Persze, az is ciki, hogy Mészároslőrincség is van, de az ugye csak múló (tudom, hosszan múló, túl hosszan) politikai pörsenés, viszont a Bencsikandrásság, az zsigerinek mutatkozik és mivel társadalmi-kulturális jelenség (bocsánat, a kultúra itt olyan, mint az esztétika, nem szabad a saját pozitív kategóriáival azonosítani a fogalmat, ezért nem írok antikultúrát, noha gerjedelmem volna hozzá…), hát csak nemzedékekkel fog kihalni. Ha ki fog. Félek, nem fog.

Szóval eljutottunk a társadalom állapotának ama körébe vagy gyűrűjébe, kinek-kinek a Dante-értelmezésére bíznám, ahol nemhogy égleszakadás nélküli büntetlenségben, hanem a hatalom által hol csendben, hol majd hangosan támogatott módon lehet megkérdőjelezni olyan nemzeti alapértékeket, mint volt Esterházy Péter. Igen, Esterházy Péter furcsán-szerényen nézne, túlzásnak tartaná ezt részemről. (Hát ki vagyok én ehhez?) Másrészt ugye, mi az, hogy volt? Itt van. Van. Nem úgy, ahogy eddig, nem bólint kissé előre, hogy szemüvege fölött rád nézve kérdéseket láss a szemében. Nem is igazítja meg a szemüvegét. Nem hallgat nagyokat, míg megszólal és utána olyat mond, hogy… Nem. De itt van a polcon, porosodik is, hősiesen viseli, nincs is messze balról nézve Eörsitől, jobbról nézve Faludytól, hát igen, a betűrend furcsa dolog… De elkanyarodtam a polc felé: gyerekeim szerint diagnózis.

Szóval, tudom, nem illik senkit sem isteníteni és nem kezdünk mondatot azzal a szóval, hogy szóval, mint ahogyan háttal sem, de. Nem egészen helyes, sőt kifejezetten helytelen isteníteni valakit, mert akkor az ő szidalmazása, kulturáltabb országokban kritikája blaszfémiává válik. És ez a jelenség, hogy valaki érinthetetlen bálvánnyá legyen, szintúgy helytelen. És Esterházy Péter nem is hagyná. Bizonyára olyan frappánsan tiltakozna, hogy az őt piedesztálra emelők belepirulnának. És igen, már életében is érte kritika, elsősorban irodalomkritika, amely bizonyos értelemben jogos tudott lenni, és majd az idő sem kíméli. Az utókor értelmezői-olvasói tehetsége, lehetőségei és trendjei szintúgy kikezdik, mint például Petőfit, de attól még örökké ő lesz Esterházy Péter, aki a magyar irodalom, s így a magyar nemzet számára csúcsteljesítményeivel értékeket alkotott.

Viszont ami a Bencsikandrásság csövén kifér, az mégiscsak blaszfémia valahol. Nem csak az érintett, szidalmazott Esterházy miatt, hanem mert önmagával csak így önazonos ez a dolog: „Azt hiszem, Esterházy Péterről majd kideríti az utókor, hogy igazából egy jelentéktelen, manírista szereplő volt, nem volt igazán nagy.”

Mondhatnánk, persze, mindenki mondhat, amit akar, hihet, amit akar, azt is, amit Bencsik mond. Csakhogy oly korban élünk itt, mikor az ember (a magyar emberek mint politológiai kategória és egyben társadalomeróziós fenomén) Magyarországon csak ezt kapják. Illetve szinte, ám e szintének csak a látszatot kell fenntartania.

Most persze jöhetnék én vagy más azzal, hogy a te anyád, Bencsik, s párad a FB-on jöttek is, és érthető is a düh és a kontrollálatlan felháborodás, mert mégiscsak sokan érezték barátjuknak az írófejedelmet. Vagy mert a barátjuk volt, vagy mert csak ismerték, vagy mert csupán találkozhattak vele, vagy mert családtag, többet van itt a lakásban, mint a család egyes más tagjai.

Emelkedjünk fel ezen a bencsikandrásságos kijelentésen, pontosabban annak tartalmán. Márcsak azért is, mert nettó ostobaság. Az a baj azonban, hogy viszi a szél, terjed, és nincs releváns (mert ma ilyen Magyarország) szakmai és társadalmi erő, vagy legalább indíció, hogy ezt megfékezze. Ha sokan kezdik ismételni, tankönyvi szöveggé válik ez a hülyeség, mert Ráhelek tanítanak egyetemen és Siklósikat neveznek ki csatornaigazgatónak, minek következtében majd (majd?) lefolyócsatorna lesz a csatorna.

És még sorolhatnám, de most ettem. Abba se megyek bele, hogy szétcincáljam, kicsoda, micsoda ez a Bencsik. Nem aljasodok le kérem tisztelettel (pedig milyen jól esne). Az ilyen kijelentések kijelentése mint gesztus ártalmas. Az, hogy nincs kellő önkontroll egy emberben, akárki is legyen. Hogy bármit lehet és szabad, nem azt jelenti, hogy azt tesszük. Bencsik ezt a szellemi/emberi határt lépte át. Tudja is mit tett, csak éppen nem méri fel ésszel.

Élvezi ez a dögevő, hogy halott oroszlánba rúghat, mert azt hiszi, az nem harapja vissza. Pedig ha nem harapja meg, az nem azért van, mert már halott (de nem élettelen), hanem mert „bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”

A halálban sem.

Szerző: Ardamica Zorán / parameter.sk