h i r d e t é s

Wittner Mária, a legenda

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Wittner Mária, a legenda

2016. február 26. - 10:47
0 komment

 

Köztársaság tértől a szélsőjobboldalig - Hóhér, vigyázz! – Egy Fidesz-propagandafilm előélete.

Forrás: 24per7.info

Wittner Mária (2014-ig a Fidesz MPSZ országgyűlési képviselője) 1937-ben született Budapesten. Apját – elmondása szerint – nem ismerte, anyja nem törődött vele, szüleiként, a liberális ideológiából a konzervatív keresztény nemzeti körök eszmeköréhez történt csatlakozását követően, a karmelita rend nővéreit tisztelte. Önéletrajzában az olvasható, hogy az 56-os harcokban a kezdetektől részt vett, majd, állítása szerint “november 4-én a szovjet tankok megtorló mészárlásaiban” megsérült (egy akna szilánkjaitól az Üllői úton). Közel egy év elteltével letartóztatták és “fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás és tiltott határátlépés” miatt dr. Tutsek Gusztáv népbírósági tanácsa 1958. július 23.-án első fokon halálra ítélte – ezt az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, mint másodfokú bíróság, 1959. február 24-én életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatta.

Társait, a Corvin közi fegyveres felkelők perében, részben az Ő vallomásaira alapozottan, Sticker Katalin, Kóté Sörös József és Tóth József esetében halálos ítélettel sújtották – a fiatalkorú Varga János, Neumann Tivadar, Bertalan Pál százados, Kludsky Géza és Máté Ferenc 8-13 év börtönbüntetést kapott. A halálraítélteket 1959. február 26-án végezték ki a Budapesti Fegyház és Szigorított Börtön (“Gyűjtő”) területén.

Az 1990 után megalkotott legendárium szerint “Kétszáz nap a siralomházban eltöltött kínzó várakozás után a másodfokú bíróság életfogytiglanra változtatta ítéletét – 1970-ben szabadult nemzetközi nyomásra”.

A szabadságharcos

Mit ünneplünk, a fél évszázaddal ezelőtti szabadságharcunkra emlékezve? Az 56-os, konfabulációktól sem mentes, legendákat? Azokat, akik még napjainkban is ezekből a legendákból élnek meg?

Wittner Mária természetesen nem várakozott kétszáz napig a siralomházban, hiszen dr. Tutsek (akit a megtorlás éveiben “halálbíróként” emlegettek) első fokon ítélte el, tehát nem volt szükséges várakoznia az ítélet végrehajtására, egyszerűen azért sem, mert az elsőfokú ítélet nem volt jogerős. És mivel hazánkban nem mindenki járta meg a “Gyűjtő” poklát, azt is hozzá kell tenni, hogy csak azok kerültek a “siralomháznak” nevezett őrző cellákba, akiknek jogerős volt a halálos ítélete – így ezek az ítéletek 72 órán belül végrehajthatók voltak. Ezekben az egyszemélyes, ritka esetben kétszemélyes cellákban már egyedül voltak azok a rabok, akiknek a kivégzésére egy-két napon belül sor került.

Wittner 1937-ben született Budapesten. Származására vonatkozóan – feloldandó az évtizedes vitát – maga az egykori szabadságharcos sem tudna válaszolni. Apja roma volt vagy esetleg (ahogy újabban szerepeltetik) iráni perzsaszőnyeg-készítő és kereskedő…  Erre valószínűleg csak az édesanyja adhatna választ, de ő dajkaságba adta, majd keresztanyja elhelyezte egy karmelita zárdában, ahol apácák nevelték 1948-ig. Még ugyanebben az évben az Üllői úti gyermekotthonba került. Gimnáziumba íratták, de a tanulmányait két osztály elvégzése után félbehagyta.

1956. október 23.-án részt vett a Magyar Rádió ostromában és az épület elfoglalásában, de nem fegyverrel harcoló felkelőként: az akkor 19 éves fiatal lány a lőszerutánpótlást biztosította bajtársainak. A későbbi napokban oldalkocsis motorkerékpárral kórházba szállította sebesült társait. Október 25. után a Corvin köziek kötelékében tevékenykedett, a harcok alatt e helyen is főleg lőszert szállított, tárakat töltött és benzinespalackokkal (úgynevezett “lánggránátokkal”) látta el a férfiakat. – E helyen ismerkedett meg Havrilláné Sticker Katalinnal, akivel a forradalom napjaiban majdnem végig együtt maradt, és akit (elmondása szerint) 1959-ben mellőle vittek el kivégezni.

