Először is vannak, akik részt vesznek az új rendszerben és vannak, akik nem, ez utóbbiak mára már csak annyiban számítanak, hogy beemelhetők-e a rendszerbe, vagy egyszerűen ott maradnak a 20. század benzingőzös provinciális világában. A többiek számára az életük és a jövőjük két szóval jellemezhető: permanens változás. 

A folyamatok úgy írhatóak le, mint az a játék, ahol eggyel kevesebb szék van, mint ahány szereplő, de közben vidáman táncolni kell. 

Sajnos azonban ami a napjainkban történik az nem játék, hanem egy véresen komoly folyamat. Amennyiben kinyitjuk és szabaddá tesszük a fantáziánkat, akkor el tudjuk képzelni, hogy a világban számtalan ilyen játék zajlik és a kiesettek úgy zúgnak ki a játékból, mint a Niagara vize Torontónál. 

A mai gondok egyik alapeleme véleményem szerint az, hogy a kiesettek tömege láthatóvá és érzékelhetővé vált, miközben a még táncolók jelentős részét megérintette a félelem szele. Ezt az érzést fokozta még a vírus megjelenése. A játék nem leállítható és nem fog leállni, visszatérni pedig alig lehet. A leírtakból adódik, hogy valakinek szerepet kell vállalnia az így kieset tömegek esélyteremtésében, vagy csak egyszerűen a létük biztosításában. A baj az, hogy erre nem látszik jelentkező, a civilek próbálnak lépéseket tenni, de az kizárt, hogy egy ilyen globális problémát néhány millió civil a világban bármilyen módon kezelni tudjon. A fő felelőse ennek a kérdésnek az állam lenne, amelyik pedig láthatóan az összes szegmensben inkább a menekülésre koncentrál, nem pedig a megoldásra. Az állam nem egy elvont fogalom, hanem egy hús-vér emberek által szabályok szerint üzemeltetett rendszer. Az állam kapacitását az azt üzemeltetők egyéni és komplex rendszerének teljesítménye határozza meg. Ami napjainkban láthatóan hiányzik és anélkül nem megy az az empátia. 

A zsidó-keresztény kultúrkörben az egyén az utóbbi időszakban oly mértékben felértékelte magát és ez által izolálta is, emiatt rendkívüli módon leszűkültek azok a terek, ahol az érzelmek, vagy annak okai és következményei kibeszélhetőek. A verseny minden áron való erőltetése, a versenyre képes társadalmi csoportoknak kézzelfogható eredményeket hoztak, azonban ennek az ára egyre jobban látszik, a teljesítmény kényszeres helyzetek miatt az arra alkalmatlanok perifériára kerültek. 

A jólét hajhászása nem a kollektív élvezetek, sikerek és megoldásoknak kedvez, hanem kifejezetten preferálja az egyént. Érezhető, hogy a különböző, a társadalom egészét érintő fejlesztések alapvetően preferálják az olyan megoldásokat, amelyek csökkentik az emberi tevékenység arányát, azzal a felkiáltással, hogy az eszköz, vagy szolgáltatás többletet ad. Miközben ez sok esetben igaz, aközben emberek milliói veszítik el a munkájukat, céljukat, motiváltságukat. 

Az USA-ban zajló események rávilágítanak arra, hogy az embereknek tömegesen elegük lett abból, hogy az állam nem vesz figyelembe morális szempontokat, hanem csak a hatalom stabilitását biztosítja. A hatalom biztosítására bevetett gazdasági és humán erőforrások mértékével azonos, vagy azt meghaladó mértékben nő az egyén kiszolgáltatottsági és Orwell által megírt ellenőrzöttsége. Nem lenne ezzel semmi baj, akkor, ha ennek a következményei kézzelfoghatóak és pozitívok lennének. Azt látni, hogy amilyen mértékben nő a hatalom ismerete az egyénről, úgy siklik ki az ellenőrzés és annak lehetősége a politika hagyományos rendszereiből. 

Szűk elitek foglya lett a társadalom, az ő céljaikat kell szolgálni, akkor jön a jutalom, amely a létezni hagyástól, a gazdagodásig terjedhet. 

A győzteseknek nagyon fontos megérteni, hogy ha túl sok a vesztes, esetleg többen lesznek, mint azok, akik a győztesekhez sorolják maguk, akkor nem lesznek képesek minőségben megélni a győzelmeiket.
A mai rendszernek egyik kórtünete, hogy lebecsüli a humán tudományok jelentős részét és vele együtt a művészeteket. Nem képes felfogni és elfogadni, hogy mind a kettő humántőke potenciál növelő, amennyiben a hatalom nem lesz képes ezeket az ágakat bevonni, akkor a megoldatlan társadalmi problémák száma hihetetlen ütemben növekedni fog. 

Permanens változásra van szükség, azonban nem olyanra, amely a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé teszi, hanem olyanra, amely elindul az esély biztosítás irányába, hogy az emberiség nem szaladjon bele olyan katarzisok sorába, mint történelme során már többször.
Bill Gates, vagy az országonként jelenlévő társaik gazdagsága már öncélú, nem a közösség beszállítói, hanem önös céljaik megvalósítói, úgy, hogy felzabálják a környezetünket, ellehetetlenítenek akár értelmes tömegeket is. Filantróp újgyakorlatokat hajtanak végre, s közben két marokkal pusztítják és fogyasztják a jövőnket. 

Azt gondolom, hogy az mindenki számára világos, hogy motiváció és tudás nélkül nincs haladás és fejlődés, azonban az megengedhetetlen, hogy egy ember pusztán az adóztatás szintjének szabályozottsága, vagy szabályozatlansága miatt, országok gazdasági potenciáljának megfelelő vagyonok felett diszponáljon, legyen ez az ember bármelyik ország polgára.