Ám hiába; a többi lapja egyáltalán nem üt. Ráadásul mintha azok nem is kartonból készültek volna, hanem selyempapírból; látszanak ám a papagájkommandós, militáns, a valósággal köszönő viszonyban sem álló, avítt üzenetek.

Interjút adott a házelnök a Magyar Katolikus Rádiónak és ebben az egyetlen, a párttársai számára talán „ütős” ellenvélekedése az: szerinte is közpénznek tekinthetők a Magyar Nemzeti Bank alapítványai által kezelt források. A többiből viszont tudható: még egy pár sincs a kezében. Csupa-csupa maszatolás, önellentmondás, egyrészt-másrészt. Blöff.

Mert ugye egyrészt ő fel lenne háborodva, ha biztonsági őrnek látszó emberek akadályoznák, hogy népszavazási kérdést nyújtson be. Másrészt nem tudja megítélni, hogy a minap így történt-e. „Volt egy hír és annak van több különböző interpretációja”…

Hisz’ nem is az a kérdés, hogy ki, hogyan interpretálja azt, ami megtörtént a sajtó szeme láttára, a média és a hivatal kamerái előtt, hanem hogy miért, hogyan történhetett meg. Persze, nem ővele…

Az oktatásügy helyzetéről egyrészt elismeri „a reformok bevezetése óta már eltelt annyi idő, hogy konszolidálódnia kellett volna az új rendszernek”… És szerinte „ki kell iktatni azokat a fékeket, amelyek a normális működést akadályozzák”. Az érintettek – a diákok, a szülők, a pedagógusok – számára azonban nyilvánvaló, hogy a normális működést épp maga az új rendszer „fékezi”, sőt kifejezetten akadályozza. Másrészt meg az interjúban azt fejtegeti: az oktatásban senki sem várhatja el, hogy visszatérjenek a „működésképtelen” önkormányzati fenntartáshoz, és be kell látni, hogy a közoktatás a világon sehol nem autonóm, hanem tartalmában is kormányzati irányítás alatt áll.

Érdekes: az önkormányzati fenntartású oktatásügy a világ sok táján kiválóan látja el a feladatát. Ott, ahol tudják: kizsebelt, a tönk szélén tántorgó önkormányzatok helyett finanszírozni képesekre van szükség. Az oktatás tartalmát a miénknél szerencsésebb országokban a kor társadalmi-gazdasági-kulturális tudásigénye diktálja. Ott a kormányok ezt segítik elő, ezt közvetítik jól. Persze, keresztbe is tehetnek, közvetíthetik rosszul is, mint momentán Magyarországon. Az iskolák, a tankönyvek sokfélesége, amit Kövér „liberális káosznak” lát, valójában nem más, mint a gyors alkalmazkodás képességének garanciája az oktatási rendszerben. Ha ezt politikai-hatalmi érdekek miatt mereven uniformizálja az állam, ha minden kiálló szögre üt egyet, akkor elvész e képesség, s elszakadnak az iskolák a valóságtól. Épp, mint a mindent egy hangon diktáló hatalom.

Ehhez képest a parlament bajuszrekorder elnök-pedellusa egyrészt „a pedagógusokat terhelő, életszerűtlen elvárások eltörlésével egyetért”, másrészt „azt szerinte nem lehet elvárni, hogy a közoktatásban ne érvényesüljön semmilyen kontroll és irányítás”.

Pedig de. Ha egy racionálisan működő, állandóan a kor követelményeihez igazodó rendszert itt irányít (értsd: korlátoz) az állam, azzal letéríti a folyamatos alkalmazkodás, önjavítás útjáról. Lezülleszti, tönkreteszi. És akkor a jó szándékú, az idők szavát meghalló és igényeivel is számoló, ráadásul a diákok sikeréért, jövőjéért munkálkodó pedagógusok elégedetlenkedni kezdenek, a tömött bajszú állami bácsiknak pedig odafentről, az Úr sztentori hangján kell egyrészt szózatot intézniük, hogy ugyan már, lássák be, ők nem „független magánzók”, hanem „a nemzet napszámosai”. S másrészt utalva a némi pénzt is megcsörgető életpályamodellre, felszólítaniuk, hogy ugyan legyenek már „fegyelmezettebb” szolgák és – tán hivatástudatukat, önállóságukat feladva – vessék alá magukat az eddig mindenre rátelepedő, és eddig szinte mindent elfuseráló központi akaratnak.

