Egy titokzatos betegségtől tartanak ma a hozzáértők világszerte. Valami baj van az árakkal, sokkal lassabban araszolnak csak fölfelé, mint azt a közgazdászok szeretnék. Tényleg, már az is baj, ha egyre többet tudunk vásárolni a fizetésünkből? Mindent elnyel a Félelmetes Adósságdeflációs Spirál? Elmagyarázzuk.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy az inflációtól aggódjunk. A gazdaságot csak távolról követő embereknek alapvetően az jön le, hogy az infláció az, amit meg kell fékezni, a szigorú tekintetű jegybankárok legalábbis erről beszélnek általában a fejlett világban és Magyarországon is. Az biztos, hogy nem jó dolog, ha durván emelkednek az árak, hiszen főleg azokat az emberek sújtja, akik minden hónapban elköltik a fizetésüket, azaz a szegényebbeket. De a megtakarításoknak is sokat árt, és a vállalkozásoknak is, akik a magas infláció, a jó nagy árkilengések mellett jóval nehezebben tudnak előre tervezni. 

Most mégis mástól kell félni, mondják nekünk a gazdasági megmondóemberek az IMF-től és az OECD-től a gazdasági blogszféráig. A mumus neve a defláció, az infláció ellenkezője, amit jobb híján alflációnak is lehetne magyarítani, a mostanában az értő közönség köreiben felkapott lowflation, tehát alacsony infláció után. Christine Lagarde, az IMF vezetője odáig ment a riogatásban, hogy a világgazdaságot fenyegető Ogreként írja le a jelenséget.

A lényeg:

Hónapról hónapra egyre lassabban emelkednek az árak a világ vezető gazdaságaiban. Főleg az Egyesült Államokban és az európai valutablokkban (Japán már évtizedek óta küszködik ugyanezzel).

Az árak gyengeségének mély és nehezen kezelhető okai vannak, viszont ha ezek miatt tartósan is csökkeni kezdenek az árak, annak nagyon-nagyon káros következményei lesznek.

Most igazából senki nem tudja, hogy mit kellene csinálni.
A károkból nekünk is juthat bővebben.
De miért baj, ha minden olcsóbb, ha egyre több árut tudunk venni a fizetésünkből? És hová lett a korábban a jegybankárok szájából gyakran hallott inflációs veszedelem? 
Hová lett az infláció?
Fogyasztói árindex?! Az meg mi?

Azon mérik az árak változását a szorgos statisztikusok. Nincs könnyű dolguk: össze kell rakniuk egy olyan vásárlókosarat, ami az adott ország átlagos polgárának fogyasztását a legjobban kifejezi. (Ilyen fogyasztót persze még Magyarországon is nehéz találni, nem hogy egy olyan nagy és bonyolult országban, mint az USA vagy Kína. Ezért sokan vitatják ezeknek a fogyasztói kosaraknak a létjogosultságát, vagy a konkrét összeállítását.)

Ha megvan a fogyasztói kosár, benne az ezer dologgal, amire az átlagos fogyasztó költ, és az is megvan, hogy ezek a tételek mekkora súlyt jelentenek a kosárban, akkor már csak követni kell az árak változását. Ebből jön ki az árindex, amiből a leggyakrabban az egy évvel korábbi ugyanazon hónaphoz viszonyított számról, az "éves inflációról" szoktak beszélni.

Európában már-már eltűnt, és az USA-ban is alacsonyabb annál, amit jónak tartanak. Az eurózónában (az eurót használó országoknál) például tavaly október óta 1 százalék alatt van a fogyasztói árindex. Már-már a nulla közelében jár.

Az Egyesült Államokban ennyire nem esett vissza, de szintén tartósan alacsony szinten rekedt az éves infláció.

Ami meglepő, hogy még olyan országokban is visszaesett a drágulás üteme, ahol a korábban megszokott nagy növekedés miatt magasabbnak kellene lennie az inflációnak, például Kínában és Indiában. Japánban pedig már a nyolcvanas évek óta mindennapi tapasztalat az árak esése – csak az utóbbi években próbáltak meg ezen változtatni.

