h i r d e t é s

Jelszóváltást most

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam
a- a+

Jelszóváltást most

2019. október 17. - 10:09

A vesztes budapesti választás után a kormányfő korrekt együttműködést ígért az ellenzéknek, ahogy az egy versengésre épített többpárti demokráciában szokásos. Az együttműködés ki is tartott – nagyjából az üdvözlő beszédek végéig. 

Amint az várható volt, már másnap reggel lendületes kommunistázás kezdődött a kitartott médiában: egyelőre még csak Horn Gyulánál járunk, de kitartás, Kun Béla is meg fog érkezni az év vége felé. Pontos tervezés a kulcsa mindennek. A jelszavakat mindenesetre majd frissíteni kell, ami nem tűnik megoldhatatlan feladatnak;  a Facebook is hetente kér újat. A győri már meg is van: előre, lankadatlanul.

Tévúton jár, aki az önkormányzati választásokat két politikai erő egymásnak feszüléseként láttatja. A NER ugyanis Magyarországot nem csak kormányozni, hanem birtokolni is akarja és ezt a célját az elmúlt évtizedben csaknem teljesen meg is valósította. A magántulajdonhoz fűződő bensőséges, eltéphetetlen, már-már családinak mondható viszony a vezérfonal az állampárt kacskaringós útján, a csuhásoktól a keresztény szabadságig, „a szabadság nyugatról jön” jelszavától a keresztény kurdokat gyilkoló török despotával való parolázásáig, a Tienanmen téri tömegmészárlást vezénylő kommunista hatalom előtti főhajtásig. Ezért tiszteljük a türk hatalmasságokat:  ők is kedvelik az élethosszig tartó kinevezéseket és a házipénztárként funkcionáló állami büdzsét.

A hatalom kulcsfontosságú kellék, de mégis csak melléktermék - a tulajdon a lényeg. Gazdáját nem lehet csak úgy kiebrudalni a helyéről a szavazófülkében és ha a vagyon koncentrációja elér egy kritikus mértéket, a hatalom érett gyümölcsként hullik az ölünkbe. Listák kiosztva, talpasok a terepen, a kép, a hang a miénk, a többit majd elintézi az ügyfélszolgálat. Igyekezetben most sem volt hiány. Nem volt éppenséggel rossz ötlet egy bulvárhőssel bohózatba fullasztani a főpolgármesteri választást, bár konzervatívabb szakemberek már a jelölőcédulák másolásakor felvetették, hogy a jelölt néhány tízmilliós áfacsalási ítélete szakmai referenciának elegendő lesz-e. Nem lett elég. Budapest ennél többet érdemel.

A darab rendezői között tiszteljük kormányfőt, aki ugyan nem foglalkozik üzleti ügyekkel, köpenyéből mégis csak úgy rajzanak a multimillárdosok. A feltalálót, aki, bár nem szabadalmaztatta, feltalálóként jegyzi, hogyan lehet  a letelepedési kötvények százmilliárdos nagyságrendű jutalékát kisíbolni az országból. A néhány tucatnyi stábtag között a győri polgármester és panamázó sleppje mindössze a szó szoros értelmében keményen dolgozó mezei harcosnak tűnik.

És itt van a NER Achilles-sarka: névadója és fő tulajdonosa vitán felül rendkívül ügyes, szervező- és irányítóképes politikus, de ritka tehetségtelen beruházó.  A gyatrán előkészített, ordítóan egyoldalú paksi szerződés, a semmiből a semmibe vezető, bár legalább méregdrága kínai vasútvonal, a tömegközlekedés nélkül megálmodott szuperkórház, amiből eddig csak néhány vezércikk és a kötelező telekspekuláció valósult meg,  mind-mind erről tanúskodnak.

Félreértés ne essék: ezeket az egyenként is súlyos tévedéseket majd valamikor a húszas években konzervatívok, liberálisok és baloldaliak egyformán fogják megfizetni: mindenekelőtt a hazánkban ideiglenesen itt állomásozó fiatalok. Marx Károly a hírek szerint egy ideje már halott, őt aligha lehet felelőssé tenni, bár talán egy próbát még megér.

A panem et circenses nevében az állampárt, vadászati tagozatával megbonthatatlan szövetségben, teleszórta az országot fenntarthatatlan betonmonstrumokkal, az eredeti ár többszörösére dráguló, esetenként félkész látványberuházásokkal, amelyek csak a plakátokon és a statisztikában mutatnak jól, de padlóra viszik az önkormányzatokat. És tényleg: vajon melyik magánbefektető invesztálna húszmilliárd forintot egy futballklubba, hogy korosodó, főként külföldi játékosok fűtött gyepen szenderegjék végig a nyugdíjazásukig hátralévő rövidke időt? Mennyi egy ilyen cég valóságos piaci értéke? Nulla, még a fél kiló szotyolával együtt is. Vajon melyik vezérigazgató alkalmazna - akár kézbesítőként – egy embert, akit egy kockás papíron könyvelő, járási hatósugarú svindler meg tud győzni, hogy négymilliárd eurós örökség hullott rá, közvetlenül a mennyből? Bár ha kézbesítőnek nem is, alelnöknek még jó lesz.

Ki adna szabadpiaci körülmények között évi kétmilliárdot egy közvélemény-kutatónak, aki két nappal a választás előtt 59:40-re méri a kormánypárti jelölt győzelmét, s amiből az urnanyitás után 44:51 arányú vereség lesz? A válasz egyszerű: bizony, ezek mi vagyunk. Átmenetileg. Az állampárt egyébként él-hal a fair play-ért, de csak olyan pályán hajlandó játszani, ahol ő fizeti a bírót, övé a hangosbemondó és ha a fejlemények kedvezőtlenre fordulnak, legfeljebb kikapcsolja a világítást.

Aggodalomra azért nincs ok: Magyarország az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozó országok csoportjában változatlanul benne van a top ten-ben, konkrétan a nyolcadik helyen. Igaz, nyolc résztvevőből. Beletelik még néhány év, amíg a többségnek - pártállástól függetlenül – leesik: bár a feudalizmus  látványos és fölöttébb tartós konstrukció, van egy súlyos hiányossága: versenyképtelen.