Ráadás gyanánt Kövér nem hagyja ki kedvenc témáját, a sorkötelezettséget sem; ha rajta múlna, akkor mindent megtenne, hogy meggyőzze az embereket ennek fontosságáról. Azután közli: egyrészt ő gyűlölt a hadseregben szolgálni, másrészt utólag mégis rengeteg hasznát látja annak az időszaknak.

Mindkettő hihető. Az is, hogy utált egy hierarchikus rendben másoktól kapott, nem feltétlenül értelmes, de mindig feltétlen engedelmességet követelő parancsokat teljesíteni, s az is: ha kibírta, utólag hasznára vált, hogy megtanulta mégis megtenni. Vélem, most is hasznára válik, ha megteszi.

Hanem amit még itt fejteget, azt jobb szó szerint idézni. Nagy levegő, csukafejes!

„A katonai szolgálat hiánya nehezíti ’a férfiemberek férfivá válását’, továbbá szerinte ez állhat annak a világméretű ’infantilizálódásnak’ is a hátterében, aminek eredményeként létrejöttek a ’mamahotelek’, ahol emberek a harmincas éveik elején is édesanyjuk kosztján élnek”.

Merthogy az ifjú attól válik igazi férfivá, ha utálkozva bár, de ellenkezés nélkül hajt végre olykor értelmetlen parancsokat? S ha nem akarja, mert mondjuk ragaszkodik a hitéhez, pacifista elveihez, akkor soha nem lesz igazi férfi? Akkor sem, ha nem katonai, hanem más, civil célokat tűzött maga elé? Ha mondjuk profi módon és szenvedélyesen űz egy költséges extrém sportot, újít fel oldtimer autókat, vagy ha szeretne eljutni a Föld távoli tájaira, netán meghódítaná a Mount Everestet, mielőtt megállapodik – akkor ettől infantilis? Az éretlenség, a férfiatlanság jele, ha emberünk sorra több diplomát is szeretne szerezni, s akár holtig tanulni, mert a tudomány felderítetlen határterületei érdeklik, s teszem azt, biológus-klimatológus-szociológus akar lenni?

És mi az ábra, ha nem örököl/nem keres közben eleget, hogy fiatalon saját lakást vegyen? Miközben a szüleinél még van egy szobája, és együtt állhatják a lakás kiadásait, hősünk inkább másoknak fizessen a mind drágább külön albérletért, hogy még lassabban gyűljön a pénz a hőn vágyott, önálló lakására? Vagy ha szegény, ha eladósodott a család és hiába feszülnek meg, sehogy nem jön össze a fiú 30 éves korára egy saját lakás árának a fele, de még a párja női princípiumának beteljesítését szolgáló esküvőre való se? Mi van, ha mindkettőt nagyon szeretné már a fiú, és épp ezért él, eszik, mos a családi összefogást nem sok tízmilliós rokoni kölcsönökkel, hanem csak egy szobával, meleg étellel segítő „mamahotelben”? Vajon hamarabb érne célba, ha mindeközben egy-két évig még sorkatonaként is szolgálna?

Miért is lenne jó – és főleg: kiknek –, ha minden iskola híven a gyermekekbe plántálná a mai félfeudális, illiberális „állami” eszményeket? Miért és kinek lenne jó, ha szinte mindent hitelből fedező, azután az államnak újabb gyerekekkel (vagy később ötszörös büntetőkamattal) fizető, és a CSOK-os bankoknak egész életükön át adós, amúgy meg a céljaikat, családi eszményeiket feladó, és a sorsukat, meg a leendő gyermekeik sorsát is a fideszes urak céljainak alárendelő, szolgalelkű embereket ontanának az iskolák? Talán azért, hogy jusson majd elég sorkatona a határkerítés minden méterére, s őrizze az „objektumot” a rá támadó menekültek ellen?

Urak! Ez mostanában már nem az első gyatra leosztásotok volt. Egyre vacakabb a lapjárásotok. Már a pókerarcotok sem a régi. Nem jönnek be a blöffjeitek. Túl sokat akartatok: mindent. És túl sokat is „nyertetek” már a cinkelt lapjaitokkal ahhoz, hogy elegánsan veszíthessétek el. A kibicek is másoknak drukkolnak már.

Ideje passzolni, azután felállni az asztaltól…

(végépé) / gepnarancs.hu