Október utolsó napjaiban a Vajdahunyad utca felkelőegységhez csatlakozott, november 4-én, a már említett sérülése után, a Péterfy Sándor utcai kórházba került, ahonnan november 9-én engedték el – ezt követően december 15-én Ausztriába menekült, de innen a karácsonyi napokra visszajött Magyarországra. December 27-én ismét megkísérelte a határátlépést, ekkor azonban elfogták és rövid ideig őrizetben volt. A már ismertetett vádak alapján 1957. július 16-án tartóztatták le, ekkor már a Palack- és Üvegipari Vállalatnál dolgozott…

Az életfogytig tartó büntetéséből 10 évvel a jogerős ítélet kimondása után szabadult – de állításával ellentétben nem “nemzetközi nyomásra”, hanem sokkal prózaibb okok folytán: 1970. március 25-én az akkori kormány közkegyelmi rendelete alapján amnesztiával engedték el a kalocsai női börtönből.

1970-ben varrónőként helyezkedett el, előbb a fővárosban, majd Dunakeszin és Gödön. Évekig Szolnokon lakott, itt ment férjhez egy alkoholistához (e házasságból gyermeke is született), akitől később elvált. 1980-ban került sor az ötvenhatos sérülése miatti gerincműtétre, ezt követően rokkantnyugdíjasként élt.

A demokratikus ellenállás legvégén, 1989-ben ismerkedett meg a Krassó György körül tömörült Magyar Október Párt (MOP) tagjaival, tüntetett az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások, majd a listás választások ellen, e mellett, bár nyilatkozataiban többször elmondta, hogy gyermekét a börtönévei idején egy párttitkár segítette, nevelte – súlyosan kifogásolta az egykori “elvtársak” részvételét az 56-os emlékünnepségeken.

A demokrácia örvényeiben

Bár a rendszerváltozás első éveiben liberális felfogását és szociális érzékenységét hangsúlyozta – Wittner Máriát eleinte köztudottan jó kapcsolatok fűzték Göncz Árpád köztársasági elnökhöz (budapesti, XIV. kerületi lakását is az ő közbenjárására kapta) – 1990 után az erősen jobboldali POFOSZ kegyeleti és szociális elnökhelyettese lett, majd Boross Péter politikussal az 56-os Alapítvány kuratóriumi tagja, 1993-tól pedig a volt politikai foglyok közül egyedüliként Szabadságharcosokért Alapítvány Lakásfelmérő Bizottsága elnöke lett.

A bizottság elnökeként a mátyásföldi bajtársi otthonok elosztása miatt súlyos konfliktusokba került az egykori harcostársaival, főleg Pongrátz Gergely “Corvin-közi főparancsnokkal” és emigráns barátaival, akik még a tettlegességtől sem riadtak vissza. Éles támadások érték a Magyarok Világszövetsége részéről is. – “Wittner Mária soha nem volt szabadságharcos, és fegyver akkor volt a kezében először, mikor egy fotós előtt pózolt. Mint maga is nyilatkozta 1991. október 18-án: eszmeiség nem vezérelte. Harci cselekményekben nem vett részt, így tisztségeit és kitüntetéseit is indokolatlanul kapta” – tartalmazta az a levél, melyet 11 ötvenhatos szabadságharcos írt alá és küldött el az akkori munkahelyemre, a Pest Megyei Hírlap illetve az Esti Hírlap szerkesztőségeibe, válaszul a “Ne adjátok fel a Corvint!” címmel megjelent írásra.

Ekkoriban még következetesen fellépett a történelemhamisítások ellen – részt vett az Iván Kovács Emlékbizottság felállításában, még később az 56-os Emlékbizottság tagja lett a liberális beállítottságukról ismert Donáth Lászlóval, Halda Alízzal, Hegedűs B. Andrással, Litván Györggyel és Mécs Imrével együtt. Az igazság elkötelezettjeként lépett fel akkor is, mikor az ügynökügyben (a “Nyugodt az álma, elnök úr?” című írás megjelenése után) hajlandónak mutatkozott tanúvallomást tenni dr. Torgyán József ellen, aki a megtorlások kezdetén a hírhedt Tutsek-bíróság fogalmazójaként tevékenykedett.

Évek múltán, a radikális metamorfózisa idején, mikor Torgyán már Orbán Viktor szövetségese lett és elhangzott a híressé vált parlamenti beszéde, végletesen leegyszerűsödött minden: az 56-os történetek is lassan-lassan elhalványultak előadásaiban – retorikájában a jó népnemzetiek és a gonosz liberálbolsevikok kerültek előtérbe.

2001-et követően alapvető változást tapasztalhattunk magatartásában és politikai nyilatkozataiban. A korábbi barátait, akik segítették élete kritikus szakaszaiban, elfelejtette. Elfelejtette ugyanúgy, mint a korábbi küzdelmeit és az Iván Kovács-bizottság törekvéseit is, melyet az új évszázad első éveiben már nem tekintett időszerűnek.