Na de miért van ez? Alapvetően ezernyi tényezőtől, de ezek a legfontosabbak:

Mennyibe kerül az élelmiszer, az energia és a nyersanyagok? Erre általában nagy hatással vannak a devizaárfolyamok, persze attól függően, hogy az adott országban mennyit kell importálni miből, és honnan.

Hogyan változnak a bérek? Ezen dől el, hogy mekkora tere van a kiskereskedőknek, a termelőknek és a szolgáltatóknak árat emelni.

Mekkora a gazdaságban a felesleges kapacitás és a munkanélküliség? Ha nagy, akkor a cégeknek a bérek emelése vagy új beruházások nélkül is tudnak többet gyártani, hogy kielégítsék a nagyobb keresletet (ha pedig könnyen gyártanak többet, akkor nehéz árat emelni).

Mit várnak a gazdaság szereplői? Általában nagyjából változatlan, kissé emelkedő árakhoz szoktak a fejlett országokban a vállalatok és a fogyasztók is. Ezek a várakozások gyakran önbeteljesítőek. Ezért kell nagyon vigyázni, hogy ne lengjenek ki semmilyen irányban, mert nehéz őket utólag megváltoztatni.

Mit csinálnak a jegybankok? Az ő legfontosabb feladatuk a világban mindenfelé az árstabilitás védelme. Ebben a fő eszközeik a különféle kamatlábak, amelyekkel egyértelműen befolyásolni tudják a pénz árát. Ha kamatot emelnek, drágább lesz a kölcsönpénz, ami általában előbb-utóbb megfékezi az inflációt, és fordítva.

Ha egy gazdaság, vagy a világgazdaság egésze gyenge, a korábbinál vagy a lehetőségeinél csak lassabban tud növekedni, akkor akármi is történik a külső tényezőkkel, az általános gyengélkedés lefelé fogja húzni az árakat. Ezt mutatja, hogy az európai és az amerikai maginfláció – tehát az a fogyasztói kosár, amiből kiszedték az inkább külső tényezők miatt gyakran ingadozó árakat, így az élelmiszer- és az energiaárakat – szintén sokkal gyengébb a korábbiaknál.

Úgy tűnik, egyszerűen nem tudnak miből többet költeni az európai és az amerikai vásárlók. Ezért az árak is alacsonyan ragadtak.

A jegybankok, amelyek az áremelkedések elleni harchoz vannak szokva, elég kényelmetlenül szemlélik ezt a jelenséget. De vigyázniuk kell, mert nagy bajok lehetnek.

A Félelmetes Adósságdeflációs Spirál

Az árak esése, a defláció iszonyatos károkat okozhat, talán rosszabb is, mint a magas infláció. Pedig elsőre egészen jól hangzik, hogy napról napra egyre többet vásárolhatunk össze a fizetésünkből. A bankban pihenő pénzünkkel nem csinálunk semmit, mégis egyre többet ér. Mégis, mi a baj ezzel?

A defláció, ha tartós és beépül a várakozásokba, alapvetően két módon rágja szét a gazdaság gyökereit.

Először is tönkreteszi a keresletet. Ki akarna bármit is vásárolni, ha másnap még olcsóbban veheti meg? Nyilván inkább ki fog várni, főleg a nagy dolgokkal: a tartósabb fogyasztási cikkekkel (például autó vagy hűtőszekrény), és az ingatlanvásárlásokkal. Ha viszont a fogyasztók nem vásárolnak, a gazdaság legeslegalapvetőbb építőkockája esik ki, a kereslet.

Másrészt pedig az adósokat és a beruházásokat is tönkrevágja. Ha csökkennek az árak – vagy akár csak lassul az árak emelkedése –, akkor a hitelek valódi költsége (a reálkamat, az infláció fölötti kamat), a lassuló pénzromlás miatt emelkedik. Ezért nem érdemes új beruházást kezdeni: a forrást - rögzített kamatszint esetén - az előző áron fizetjük meg, a terméket viszont csak olcsóbban adhatjuk el.

