A régmúltba vezető tapasztalatok szerint átszervezhet, új hivatalokat létesíthet, tanácsadó bizottságot hozhat létre.

Utóbbit választotta a kormány, amikor a közelmúltban megalakította a Nemzeti Versenyképességi Tanácsot (NVT), merthogy ismét zászlajára tűzte a magyar gazdaságban megvalósítandó „versenyképességi fordulatot”.

A drámaian romló versenyképesség – a 139 országot felölelő versenyképességi rangsorban a 2010–2011. évi 52. helyezésünkről a 2015–2016. évi rangsor 69. helyére estünk vissza – lépéskényszerbe hozta a kormányt.

A nyolctagú tanács véleményezési és javaslattevő hatáskörrel rendelkezik.

A kormány megfontolás tárgyává teszi versenyképességi intézet alapítását is.

A kormányközeli Figyelő értesülése szerint ennek az lenne a célja, hogy a különböző politikai és gazdasági „erőcentrumokban” megfogalmazott stratégiai elképzeléseket egy helyről hangolják össze.

Nem vagyok biztos abban, hogy a gazdaság versenyképességének kedvező alakulása a folyamat intézményesítésén, a tanácsadó bizottságon és az egykori tervhivatalra emlékeztető szervezet létrehozásán múlna.

Ha a kormánynak mégis ez lenne a meggyőződése, úgy miért nem vonta be a már 1995 óta a Budapesti Corvinus Egyetemen Chikán Attila professzor vezetésével működő Versenyképességi Kutatóközpontot, és vajon miért mellőzték a vállalkozói szféra versenyképességi pozícióit is következetesen védelmező Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének a tanácsba való meghívását?

A versenyképességi fordulat programjához Palotai Dá­­niel és Virág Barnabás Hogyan érhető el a sikeres gazdasági felzárkózás? című, 2016-ban publikált dolgozata szállította a szellemi muníciót.

Az írás rendszerbe foglalja a versenyképesség javítása szempontjából fontos, a szakmai közbeszéd tárgyát is képező feladatokat, és időhorizontot is rendel melléjük.

Már ennek alapján is látható, hogy a versenyképességben fordulatot nem lehet végrehajtani.

A versenyképesség a kulturális, szociológiai, gazdasági, lélektani és politikai tényezők bonyolult elegye.

Vagyis a drámai romlás mögött ezekben a tényezőkben – a rendszer természetéből fakadó – kedvezőtlen változások húzódnak meg.

Erre utalnak a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsorának adatai is.

Magyarország helyezése az intézmények és a törvényhozás minősége, az igazságszolgáltatás függetlensége, a kormányzati döntéshozatal átláthatósága, a kormányzati szabályozás okozta megterhelés, a

vállalkozói felkészültség, a tulajdonosi jogok védelme, az oktatási rendszer minősége, a tehetségek megtartása, az ország tehetségvonzó képessége, a verseny intenzitása és a vállalkozások innovációs képessége szempontjából a 102–136. helyezést „nyerte el”.

A rangsorral harmonizálnak az OECD legújabb termelékenységi adatai.

Megjegyzem, a versenyképesség és a termelékenység ugyan nem azonos fogalmak, a közöttük lévő szoros kapcsolat aligha tagadható.

Ezek szerint az EU 28-ak átlagos termelékenysége (az egy ledolgozott órára jutó, változatlan áron számított GDP alapján) 2016-ban 5,7 százalékkal haladta meg a 2010-es színvonalat.

Ezen belül Csehország 8, Lengyelország 11,8, Szlovákia 11,3 és Magyarország 1,8 százalékkal.

Érdemes megjegyezni, hogy az egy ledolgozott órára jutó teljesítményadat azt is tükrözi, hogy a munkát milyen hatékonysággal kapcsolják össze a termelési folyamat más tényezőivel.

Például azzal, hogy míg az EU 28 tagországában a gazdasági célú anyagfelhasználás minden kilogrammjára átlagosan két euró értékű jövedelem jut, Magyarországon csak 0,88 euró, és ezzel hazánk az országok rangsorában a 22. helyet foglalja el.

Ez a gazdaság szerkezeti sajátossága mellett részben a kevéssé hatékony anyagfelhasználásra, valamint arra utal, hogy a felhasznált anyagba épített tudástartalom (hozzáadott érték) viszonylag szerény.

Az NVT napirendjén eddig olyan témák szerepeltek, amiket egy jól működő, kellő szakmai kompetenciával rendelkező és az érdekeltekkel együttműködő kormány a saját hatáskörében eldönthet.

Feltűnő azonban, hogy a reklámadóval vagy az élelmiszer-kiskereskedelmi láncokkal kapcsolatos törvénytervezet csakúgy, mint a munka törvénykönyvének módosítási terve valahogyan elkerülte a fórumot.

Ez azért jelzésértékű, mert a kormány egyébként sorozatosan kísérletezik olyan, a versenyképességet romboló törvénytervezetekkel, amelyek sorra megbuknak a társadalmi-szakmai megítélés szűrőjén.

A romló magyar versenyképesség okait nem lehet felületi kezeléssel elhárítani.

Ha a gazdaság fundamentumát alkotó vállalkozások nem versenyképesek, az ország sem lehet az.

Eltekintve a kormány szándékának, eltökéltségének komolyságától, az NVT-nek ajánlani tudnám a „sikeres magyar modell” versenyképességi szempontból való elemzését.

Merthogy ebben a modellben nincsenek a gazdasági vállalkozás szabadságára és a tulajdonhoz való jog védelmére vonatkozó intézményes garanciák:

• a verseny korlátozása, oligopolisztikus vagy monopolhelyzetek teremtése az állam saját belátására bízott joga;
• a tőkeallokációban egyre szűkül a piaci szelekció és erősödik az állam, s mindenekelőtt a központi kormányzat, továbbá a vállalkozások politikai hálóban elfoglalt helyének a szerepe;
• intézményesült a korrupció, következésképpen a profit sok esetben torz kifejeződése a teljesítménynek;
• a vagyonosodás mögött gyakran nincs valóságos és arányos teljesítmény;
• a gazdasági szabályozásban sok a bizalmi tőke leépülését okozó esetlegesség, az ad hoc politikai megfontolások által vezérelt kedvezményezés vagy diszkriminálás;
• igen gyenge vagy inkább lefelé mutató a társadalmi mobilitás trendje; bizonyos kormányzati akciók (lásd a CEU ellenit) kifejezetten gyengítik az országról alkotott képet, gyengítik a versenyképességet érzékenyen befolyásoló jó hírnevét és tőkevonzó képességét;

Paks II. hosszú távú versenyképességi kockázat.

A sort folytatni lehetne, de bizonyára ez is elegendő annak belátására, hogy a magyar gazdaság versenyképességi „fordulata” mélyre ható rendszerszerű változásokat feltélez. Az NVT életre hívása azonban inkább pótcselekvés, mint a probléma megoldásának kulcsa.

168ora.hu