A létminimum alatt élők helyzetét 1990 óta vizsgálják.

Hol társadalmi konszenzus övezte, hol támadták, aztán két éve azt is megéltük, hogy az állam beszüntette az erre irányuló kutatást. A Policy Agenda ezért 2016 óta „átvette a stafétabotot”, és immár második éve publikálja a társadalom állapotáról szóló adatokat.

Ez az írás nem csak a szikár számokról, hanem a kérdéskör értelméről és az adatok mögötti folyamatokról is szól.

Hol van már a rendszerváltás hajnala, amikor a reményt gyors kiábrándulás követte? Talán azt is gondolhatta a magyar társadalom, hamar elértük a mélypontot, és sokkoló volt, de innen talán már csak feljebb lesz.

Nem akarok beállni azok közé, akik „teljesen elvesztegetett évtizedekről beszélnek”, és „rosszabbul élünk, mint a Kádár-korszakban” trendi szólamokat hangoztatják.

Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy a rendszerváltást követő gazdasági változások minden területen növelték az egyenlőtlenséget.

Így történt ez a szegénység, a nehéz helyzetben lévők esetében is, de a folyamat nem állt meg 1990-es évek elején. A rendszerváltás hajnalán a létminimum alatt élők aránya 10 százalék körül volt, ma ennek több mint 3,5-szerese.

Ez a probléma ránk szakadt, és nem is tudtunk vele mit kezdeni. 1991-ben jelent meg Koncz Zsuzsa Illúziók nélkül című lemeze, amely a rendszerváltás utáni kiábrándultság érzésével foglalkozik.

Az egyik talán kevésbé ismert száma, a Csak legyünk rajta túl klipjében látható egy korabeli újságcikk, amelynek címe: „Mesél a háztartási napló – A szegények fogyasztása”. A vágókép is egy idős, hajlott hátú nénit mutat. És valahogy megragadtunk a szegénység ezen értelmezésénél, és nem is akarunk ezen túllépni.

Pedig amikor Koncz arról énekelt:

„Azt mondják mindig, hogy nincs semmi baj

a gyógyulás közel már

És nemsokára jól leszünk, csak türelmesek legyünk

Az ám, az ám

Nem kell félni, nem fog fájni

Neked nem fog fájni, tudjuk, doktor úr

Nem kell félni, nem fog fájni

Nem fog fájni csak nekünk”,

a szegénység mai formája nem volt ekkora mértékű. Valahogy benne ragadt a közvélekedés abban, hogy ne tartsuk problémának, ha valaki dolgozik, de éppen csak megél a családja ebből. Úgy érezzük, ez az élet velejárója, ezért fókuszálunk a mélyszegénységben élőkre (főképpen csak szavak szintjén).

Pedig a kérdés ennél bonyolultabb, és erre világít rá a létminimum-kutatás is.

Mire jó a szegénység mérése?

Amikor szegénységről beszélünk, nehéz dolgunk van, ha statisztikai adatokkal akarjuk megfogni a kérdést. (Akkor még nehezebb, ha nem azokkal, hanem szubjektív elemekkel.) Húzunk egy vonalat, és az alatta lévőkre azt mondjuk:

ti vagytok a szegények,

a felette lévőknek pedig,

nektek nem kell izgulnotok, jó helyen vagytok a társadalmi ranglétrán.

A létminimum-számítás tipikusan ilyen műfaj. Húzunk egy statisztikai módszerekkel kiszámított vonalat, és megnézzük, kik vannak alatta, és kik felette.

Azt is tegyük hozzá, hogy nemcsak a társadalmi folyamatok ábrázolása során kerülhetünk abba a hibába, hogy egyéni szinten abszolút számnak vesszük az adott értéket, és mereven ragaszkodunk hozzá. Hányszor lehet hallani, hogy az infláció semmit nem fejez ki, hiszen nem találkozik az emberek szubjektív (!) valóságérzékelésével.

Azt hisszük ugyanis, hogy ha az újságban leírják, hogy a pékáruk ára 5 százalékkal nőtt, akkor ez az általunk kedvelt boltban és az általunk hagyományosan vásárolt árura is pont igaz lesz. Nem veszünk figyelembe sok más tényezőt, amelyek az adott termék árát az adott időszakban befolyásolják (gyakran jobban, mint maga az inflációs szám).