Azoknak, akiknek adóssága van, a defláció igazi katasztrófa, mivel a hitelek összegét számszerűen rögzítik, és egyre többet érő pénzből kell azokat visszafizetni, miközben amit a hitelekből vettek, az jó eséllyel egyre kevesebbet ér. Ez fokozatosan egyre lehetetlenebb helyzet elé állítja az adóst, akár kormányról, akár vállalatról, akár egyszerű fogyasztóról van szó.

A tartós árcsökkenést tapasztalva a dolgozók például két dolog közül választhatnak: megelégednek alacsonyabb bérrel, vagy – mivel az árakhoz képest csökken a munkájuk hatékonysága – idővel kirúgják őket. Ebből aztán még nagyobb munkanélküliség és még kevesebb bér lesz, csökken a gazdaságban a teljes kereslet, ami miatt még jobban megszorulnak és visszafogják a termelést a cégek. Az adósságokat pedig még lehetetlenebb lesz visszafizetni az alacsonyabb fizetésből.

Nem lenne jó ebbe a csapdába beleesni, ez a deflációs spirál. Könnyen egészen pusztító recesszió lehet belőle. Japánnak például két elveszett évtizedébe került a defláció, de még mostanra sem kecmeregtek ki belőle, pedig mindent megtesznek érte. De nem is feltétlenül kell defláció, már az is keményen belassítja a gazdasági növekedést, ha nagyon alacsony infláció van.

Valaki csináljon már valamit!

Azok, akiknek kezelnie kellene ezt az egészet, tehát az európai és az amerikai jegybankárok, a leginkább tétlenül szemlélődnek, és remélik, hogy a csökkenő árak csak egy átmeneti jelenség. A világ három nagy fejlett gazdaságában – az USA-ban, az eurózónában és Japánban – eléggé különbözőképpen viszonyulnak az egészhez.

Általában az a probléma, hogy a gyenge keresletet és magas munkanélküliséget látó jegybankok már beleütköztek a padlóba: példátlan módon nulla közelébe csökkentik a kamatlábakat - hogy a pénz olcsóbb legyen azért, hogy valahogy beinduljon a fogyasztás és a beruházás. És ez sem elég. Ahhoz, hogy a reálgazdaság végre újra lendületet kapjon, különböző eszközökkel kísérleteztek a jegybankok: az amerikai Federal Reserve elképesztő mennyiségű kötvényt vásárolt össze a piacról, az Európai Központi Bank pedig kedvezményes hiteleket adott bankjainak.

Csakhogy ezeknek a bátor programoknak komoly áldozatai lehetnek, ezért nem merik őket túlságosan erőltetni. A Fed például tavaly szeptemberben több hónapnyi lebegtetés után tényleg csökkenteni kezdte a kötvényvásárlási programját, mivel attól tartanak, hogy a túl olcsó forrásból olyan piaci buborékok alakulhatnak ki, mint amilyen a 2007-2008-as pénzügyi válságot megelőzte.

A legriasztóbb árhelyzet Európában, pontosabban az eurózónában alakult ki. Nem véletlenül, itt van a reálgazdaság összességében – és még inkább a blokk déli részében – a legrosszabb helyzetben. Ráadásul hiába használják az országok ugyanazt a pénzt, a jegybankjuk láthatóan meg van bénulva.

Az eurózóna Deflációs Klubja már most öttagú (Spanyolország, Görögország, Portugália, Ciprus, Szlovákia), de jöhetnek még újabb szereplők. A dél-európai országokban már most deflálódnak az adósságok: egyre alacsonyabb árszint mellett kell ugyanazt az összeget törleszteni.

Mivel tudna ezen változtatni az európai jegybank? Egy erős kórus arra kérleli a frankfurti jegybankot, hogy kezdjen az amerikaiakhoz hasonló masszív kötvényvásárlásba. De nem biztos, hogy ennek hasonlóan jó eredményei lennének Európában. A kontinensen sokkal inkább bankhitelekből, mint a vállalati kötvénypiactól teremtik elő a forrásaikat a vállalatok, és jelzálogeszközöknek sincs olyan piaca, mint USA-ban. Ezért a kötvénypiac javulása, a jegybanki vásárlások által megjelenő többletpénz sem hozna igazán nagy javulást a gazdaságban.

