A temetés körüli zavarok sorozata, már jelezte, hogy itt nem az lesz, amit Göncz Árpád akart, nem az lesz, amire az őt szeretők és tisztelők számítanak, hanem valami olyan, amire senki sem gondol vagy gondolt.

Göncz Árpádot, állami protokoll nélküli állami protokollal temették el.

Ez az, amire legrosszabb álmaiban sem gondolt Árpi bácsi, mert a jelenlévő „nép” szeretetén kívül hazug volt minden.

Hatalmas fedett tér székekkel, hangosítás, temető takarítás, külön bejárat a protokoll vendégeknek, „Kövér Huszárok díszelgése”, hát, ha valamit nem akar a mi Árpi bácsink, akkor ezt. Ő Koncz Zsuzsát, Bródy Jánost, Mécs Imrét akarta, egyszerű ember volt, szeretetet adott, és a gyászolóktól  meg is kapott. Ő a neki járó díszsírhely helyett társait, Vásárhelyi Miklóst, Litván Györgyöt választotta.

Ő nem akarta látni Polt sunyi tekintetét, nem Ádert akarta tudni az első sorban. Az osztrák és horvát elnök is bizonyára elállt volna az első sorban.

Nem ez történt, hanem az, hogy vélhetően fontoskodó hivatalnokok leöntötték Göncz temetésének külsőségét, a NER mocskos mázával.

Az már csak külön fricska, hogy Mécs nem mondhatta el azt a beszédet, amit a barátjával, zárkatársával kapcsolatban gondolt.

Egyszerűen a szervezők közül senki sem hitte azt, hogy Árpi bácsi nem több, nem kevesebb, mint „EMBER”.

Orbán eljött és jelenlétével elköszönt az „Embertől”. A köztársaság volt elnökétől nem, hiszen számára nem létezik, de talán nem is létezett a köztársaság.