Nixon elnök belebukott egy olyan ügybe, a Watergate- botrányba, mely ma még kis hírként se kerülne be az újságokba.

A republikánusok betörtek egy demokrata pártiak által használt választási irodába, és illegálisan lehallgattak mindent. Az elnök tagadott, tagadott, aztán végül lemondott.

Bernstein és Woodward az évszázad zsurnalisztái lettek.

Bill Clinton megdöntött egy hivatali munkatársat az irodában. Monica Lewinski kipakolt. Clinton meg kis híján belebukott.

A WikiLeaks két és félmillió szigorúan bizalmas kormányzati dokumentumot tett közzé, köztük terepen ténykedő fedett ügynökök neveit, kapcsolatait – ami bizonyosan, vagy nagy valószínűséggel az életükbe került.

Amerikán kívül a fél világon megfigyelt, lehallgatott politikusokról, újságírókról, más közéleti szereplőkről készült anyagokat is.

Assange egy évtizedig dekkolt Ecuador londoni követségén, közben felcsinált egy nőt, majd a kiadatás elől Oroszországba próbált szökni.

És ő a közvélemény tájékoztatásának bajnoka. Ezzel a húzásával viszont a szemétdombra küldte azokat a feltételezéseket, hogy a CIA megbízásából robbantott.

A szivárogtatás áldozatain kívül, akiknek a sorsát csak sejteni lehet (igaz, meglehetős bizonyossággal), és Assange sorságtól függetlenül, melyet a bulvárlapok felkapnak időnként, az egész világbotrány füst, következmények nélkül elhalt.

Csakúgy, mint a legújabb, a Pegazus-botrány.

Volt egy kis hacacáré, felborzolódtak a lapok vagy egy hétre.

Aztán az izraeli szoftvergyátó cég megesküdött az anyám életére, hogy eddig és a jövőben is csak legális kormányoknak, és kizárólag a terrorizmus elleni harcra adta/adja el a kémprogramot, és ettől mindenki megnyugodott.

A nyilvánvaló hazugságot a két legrangosabb megfigyelt, Macron és Merkel is szó nélkül tudomásul vette, másokat, ellenzéki politikusokat, újságírókat, titokban megfigyelt, lehallgatott állampolgárokat (például nálunk) erről nem kérdeztek meg.

A zaj elhalt. Sehol senki nem mondott le, senkit nem vontak felelősségre, állítottak bíróság elé. Ma, egy hónap múltán már a kutya se beszél róla.

A vietnami háború elleni népmozgalomnak, tömegtüntetéseknek Irak, Afganisztán megszállása miatt nyoma sem volt.

Igaz, Irakban csak rövid ideig harcoltak az amerikaiak. De Afganisztánban tíz kemény évig. Mint Vietnamban.

Igaz, kisebb amerikai részvétellel, nem kényszersorozott, hanem csakis hivatásos, önkéntes katonákkal, és főleg kevesebb amerikai áldozattal.

De mégis! Hol maradt a közvélemény nyomása?

Azok az idők elmúltak! A hippik, a korabeli tüntetések motorjai megöregedtek, megcsontosodtak, beilleszkedtek az általuk megvetett establishmentbe, a gyerekeik, az unokáik pedig már ebbe születtek bele: csecsemőkortól felkészülés és harc, hajsza a felnőttkorig a jobb bölcsődékbe, óvodákba, iskolákba, középiskolákba, egyetemekre, jobb ügyvédi irodákba bejutásért, ahol végül napi harmincnégy órát robotolva védik ugyanezt az establishmentet.

Vagy elmennek autószerelőnek, farmernek, cipőügynöknek, és élvezik a világ nagy része szemében amerikai álomnak nevezett életformájukat: háromautós garázs a hat hálószobás, jelzáloggal terhelt házukban, vagy csak egy lakás.

Európai társaik, a diáklázadók is hasonló utat járnak be: a rendszer őket is beszippantja.

A végtelenül tisztességes politikai karriert befutott Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer hangját se hallom, se Afganisztán, se a Pegazus miatt.

Főleg pedig a közvélemény hangját nem!

A forradalmi, vagy csak világjobbító ábrándok helyét átvette a McDonald's.

Csak olyan megrögzött álmodozók tartanak ki, mint az örökifjú Jane Fonda és Meryl Streep, az Isten tartsa meg őket sokáig.

És ez a leértékelt árunak ható tömeg termeli ki törvényszerűen a leszállított igényeknek megfelelő vezetőit.

Az olyan jelentéktelen senkiket, akik ma a világot vezetik, akik jó bürokrataként maximum rutinügyek intézésére alkalmasak, olyan messze vannak képességeikben és elhivatottságukban a múlt század végére eltűnt egykori államférfiaktól (bocsánat Hölgyeim, más kifejezés erre a kategóriára még nem született), egy Thatchertől (mindazzal a kárral együtt, amit okozott), egy Erhardtól, egy Willy Brandttól, egy Mitterrand-tól, de még egy Pompidou-tól is (hogy Churchillt, de Gaulle-t, Adenauert már ne is említsem), mint Makó Jeruzsálemtól.

Azok fogják megoldani a klímaválságot, a fenyegető víz- és élelmiszerhiányt, akik a Mussolini-márkajelű handabandázáson kívül csak kártevésre képesek? Egy Trump, egy Orbán, egy Le Pen, egy Salvini? (Egy ezeknél képességesebb, de hasonlóan nagy gazenber, Netanjáhú?)

Vagy azok az emezeknél sokkal tisztességesebbek, akik ilyen gyalázatos módon, extra-amatőrként elbaltázták az afganisztáni helyzetet? Meg a világhírű szolgálataik, a dollármilliárdokba kerülő kütyükkel?

Ezekre egy tyúkól igazgatását se bíznám rá!

Kérdezzék meg az Afganisztánból menekülni próbáló áldozataikat (igen, az ő áldozataik!), már azokat, akik még életben vannak a békés megoldásról szónokoló tálibok megtorlása ellenére, hogy mi a véleményük róluk?

És kérdezzék meg, hogy mi a véleményük Kurz kancellár, meg Orbán miniszterelnök úrról!