A létminimum esetében is azt gondoljuk, hogy ha kiszámoljuk a saját háztartásunkra vonatkozó létminimum-összeget, akkor biztosan meg tudjuk állapítani, hogy mely csoportba is tartozunk.

A nélkülözőkébe vagy a dőzsölőkébe?

Majd amikor összevetjük ezt szubjektív valóságérzékelésünkkel, azonnal kétségbe is vonjuk az egész értelmét és szükségességét.

Pedig mi is történik valójában?

A létminimum esetében a társadalom egészére vonatkozóan meghatározzuk, hogy mennyi bevétel kell ahhoz, hogy az adott háztartás elmondhassa magáról: akkora bevételük van, amekkora

igen szerény fogyasztási szintet jelent, csak alapvető szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget, valamint csak a hónapról hónapra éléshez elég; kisebb rendkívüli kiadás vagy jövedelemkiesés is akadályozza a szükségletek kielégítését.

Ez – lássuk be – nem matematikai egyenlet, ahol minden tényező teljes biztonsággal meghatározható, hiszen csak körülbelül tudjuk megmondani, mit jelent az „alapvető szükségletek kielégítése”. Élelmiszer-fogyasztás esetében azt, hogy kalóriaérték alapján megnézzük, mennyiből lehet a szükségletet fedezni.

Ugyanakkor sok mindent nem tudunk pontosan definiálni, ezért mindig felmerülhet az egyénben a kérdés: „hogyan is lehetne megélni ennyiből?” vagy éppen ellenkezőleg: „mi kevesebből is szépen kijövünk”.

Azért tartottam fontosnak leírni ezeket, hogy a saját élethelyzetünkhöz viszonyítva kellő óvatossággal, ugyanakkor társadalmi szinten megfelelő bizalommal közelítsünk a létminimum-adatokhoz.

Amikor 2016-ban „átvettük” Policy Agendaként a stafétát a KSH-tól ennek a társadalmi mutatónak a számítása kapcsán, éppen az vezetett minket, hogy ne szakadjon meg az a folyamat, amely 1990 óta tartóan mutatja a társadalom helyzetét.

Idén is azzal a módszertannal készítettük el a számításokat, mint amivel 2015-ben utoljára a Központi Statisztikai Hivatal tette azt. Azaz minden tekintetben meg akartuk őrizni a kontinuitást és az adatok összehasonlíthatóságát.

Létminimum 2016-ban

A létminimumérték kiszámítását az élelmiszer-fogyasztás normatív értékéből kiindulva, az élelmiszereket a normatívához hasonló értékben fogyasztó háztartások fogyasztási adatainak felhasználásával végeztük el – ahogyan azt a Központi Statisztikai Hivatalban is tették.

Az élelmiszer-fogyasztás normatív értékének számításakor azokat az élelmiszer-mennyiségeket vettük figyelembe, amelyeket az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet dolgozott ki. Ezeket az élelmiszer-mennyiségeket tartalmazza a létminimum-számítás élelmiszerkosara, mintegy 100 konkrét termékre részletezve.

A teljes élelmiszer-fogyasztói kosár helyett a reprezentatív élelmiszerkosár alkalmazásának gyakorlatát a tapasztalatok is megerősítették.

A szükségletek széles körű kiterjedtsége miatt a teljes kosár konszenzuson alapuló meghatározása gyakorlatilag megoldhatatlan, míg az élettanilag szükséges mértékig mással nem helyettesíthető élelmiszer-fogyasztás a táplálkozás-élettani ismeretek alapján elfogadható pontossággal normázható.

A létminimum élelmiszerkosarának tartalma közepes fizikai igénybevétel esetén fedezi a vonatkozó egészségügyi és táplálkozástudományi követelményeknek megfelelő teljes tápanyag-, vitamin- és ásványianyag-szükségletet.

Aktív korú személynél a normatív élelmiszer-mennyiség többek között napi 81 g fehérjét (ezen belül 32 g állati fehérjét), 83 g zsírt, 356 g szénhidrátot, 800 mg kalciumot, 3500 mg káliumot, 13 mg vasat és 60 mg C-vitamint tartalmaz.