Wittner a liberális korszakában, a kilencvenes évek elején, még úgy vélekedett, hogy “köztudottan, a nyilasokból lettek a legvéresebb szájú kommunisták, mert nekik kellett a legjobban bizonyítani” – de a parlamenti beszédét követően már csak a szovjeteket tartotta megszállóknak, míg a németek oldalán harcolt magyarokat (értelemszerűen Szálasi katonáit is) hősöknek. Az Orbán-kormány bukása után stílusa alpárivá változott: az EU-ellenesség és globalizáció-ellenesség mellett beállt Mécs Imre – a másik halálra ítélt 56-os rabtárs – molesztálói közé, egyértelműen kiállt a szélsőjobboldali hangnemet megütött Vasárnapi Újság és a Bencsik-féle Demokrata mellett, miközben mind jobb kapcsolatokat épített ki a rasszista Jobbik Magyarországért Mozgalommal illetve az Ekrem Kemál György és Budaházy György vezette neonáci utcai harcosokkal.

Hóhér vigyázz!” – A propaganda film kulisszatitkai

Századunk első évtizedében úgy külföldön, mint a 2006-ban Fidesz-listán az Országgyűlésbe került képviselő hazai fellépései alkalmával, a “nemzeti elkötelezettségű” tömegek ünneplése közepette vetítették a “Hóhér, vigyázz!” című filmet, amely Wittner Mária ötvenhatos hőstetteit volt hivatott bemutatni illetve a volt politikai elítélt előadásában az általa bemutatott, javarészt köztörvényes bűncselekményekkel is vádolt, egykori bajtársai mártíriumát…

“A történelmi kalandozások helyett a főszerep az érzelmeké: a kőkemény perceké, amiket korunkbeli fiatalok éltek át az utcákon elvérezve, vagy a siralomházban eltöltött hónapoké, amíg megváltásként el nem jött értük a hóhér kötele. – A filmben több helyszínre kalauzolnak el minket: többek közt a siralomháztól kezdve az apácákhoz, akik felnevelték a későbbi szabadságharcost, a vérbefojtott 50. évforduló emlékezetes színtereire és a Parlament folyosóira is… Hallottunk Wittner Mária barátnőjéről, Katiról is, akivel nyolc hónapon keresztül voltak cellatársak, majd aki felemelt fejjel ment az akasztófáig. Névtelen hősök és kivégzettek kelnek életre – egy-egy régi fénykép, vagy éppen Wittner Mária, őket sosem feledő emlékezetének hatására” – írta az egyik szélsőjobboldali újság, az objektivitást vagy méginkább a kritikai szemléletet mellőzve. (Mert honnan is tudhatták volna a megbabonázott nemzeti érzelmű nézők, hogy kik nevelték fel és hogyan Wittner Máriát… és miként ment felemelt fejjel az akasztófáig Havrilláné Sticker Katalin?)

Az elkészült filmet a Magyar Média Iskola jeles személyiségei, Siklósi Beatrix és Matúz Gábor készítették, a zenei aláfestést Jenei Szilveszter, Adorján András és Kocsis L. Mihály alkották meg Waszlawik “Gazember” László tangóharmónikás, Bokor Tünde erdélyi népdalénekes és a nemzeti radikális Kárpátia zenekar közreműködésével… – a stáblista tanúsága szerint.

Arról, a nemzeti körökben magától értetődő módon, szó sem esik, hogy az elkészített filmalkotás alapötletét és részben a bemutatott dokumentumokat is a film alkotói (nincs rá jobb kifejezés) lopták. A történetet – tanúsíthatóan – először az Amerikai Magyar Értesítő hasábjain tettem közzé 1994 októberében, a jelzett lapszám 5-6-7 oldalain, majd a magyarországiak az Igazunk ’56 III. évfolyam 11. számában olvashatták. Később pedig, engedély nélkül, változatlan szöveggel, a Szittyakürt 1995. januári számában tette közzé “Hóhér, vigyázz a hajamra – In memoriam Sticker Katalin” címmel. A forradalom és szabadságharc napjaiban készített fotodokumentumok, melyeket Leslie Toth (Tóth László) küldött el címemre az Egyesült Államokból, is először ezekben az újságokban jelent meg, de az említett jeles alkotók, azon kívül hogy nemileg változtattak a címen, még az “egyebek” között sem említették meg az alapmű szerzőinek a neveit…

Azt, hogy a főhős, Wittner Mária, a neki nyújtott segítségért és a legenda alapját képező, nemzeti színűre kozmetikázott írásmű felhasználásáért még köszönetet sem mondott – az, ebben a szép új, nemzetiszocialistává lett világban már igazán érthető.

 

24per7.info


 

h i r d e t é s