Amikor pedig Orbán Viktor emelkedik szólásra, szinte biztosak lehetünk abban, hogy véget nem érő mentális kínzásra számíthatunk. Márpedig október 23-a nem ok nélkül tölt el sokunkat gyomorgörccsel. Az 56-os események kiváló alkalmat adnak némi öndicséretre, még akkor is, ha Orbánnak ahhoz semmi köze nem lehetett. Bele se merünk gondolni, milyen további károkkal kellett volna szembenéznünk, ha az ő keze is benne lett volna.

Valaki egyszer biztosan feltette már a kérdést, hogy milyen lenne egy Fidesz-tüntetés akkor, ha a kormánypárt közismerten hatékony szervezőképessége kimarad a dologból. Nem szállítanak fel szervezetten vidékről támogatókat, nem hirdetik minden felületen az eseményt és nem számít kiemelten az, hogy később a tévében hömpölygő tömeget lehessen mutatni, amint áthalad a Margit hídon.

A Fidesz október 23-ai megemlékezése 2018-ban pont ilyen volt. A Terror Háza előtti tribünre megszervezett összejövetel headlinere természetesen a miniszterelnök volt, előtte pedig Schmidt Mária és Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnöke szólalt fel. Körülbelül három-ötezer ember ment ki a legkeményebb Fidesz-bázisból, hogy kissé unottan hallgassa a műsort.

A Terror Háza előtti rész praktikus rendezvényhelyszín, csak 20 métert kell megtölteni, hiszen a tüntetés helyszíne maga az Andrássy út. Ezt sikerült ugyan megtenni, de 30 méterre a színpadtól már kifejezetten szellős volt a tömeg. Fiatalok szinte alig voltak, néhány család és rengeteg idősebb ember töltötte meg a színpad körüli részt. /24.hu/

Hogy miért nem tartotta szükségét a szokásos utaztatott rajongótábornak, nem tiszta. Bár ha abból indulunk ki, milyen jövőképet tárt elénk beszédében a miniszterelnök, talán nem is csoda. Mert, hogy milyen jövőképet akarhat megvalósítani? Még fontosabb kérdés, hogy milyen jövőt képes megvalósítani.

Orbán október 23-i beszédében egyetlen új elem sem jelent meg, viszont a jelenlegi politikai valóságra ráhúzott, általa alkotott realitás minden egyes eleme felsorakozott. Ebben a kizárólag szavakból alkotott valóságban az kiindulópont azonos azzal, amit mi valóságként ismerünk: Magyarország történelme tragikus, de valahogy mindig sikerült túlélnünk a nagyhatalmak elnyomását és a történelem viharait.

A jelen viszont meglepően más. Orbán Viktor szavakból teremtett valóságába belefér, hogy egy olyan miniszterelnök beszéljen az Oszmán-birodalom és a Szovjetunió bűntetteiről, akihez szinte hazajár a birodalmi ambícióira újra rátaláló Törökország és Oroszország vezetője. És az is, hogy a Nyugat bűntetteiről beszéljen egy olyan eseményen, amelyen elvileg az keleti elnyomás elleni harcról emlékezünk meg.

És ezzel lényegében szemen köpte nemcsak választóit, hanem azt az ünnepet is, amely elviekben a nyugathoz való tartozásunkat hivatott demonstrálni és amelyért érdemes volt harcolni.