Az élelmiszer-fogyasztás normatív értékét az élelmiszerkosárban foglalt mennyiségeknek a konkrét időszakra jellemző árakon összegzett értéke adja.

A kosár mennyiségeit a 2016. év átlagáraival szorozva, az élelmiszer-kosár pénzben kifejezett, egy aktív korú felnőtt élelmiszer-normatívájaként általunk számított értéke havi 24.584 Ft.

A háztartások különböző korú tagjainak tápanyagszükséglete természetesen nem azonos. A felnőttekéhez képest – az OÉTI számításai szerint – a 14 éven aluliak élelmiszer-normatívája 77,8 százalék, a 60 évnél idősebbeké pedig 88,2 százalék.

Ily módon az aktív korú felnőttek 2016. évi 24.584 Ft-os havi élelmiszer-normatívája mellett ez az érték 14 éves korig 19.126 Ft, az időskorúaké 21.683 Ft.

Ezen értékek alapján határozhatók meg – a háztartásban élő személyek normatíváit összegezve – a különböző létszám- és korösszetételű háztartások élelmiszer-normatívájának értékei. Így pl. a két aktív korú felnőttből és két (0–14 éves) gyermekből álló háztartás élelmiszer-normatívája 87.420 Ft/hó.

A létminimumérték az élelmiszer-normatíván túl tartalmazza az élelmiszereken kívüli szükségletekre fordítandó forintösszegeket is.

E kiadások tételes számbavételének konszenzuson alapuló kivitelezése napjainkban – a szükségletek széles köre miatt – gyakorlatilag megoldhatatlan. A valamennyi fogyasztást tartalmazó létminimum értékét számszerűen ezért úgy definiáljuk, hogy az a normatívához hasonló forintértékben élelmiszereket fogyasztó háztartások összes személyes fogyasztási kiadásainak havi átlagos értéke.

A normatívának megfelelő élelmiszer-fogyasztó háztartások azok, amelyek élelmiszer-fogyasztásának globális forintösszege az adott háztartásra jellemző normatíva körüli ± 20 százalékos sávba esik. Feltétel továbbá az is, hogy a háztartás jövedelme ne legyen a létminimum-számítás szempontjából irreálisan nagy vagy kicsi, és ne legyenek beruházási jellegű kiadásai.

A létminimum számításunkba bekerült háztartások személyes kiadásaik 31,1 százalékát költik élelmiszerre.

A kiadások 22,7 százalékát fordítják lakásfenntartásra, amely utóbbinak 68 százalékát (azaz az összes személyes kiadás 15,5 százalékát) háztartási energia vásárlására. Egyéb fogyasztásukban csaknem 8,7% a közlekedésre fordított összegek.

Egészségügyre, testápolásra 5,1 százalékot költenek, míg telefonálásra 6,5 százalékot. Ruházkodásra 3,2 százalék jut, oktatásra, művelődésre, szabadidő eltöltésére pedig 5,9 százalék.

2016-ban a létminimum egy fogyasztási egységre számított átlagos értéke havonta 88.619 Ft volt.

A háztartástípusonkénti létminimum-értékeket a fogyasztási egységek háztartástípusonkénti száma és az egy fogyasztási egységre számított átlagos érték szorzata adja. A tipikus, azaz két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 256.995 Ft-nak felelt meg.

E háztartásban az egy főre jutó átlagos létminimumérték 64 249 Ft volt. A különböző háztartástípusokra érvényes egy főre számított értékek 2016-ban a 71,8 ezer Ft-os átlag körül, az 55 ezer és 88,6 ezer Ft közötti sávban szóródtak.

Az 1–2 személyes háztartások egy főre jutó értékei az átlagosnál nagyobbak, míg a többszemélyesekre kisebb értékek jellemzőek. Ez abból következik, hogy az utóbbiak esetében a rugalmatlan kiadások több személyre oszlanak meg, továbbá, hogy a gyermekek fogyasztása – globális összegét tekintve – a felnőttekénél kisebb.

Az egyes háztartásokban a létminimumérték és élelmiszer-normatíva hányados 2,61–3,68 között mozog. A legmagasabb értékek az egyszemélyes háztartásokra, a legalacsonyabbak az 5 fő felettiekre jellemzőek.

