Ha a Covid–19 nem zavarja meg a választás időpontját, akkor 2021. május 6. közeledtével Skócia az Egyesült Királyságban több éve folyó végeérhetetlen alkotmányügyi dráma korlátai között fog vergődni. A forgatókönyvet már megírták, a járvány ellenére megtartják a hatodik általános választást, amely minden eddiginél inkább a függetlenség kérdése körül forog majd.

Nem csupán arról van szó, hogy a Skót Nemzeti Párt (SNP – Scottish National Party) az egymást követő negyedik győzelemre számíthat, hanem arról is, hogy 17 közvélemény-kutatás alkalmával soha nem látott módon került előtérbe a függetlenség kérdése. Ha az SNP megszerzi a többséget, népszavazást fog követelni a kérdésben. Ha nem, akkor a környezetvédőkre lesz kénytelen támaszkodni ugyanezért.

Csak London engedélyezhet ügydöntő népszavazást. Így az SNP elkötelezettsége visszapattanhat a Westminster-palota faláról, amikor beleütközik a brit szuverenitás megtestesítőjébe. A 2019-es általános választásokon győztes Boris Johnson miniszterelnök – akinek a megválasztása felfűtötte a függetlenségi érzelmeket Anglia északi határán túl – kijelentette, hogy a 2014-ben rendezett népszavazásra tekintettel, az ország negyven éven belül nem rendez újabb népszavazást a kérdésben

Egyik oldalon ott van tehát az SNP és más kisebb pártok – a Zöldek és a Skót Szocialista Párt (SSP) –, továbbá különféle szervezetek, köztük az erősen baloldali Kampány a Radikális Függetlenségért mozgalom vagy a Yes Alba koalíció. A kultúra világában írók, művészek szinte divatba hozták a tiltakozást, és színt visznek a politikai szervezetek szürkeségébe. A téma ott van a közösségi hálókon és az alternatív médiában. A 2014-es népszavazás után az amerikai Newsquest a gyorsan fejlődő piacra dobta a The National napilapot.

Velük szemben áll a brit kormány és az ország nagy pártjai, amelyeknek a Skóciában elszenvedett gyengülés ellen nincs más érvük, mint hogy folytonosan a parlament alkotmányos szuverenitására hivatkoznak. Konzervatívok, munkáspártiak és liberális demokraták az egyre kevesebb unionista szavazataiért versengenek. Azt ígérik, hogy ellenzik majd a népszavazás megtartását, bármi legyen is a május 6-i választások eredménye. Skóciának az Egyesült Királyság kebelén belül tartását szorgalmazó áramlat nehezen képes megszervezni a lakosságot, sőt, még kevesebb sikerrel jár, amikor J. K. Rowling írónőn kívül más celebek támogatását is igyekszik felmutatni. Az írott sajtó hagyományosan szkeptikus a függetlenség kérdésében, de jelenleg a brexitellenesség és a Johnson kormány bírálata viszi náluk a prímet. Még a British Broadcasting Corporation (BBC) is, amely a 2014-es népszavazásról adott tájékoztatás alkalmával függetlenségellenes hangot ütött meg, ma az unionisták kereszttüzében áll, akik úgy ítélik meg, hogy túlságosan megértő az SNP-vel kapcsolatban.

Panaszkodnak arra, hogy a csatorna elnézően bánik a skót miniszterelnökkel, Nicola Sturgeonnal (SNP), aki a helyi lakosság szerint sikeresen kezeli a Covid–19-válságot. Sturgeon asszony népszerűsége sokban hozzájárult az SNP választási sikeréhez. Összehasonlítva mérsékelt és szakszerű stílusát Boris Johnson miniszterelnök heves nacionalizmusával, érthető, hogy a járvány idején a függetlenedés híveinek támogatottsága nőtt.