Valamilyen fajta, a reálgazdaságban is működő monetáris lazítást mindenesetre nem ártana kitalálniuk, mielőtt beköszönt az európai defláció.

Nincs is mitől félni

Vannak persze ellenérvek is. A deflációs veszélyt elutasító politika hívei a legszívesebben az USA-ra mutogatnak, mivel ott a válság óta kitartóan emelkednek az ingatlanárak, és a gazdaság is hozza a szükséges 2-3 százalékos növekedést.

Az infláció lassulását az USA-ban leginkább az olajárak és egyéb nyersanyagok esése, és néhány, a termékeket olcsóbbá tevő innováció okozza – érvelnek néhányan. Ilyen újítás az adómentes online kereskedelem terjedése, és az egyre több munkahelyet feleslegessé tevő gépesítés. Szerintük elsősorban nem a bérek vagy a fogyasztói kereslet gyengesége áll a jelenség mögött, ezért a lassabb amerikai inflációval nem is kellene annyira foglalkozni. 

Gyakran felmerül az az érv is, hogy Európában sem akkora a baj, ha a déli országokban defláció alakul ki, mivel az árak esésével könnyebben csökkenthetik a béreket. Ez ugyan elég kegyetlenül hangzik (ki szereti, ha elveszik a pénzét?), de fontos szerepet játszhat a közgazdászok által kedvelt folyamatban, a kiigazításban. Mivel olcsóbb lesz Görögországban vagy Spanyolországban termelni, ezért ezek az országok versenyképesek lesznek Németországgal szemben.

A gond ezzel az elmélettel csak az, hogy a déli országok eurózónán belüli versenyképességéhez az is kellene, hogy a jobban menő országokban (elsősorban Németországban) magasabb legyen a fogyasztás - és hogy ezzel párhuzamosan nagyobb infláció alakulhasson ki. Ezt viszont nem biztos, hogy a belülről tagállami érdekek mentén politikailag megosztott Európai Központi Bank engedné.

Az árakkal kapcsolatban az a közkeletű közgazdászbölcsesség, hogy minél stabilabbak az árak, annál jobb minden. A gazdasági véleményformálók egy része szerint egyszerűen meg kellene szokni, hogy egy enervált, stagnáló szakaszba lépett a világgazdaság. A kereslet alig növekszik, és a technológiai fejlődés is inkább azt szolgálja, hogy több munkát tudjanak gépekkel kiváltani. Így aztán hozzá kell szokni az alacsony, alig érezhető inflációhoz.

A magyar adósok sem fognak örülni

És mi lesz Magyarországon? Az infláció nálunk is megérintette a nullát januárban, és azóta két hónapban is 0,1 százalékon volt. Közel a történelmi pillanat, hogy a magyarországi árak esését lássuk? Az ezzel járó csökkenő béreknek nem örülnének az eladósodott magyar háztartások.

Az infláció meghatározó elemei – a külföldről behozott infláció, a bérek és a várakozások – eddig nagyrészt lefelé húzták a magyar inflációt. Ezt egyébként a kormányzati lépések az átlagnál jobban befolyásolják, például a hatósági energiaárakon ("rezsicsökkentés"), vagy jövedéki és általános forgalmi adókedvezményeken keresztül.

A Magyar Nemzeti Bank mindenesetre nyugodt: a legutóbbi inflációs jelentésében nem tartotta valószínűnek, hogy Magyarországon tartós defláció alakuljon ki.

Az MNB szerint éppen a várható bér- és keresletemelkedés lesz az, ami bőven a pozitív tartományban tartja majd a fogyasztói árindexet, szóval nem kell csökkenő bérektől tartanunk.

A Dezinflációs Ogre pusztítása, ha egyáltalán beindul, a mostaninál is gyérebb külföldi vásárlóerőn keresztül érhet majd el minket.

index.hu (Christine Lagarde Fotó: Jonathan Ernst)