A számítási módszernek a korábban megfigyelt és az általunk is tapasztalt egyik sajátossága, hogy az eredményekben érezhetően megjelenik az életszínvonal változásának hatása is. Miközben az élelmiszer-normatíva fix, az élelmiszeren kívüli költésekre hatással van az életszínvonal alakulása.

Csökkenő életszínvonal mellett a létminimumérték/élelmiszer-normatíva hányados csökken, míg az életszínvonal javulásával növekszik.

Azaz a változatlan normatíva szerinti élelmiszer-fogyasztók többet tudnak költeni egyéb szükségleteikre. 2015 és 2016 között valamennyi háztartástípusban csökkent ez az arány.

Érdekes adat, hogy a létminimum alatt élő háztartások 7 százaléka mondta azt, hogy valamit a vizsgált hónapban félre tudott tenni megtakarításként, ez a létminimum felettiek esetében 37 százalék volt. Jellemező, hogy az adatfelvétel hónapjában megtakarított pénzek 96 százalékát a létminimum felett élő háztartások rakták félre.

Mennyien is vannak alatta?

Talán sokkal izgalmasabb kérdés annál, hogy mennyi az egy főre eső létminimum összege, az, hogy milyen változások figyelhetők meg. Elsőre talán meglepő lesz, hogy tavalyi évhez képest jelentősen csökkent azoknak a száma, akik létminimum alatti háztartásban élnek. Ez az arány korábban 41 százalék volt, idén 36 százalékra csökkent.

Sajnos sok évnyi adat hiányzik ennek kapcsán, hiszen a KSH nem csak 2010 óta nem hozta nyilvánosságra a létminimum alatt élők arányát, hanem azt megelőzően is csak ritkán.

Ferge Zsuzsa számításai alapján a létminimum alatt élők aránya az 1993-as 13 százalékról 1998-ra már 30 százalékra nőtt.

A következő ismert adat 2009-ből származik, amikor már 37 százalékra emelkedett a létminimum alatt élők aránya. Azaz a mostani adat tulajdonképpen azt jelenti, hogy visszatértünk a 2008-as gazdasági válság körüli szinthez.

Először is nézzük a háztartások összetételét a létminimum és a jövedelmi decilisek szempontjából. 2014-ben az alsó két decilis teljes mértékben, míg a felette lévő harmadik decilis kb. 86 százaléka beletartozott a létminimum alatt élők széles rétegébe.

A negyedik decilis negyede volt érintett ebben a kérdésben, majd lényegében a felette lévő rétegeket már nem, vagy minimálisan érintette a probléma.

Elsőre talán ellentmondás van abban, hogyan lehetséges, hogy például a harmadik decilis nem teljesen tartozik már a létminimum alatt élők közé, míg a negyedik decilisben is vannak létminimum alatti jövedelemmel rendelkező háztartások.

Ennek oka, hogy a háztartások egy főre jutó jövedelem alapján lettek decilisekre osztva, míg a létminimum a fogyasztási egység alkalmazásával figyelembe veszi, hogy milyen a család összetétele. Ezért lehetséges, hogy vannak a harmadik decilisben egy főre jutó jövedelem alapján olyan háztartások, amelyek a létminimum-számítás szerint nem részei ez érintett körnek.

Ez pedig a gyermekek számával van jelentős összefüggésben.

Forrás: kettosmerce.hu

A 2015. évben a társadalom nagyobb része került a létminimum alá. Azaz az első két decilis lényegében teljes egészében létminimum alattinak számít, míg a harmadik decilis 89 százaléka tartozott ide.

A negyedik decilis egyharmad-kétharmad arányban oszlik meg a létminimum felettiek felé billenve, míg e fölött már nem nagyon találunk olyan háztartást, amelynek a jövedelme a létminimum szintje alatt lenne.

Forrás: kettosmerce.hu

Az is érdemes megnézni, hogy ez mennyi háztartást, és legfőképpen mennyi embert jelent. 2015-ben az első három decilisbe tartozott a háztartások 30 százaléka, míg az emberek 40 százaléka.