Nincs B terv

Úgy tűnik, a dolgok alakulása a válásnak kedvez, és ez igazolni látszik az SNP egymást követő vezetőinek a fokozatosság elvét követő stratégiáját 1990 óta. A fejlődés dinamikája a brit állam intézményein belüli manőverezést jelentette. Az SNP először 1998-ban megragadta a Skót Parlament vezetését, minthogy a megelőző évben megszavazták a devolúciót (a hatalom átadását). Az igazgatási gépezet birtokában megmutatta, hogy az ország képes önmagát kormányozni. A kasszandrák azt jósolták, hogy Skócia távozása káoszhoz vezet, és elvész a nép által annyira kedvelt legfontosabb kérdések, a totemek egy része. Az SNP mindig kész volt a válasszal: a független Skócia kérni fogja csatlakozását az Európai Unióhoz (még akkor is, ha Madrid a végsőkig ellenáll majd, tartván a katalán függetlenségpártiak felbátorodásától), megtartja a font sterlinget fizetőeszköznek, továbbra is a brit korona alattvalója[1] és a NATO tagja marad.

A fokozatosság elvét követve arra számítottak, hogy a választási legitimitás lépcsőzetes erősödése arra fogja kényszeríteni Londont, hogy engedjen az SNP követeléseinek. E logika sikerének könyvelték el, amikor David Cameron brit konzervatív miniszterelnök (2010–2016) kötelező érvényű népszavazást írt ki 2014-ben. Ma viszont, amikor a függetlenség jóval népszerűbbnek tűnik, London valószínűleg tartózkodni fog attól, hogy újra kockáztasson. London várható negatív válasza azonban megerősítette, hogy Skócia marginális helyet foglal el az Unión belül, helyzete megalázó; ugyanakkor a fokozatosság kritikáját is felerősítette.

Az SNP egyes vezetői, sőt olykor egyszerű tagjai is már nem fogják vissza magukat a párt által megkövetelt kemény fegyelem ellenére sem. 2012 januárjában Kenny MacAskill, az SNP Westminsterbe delegált negyvenhét képviselőjének egyike bírálta Sturgeon asszonyt, hogy elutasítja egy B terv kialakítását: azt, hogy jóváhagyás nélkül rendezzenek népszavazást, hogy jogi úton támadják meg Londont, sőt hogy egyoldalúan kihirdessék a függetlenséget. De egy radikális stratégia azelőtt, hogy megnyernék a májusi választásokat, nagyon megtépázná az SNP nehezen szerzett reputációját, amely szerint ez egy stabil párt, a kockázatvállalás ellenzője. Sturgeon asszony jól tudja ezt. A vele való rokonszenv részben abból a vélekedésből fakad, hogy az angol (azaz kis-brit) nacionalizmus jobban fenyegeti a stabilitást, mint annak skót megfelelője.

Egyébként, mint ahogy azt a Sturgeon asszony és elődje, Alexander Salmond közötti nyílt konfliktus is megmutatja, a függetlenségi mozgalom jelentős válságon megy át, nem mintha nem lenne sikeres, hanem éppen a sikere miatt. Stratégiai értelemben a fokozatosság csodálatosan működik a neki kedvező társadalmi bázis kialakítása szempontjából. Ugyanakkor az a tény, hogy formális választási legitimitás mellett tette le a voksát, egyúttal sérülékennyé is teszi: London engedélye nélkül képtelenség politikai változásra alakítani át a megszerzett támogatottságot. Másfelől a törvények és az eljárási szabályok pontos követése sem tesz lehetővé más utat.

Skóciát kormányozhatatlanná tenni – ahogy azt néhány aktivista megfogalmazza – annak érdekében, hogy megkössék az Egyesült Királyság kezét, legalábbis kockázatosnak tűnik: a decentralizáció óta a nemzetet szinte kizárólag az SNP irányítja. De ha nincs semmi más opció, mint hogy Londontól várják a zöld utat, egyesek egyre türelmetlenebbé válnak...

Ami az SNP-t illeti, az ideális forgatókönyv számára az lenne, ha májusban elsöprő sikert aratna. Akkor London kénytelen lenne engedélyezni az ügydöntő népszavazást, amelynek a kimenetelét ma senki sem látja előre. A konzervatívok egyes fajsúlyos személyiségei attól tartanak, hogy a Westminster elutasító döntése a függetlenségpártiak malmára hajtaná a vizet. De az SNP-n belüli viták kiéleződése erősíti a déli unionisták merev álláspontját: ha falba ütköznek, akkor az SNP szétszakadhat, ami a status quóhoz való visszajutáshoz vezethet.

