire könnyű feladata lesz, mert csak kattintgatni kell. Akik nincsenek a szakmában, így is ezt feltételezik, hogy a fotográfia csak ennyi, egy kattintás.

Fotó: Vahalcsik Zita

Volt már rá példa, hogy ezt mondta neked valaki?

Persze. Ez már szinte rendszeres, én meg falra mászok tőle. A kedvencem, hogy csináljak két fotót a gyerekről, mert mi az nekem, csak két kattintás. Abba bele sem gondol az, aki ilyet kér tőlem, hogy ez nem csak két kattintás. Két fotó mögött is egy komoly folyamat játszódik le. Azért a két fotóért is be kell jönnöm a stúdióba akár egy órával korábban, hogy kitakarítsak, és elrendezzek minden kelléket, hogy méltóképpen fogadhassam az ügyfelet. Ha csak két fotóról is van szó, már napokkal előtte azon kattog az agyam, hogy milyen kompozíciók legyenek, és bizony azt a két fotót is szépen ki kell dolgozni. Ebből a munkából élek, és már nem engedhetem meg magamnak azt, hogy a nevemmel olyan fotók kerüljenek a közösségi oldalakra, amik valóban csak olyan kattintgatás formák. Csak gondold végig, hogy van egy portfolióm az interneten a nevemmel, aztán szintén az én nevemmel kikerülnek olyan fotók akár Facebookra, akár Instagramra, amik köszönőviszonyban sincsenek a portfólióm minőségével! Teljesen hiteltelenné válna minden olyan eszme, amiben fotográfusként hiszek és amik szerint dolgozok.

Azt hiszem, hogy ez az utolsó mondatod tökéletes arra is, hogy ezzel zárjuk a beszélgetésünket. Maximálisan egyetértek veled, hogy ügyeljünk a hitelességünk megőrzésére. Az egész beszélgetésünk során éppen az a szó motoszkált a fejemben, hogy: Hiteles. Köszönöm szépen neked, hogy megmutattad azt az utat, amit bejártál azért az álmodért, hogy fotográfus leszel! Egészen biztos vagyok benne, hogy kitartásod és elszántságod sokakat megerősít most abban, hogy az álmokért igenis érdemes harcolni, gördítsen is az élet bármekkora akadályokat elénk. Köszönöm szépen a beszélgetést!

Én is köszönöm!

Szöveg és kiemelt fotó: Roszberger Bandi / Záridő