Könnyen belátható, hogy minél kisebb a háztartás, annál nagyobb az esélye, hogy ne a „veszélyeztetett” kategóriába tartozzon.

A legalsó decilisben a háztartás átlagos létszáma 3,5 fő, a hatodik decilisben ez már 2,2 fő, míg a kilencedikben 1,7 fő.

A KSH jövedelemstatisztikája alapján érdekes képet kapunk ezen háztartások jövedelemforrásairól.

A társadalom alsó tíz százalékában élők bruttó jövedelmének 43 százaléka származott munkajövedelemből. A következő tized esetében ez az arány felment 67 százalékra, amely kisebb nagyobb ingadozásokkal egészen a legjobb helyzetben lévő tizedig kitart, ahol megugrik 77 százalékra.

Az alsó tíz százalék jövedelmét nagymértékben a gyermekkel kapcsolatos szociális ellátások adják, amely a teljes jövedelmük 32 százalékát teszi ki. Összehasonlítva az ötödik decilissel – ahol 5,4 százalék az arány – ez nagyon magas.

A társadalom alsó tizede tehát jövedelmének 43 százalékát munkából, 32 százalékát gyermeke után járó ellátásból kapja.

Miért nehéz a gyermeket nevelő családok helyzete igazán? Látható, hogy ha nem emelkednek a szociális ellátások, akkor önmagában a bérek emelése nem oldja meg problémájukat.

Ha egyenlőségi szempontból közelítünk, akkor a családi pótlék befagyasztása abból a szempontból elfogadható, hogy a gazdagoknál nem kell emelni ezt az ellátást, ezzel együtt azonban a nehezebb helyzetben lévők pénze is értéktelenedik.

Ugyanez igaz az anyasági támogatásokra is, amelyek alacsony összege visszaveti a családi költségvetést.

Ha létminimumszintre akarnánk tornázni a teljes magyar társadalmat, legalábbis az összes decilisbe tartozókat, akkor az alsó tized esetében nem csak a bérekhez kellene nyúlni, de még a második decilisnél is gondot okoz a gyermekek utáni ellátások nominális szinten tartásának politikája.

Hogyan csökkent mégis a létminimum alattiak száma?

Az előbb már utaltam rá, hogy nem történt más, mint visszakanyarodtunk a gazdasági válság időszakára, sőt, bár pontos adatunk nincsen, igazából a 2009-es szinten vagyunk, azaz még nem is dolgoztuk le az elmúlt nyolc év társadalmi nehézségeit.

2015-ről 2016-ra az egy főre eső létminimum összege 0,7 százalékkal nőtt, miközben az átlagbérek növekedése 7,8 százalékos volt. Azaz abban a családban, ahol a munkajövedelmek dominálnak, a háztartás átlagos bevétele jelentősen megugrott egyik évről a másikra.

Azaz ha a második és harmadik decilist nézzük, ott a nettó 7,8 százalékos emelkedés a család büdzséjét (mivel a bevétel kb. kétharmada munkajövedelem) 5,1 százalékkal megnövelte. Ez sok családot átlökött a létminimum léce felett.

A decilisek alapján a következőképpen néz ki a társadalmi helyzet:

Forrás: kettosmerce.hu

Az előző évekkel összehasonlítva tehát az látszik, hogy az alsó két decilise a háztartásoknak egy főre jutó jövedelem alapján teljesen érintett. Itt él a társadalomból 2,8 millió ember. Ez a réteg a harmadik decilisben már kétharmad-egyharmad arányú lett a 2015. évi 88 százalék-12 százalékkal szemben.

De nézzünk mélyére az adatoknak, hogy valójában családtípusok alapján hogyan is állunk a tavalyi évhez képest. Tavaly is megállapítottuk, és az erről szóló részletes adatok elolvashatók az Új Egyenlőség cikkében, hogy a nyugdíjas háztartások helyzetében javulás történt az elmúlt években a létminimumot érintően. Miközben az összes háztartás 29 százaléka él a létminimum alatt, ez a nyugdíjas korú háztartások esetében 13 százalék.