A skót politikai életet hosszú ideig meghatározó Munkáspárt (Scottish Labour Party – az országos Labour Party szekciója) óvatosan közelít a problémához. Miközben a konzervatívok többséget szerezhetnek az Angliában szerzett szavazatokkal, a Munkáspárt erről nem álmodhat. A párt mindig is erősen támaszkodott a Westminsterben ülő ötvenkilenc skót képviselőre, hiszen ebből a konzervatívok, 1983 óta, sosem tudtak tizenháromnál több helyet megszerezni. És a munkáspártiak számíthatnak az SNP várhatóan negyvenhét képviselőjére, akik támogatnák programjuk nagy részét, ha kisebbségi kormányzásra kerülne sor. Ebben a helyzetben azonban ennek a népszavazás megrendezése lenne az ára. A népszavazás pedig megbuktathatja a kormányt. Másképpen megfogalmazva, a Labour hatalomra jutásának körülményei egyúttal a bukását is előkészítik. A munkáspártiak végső reménysége az, hogy a konzervatívok ellenállása a népszavazás megrendezését illetően többet árt az SNP-nek, mint maga a bennmaradás.

Ha megfigyeljük azt az utat, ahogy a politikai válság alakul a királyságban, kevés esély mutatkozik arra, hogy a működési nehézségek a közeli jövőben megoldódjanak. Mert még ha a Labour hatalomra is juthat anélkül, hogy Skócia távozásától tartana, valószínűleg akkor sem lesz képes alapvetően megváltoztatni azt a gazdaságot, amely a mély egyenlőtlenségeket okozza. A munkáspárti Keir Starmer által megfogalmazott program [2] a párt korábbi vezetője, Jeremy Corbyn ambiciózus gazdasági programjáról való lemondást mutatja, amikor a költségvetési felelősséget és azt a szándékát hangsúlyozza, hogy a területi véleménykülönbségeket alkotmányi bizottság keretei között fogják orvosolni. Annak érdekében, hogy visszanyerje észak-angliai választóit, Keir Starmer támogatta Johnson brexit-megállapodását. De ezzel fokozta az erősen Európa-párti skótok által elítélt demokratikus deficitet, mert ők immár nem jutnak képviselethez a királyság két legfontosabb pártjában. Az ország eltérő politikai kultúrái egyre kevésbé lesznek összeegyeztethetők, miközben Anglia újra felfedezi magának a határain átnyúló harcos nacionalizmust.

A bennmaradás Skócia számára azt jelentené, hogy folytatódik a politikai, kulturális és gazdasági pangás, amely fokozatosan rátelepedett az országra a Skót Parlament húsz évvel ezelőtti megalakulása óta. Miközben előnyös abból a célból, hogy a függetlenedés érdekében stabil koalíció épüljön, a mérsékelt politika nem kínál hatékony eszközöket az ipar hanyatlása ellen, így Skócia egyre inkább függ a turisztikai és pénzügyi szektortól, a fosszilis energiaforrásoktól és a közszolgálatoktól. A Skót Munkáspárt kísérletet tett arra, hogy ambiciózus stratégiát mutasson fel az ipar erősítése kérdésében, de megszenvedte csökönyös unionizmusa hatását, amely eltávolítja tőle a választók széles tömegét.

Csatlakozni az Európai Unióhoz?

A politikai értelemben bénult állapotban lévő skót társadalom egyébként egy olyan válságot él meg, amelyet kevesen ismernek be. A nemzeti sajtó összeomlik a közösségi média vagy a multik felvásárlásai miatt, az egyetemek nagy része az Egyesült Királyságon belül a legrosszabb állapotban és a leginkább privatizáltak között van. A nem kormányzati szervezetek (NGO-k) – amelyek legtöbbje szubvencióktól függ – kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy kompenzálják a közszféra teljesen leromlott szolgáltatásait. Ezek a törekvések mindazonáltal háttérbe szorulnak a mögött a nagy politikai játszma mögött, amelyet a politikai vezetők vívnak.

A függetlenség elegendő lesz-e ahhoz, hogy némi életet leheljen a területre? A skót munkásmozgalom és parlamenti szárnya – már amennyi maradt belőle – megszabadulna az unionista ballaszttól. Így újra felvehetnék a népi osztályok érdekében folytatott politikai és kulturális harcot. De a jobboldal is hasznot húzna az uniótól való leválásból, hiszen ez egy megvert – de azért jelentős – kisebbség, amely a skót nacionalista jobbszárnnyal rokonszenvez, és aggasztóvá válhat a progresszív erők számára.

Gazdasági értelemben az SNP függetlenségi menetrendje egyértelműen neoliberális. Vállalásai: megtartaná a font sterlinget, és kevesebb, mint egy évtized alatt, a költségvetési deficit jelentős csökkenését irányozza elő, ami, egyszerűen szólva, katasztrófát jelentene a lakosságnak. A külföldi befektetéseket a nemzeti kapitalisták felé irányítaná, akik természetüknél fogva még tovább piacosítanának, ez tovább rombolná a munkaerő, a természeti erőforrások és a közszolgáltatások helyzetét. Másfelől, az Európai Unióhoz való csatlakozás – ami az SNP egyik ígérete – automatikusan csökkentené Skócia nemzeti szuverenitását; de az Európai Uniótól való függetlenség elképzelői alábecsülik a mind Londontól, mind Brüsszeltől egyszerre való elválás árát.

Egyébiránt Skócia leválása a határain túl is következményekkel járna. Angliában a Labour, és általában véve a baloldal, hirtelen a saját nemzeti identitásával kerülne szembe. Területének egyharmadát elveszítve, politikai súlyából és geopolitikai erejéből is hasonló mértékben veszítene a királyság. Önmagában a nagyság fantazmagóriájával való felhagyás nem lenne feltétlenül rossz. De a nyugati világ egyik leginkább centralizált államának szembe kellene néznie azzal, hogy a területi és a kulturális egyenlőtlenségek következtében a további bomlás kockázata nőne meg. A skót példa nem maradna visszhang nélkül Walesben és Észak-Írországban sem.

Végeredményben a skót függetlenség kérdése sokkal inkább liberális-demokrata, mintsem radikális természetű. Lehetőséget nyújtana arra, hogy a skótok kivonják magukat az angolszász rendszerből, amely egyre kevésbé demokratikus és liberális, miközben állandó, olykor igen kényelmetlen identitási válságai elfedik a skót kormány speciális problémáit. Az biztos, hogy világosan meghúzná annak a politikai térnek a határait, amelyeken belül a skót baloldal mozoghat. Ez nem tenné könnyebbé számára a manőverezést.

Mindez még nem elegendő ahhoz, hogy bozóttüzet keltsen. A függetlenségpárti tábor kebelén belül – főképpen azok számára, akik ebben a harcban élték ki szerepvállalási kedvüket az elszánt és ugyanakkor steril radikalizmus térfelén, – az az elképzelés, hogy a konzervatív elitet egy másik, liberálisabb elittel váltsák le, messze nem elegendő. A harcosok merevsége végül erősítheti az államszövetség fennmaradását is.

„Egyes nacionalisták sok időt vesztegetnek el azzal, hogy azon siránkoznak, hogy Skócia történelme nem öltött melodramatikusabb formát.”– írta 1981-ben Stephen Maxwell.[3] Sokakat lelkesít az a remény, hogy a jövő izgalmasabbnak ígérkezik, mint amilyen a múlt volt. De a nemzeti identitás sötét erdeje azért még azok számára is veszélyeket rejt, akik szeretnek borzongani.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

A szerző, Rory Scothorne Edinburghban élő író. Társszerzője Cailean Gallagher és Amy Westwell-lel a Roch Winds: A Treacherous Guide to the State of Scotland [Viharos szelek: alattomos útmutató Skócia államhoz], (Luath Press, Edinburgh, 2016.) könyvnek.

[1] L. Lucie Elven: Inoxydable monarchie britannique [A megingathatatlan brit monarchia], Le Monde diplomatique, 2020. december, a Magyar Diplo-ban 2021. februárban jelent meg.

[2] L. még Owen Hatherley: Purge travailliste au Royaume-Uni [Munkáspárti tisztogatás az Egyesült Királyságban], Le Monde diplomatique, 2021. január.

[3] Stephen Maxwell: The Case for Left-Wing Nationalism [A baloldali nacionalizmus esete], SNP 79 Group Paper, #6, Aberdeen People’s Press, 1981.