Azon háztartások esetében, ahol már nincs 18 év alatti, a családok 23 százaléka él a létminimum alatt. Ugyanakkor, ha már van gyerek, akkor ez az arány felmegy 51 százalékra. És ez még akkor is borzasztó, ha a 2015. évhez képest csökkent (59 százalék). Önmagában az a helyzet, hogy a gyermeket nem nevelő családok és a gyermeket nevelők között ilyen nagy a különbség a létminimum szempontjából, komoly kétségeket ébreszt a jelenlegi társadalompolitikai prioritásokkal szemben.

Arról nem is beszélve, hogy az egyszülős háztartások esetében még nagyobb a kiszolgáltatottság anyagi értelemben. Két kiskorú gyermek nevelése esetén az átlag 29 százalékról 81 százalékra növekszik a létminimum alatt élők aránya.

Mi lesz jövőre?

A létminimum alatt élők helyzetének „kezelését” két dolog szolgálja. Egyrészt a bérek emelkedése, másrészt a társadalmi ellátások javítása. A bérek kapcsán 2017-ben és 2018-ban is jó úton járunk. A szakszervezetek azt a célt tűzték ki, hogy 2018. január 1-től a nettó minimálbér és a létminimum összege legalább azonos legyen.

A tavaly kötött kétéves bérmegállapodás alapján a minimálbér esetében ez a szám a mostani adórendszerrel számolva 91.770 forint lesz nettóban. Azaz reálisan elérhetőnek látszik ez a célkitűzés. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden dolgozó család egyből a létminimum határa fölé kerül. Ennek fő oka a korábban már boncolgatott probléma, mégpedig a gyermekes és gyermeket (már) nem nevelő családok közötti különbség.

A gyermekek után járó támogatások jelentős része, így a családi pótlék, a gyes, a gyet, az anyasági támogatás, befagyasztásra kerültek. A kormány azzal érvel, hogy ugyanakkor gyermekek után járó adókedvezményekkel „helyzetbe” hozta a dolgozó családokat.

Ez elvileg igaz, de minél kisebb gyerek van a családban, annál valószínűbb, hogy az édesanya otthon van vele, ezért a kieső jövedelmet nem tudják ezek az ellátások pótolni.

Nem kerülhető meg, hogy a gyermeket nevelő családok esetében szociális ellátásokat is növelni kell. Nem szabad az államnak csak a munkabéren keresztül adott kedvezményekre építeni, még akkor sem, ha ezzel talán egy vélt társadalmi közhangulatot akar kiszolgálni.

A családi pótlék emelésével szembeni kimondatlan érv, hogy a segélyen tengődő családokat (itt általában a romákra gondolnak) ne ösztönözzék több gyerek vállalására.

A bérek emelése biztosan segít a létminimum alatt élőkön, de van egy közeg, amely kimarad ebből. Ők a közfoglalkoztatottak. Havi átlagban 200-220 ezer ember dolgozott közmunkásként 2016-ban. A keresetük alatta van a minimálbérnek, és nincs is arra ígéret, hogy ez változna. Azaz a közmunkával érintett családok jövedelmi helyzete továbbra is a létminimum alatti kategóriába tartozik majd. Rajtuk segíteni kell.

Reális célkitűzés-e, hogy nullára csökkentsük a létminimum alatt élő családok számát? Nyilvánvalóan nem, de az igen, hogy 10 százalék körüli értékre redukáljuk, ahol már főként az inaktív háztartások találhatók.

Ehhez tehát a béremelés folytatása (nem lehet megállni a mostanáig kiharcolt szinten), a gyermekek utáni szociális ellátások növelése kell.

És még hátra van egy lépés, ez pedig az alacsony nyugdíjak kérdése. A 13 százaléknyi létminimum alatt élő nyugdíjas korú háztartás a többi csoporthoz képes nem jelentős, de ők a legkiszolgáltatottabbak.

Hiszen nincs lehetőségük, hogy változtassanak a helyzetükön (nem mehetnek át más, jobban fizető munkahelyre, nem vállalhatnak másod- vagy harmadállást). Ezért velük foglalkozni kell, amire a nyugdíjminimum emelése (egyéni szintű segítség) vagy a nyugdíjas háztartásokra meghatározott (háztartási szintű) minimumnyugdíj biztosítása lenne megoldás.

Szerző: Kiss Ambrus/kettosmerce.hu