Az még nincs tisztázva, hogy válogatást, vagy az összeset, de érdekes vállalkozás lesz.

Az ember első gondolata az, hogy bezzeg Bayert igen, Löwy Árpádot nem, holott az eredmény szempontjából Löwy – hasonló nyelvezettel – formailag értékesebb műélvezetet nyújthatna a közönség számára. Hogy rögtön nyújtsunk is egy példát Löwy stílus- és formaművészetéből:

A költők már Hazát, Szerelmet,

Hitet, Eszményt megénekeltek.

Női szíveket, büszke férfikart,

És itt hagyták Lőwynek a – szart.

De mester az, ki lim-lomból

Alkot, s új világot kigondol!

Hogy minden él – látja, érzi azt.

S a szarból is virágot fakaszt!

Hát ez az, ezért nem lehet Löwyt kiadni Bayer helyett: a nyelvi elemek rendben volnának, ez az, amire szükség van, de a szelleme, a szelleme… ez bizony nem elég nemzeti, hiányzik belőle a turulmadár büszkén magasba tartott árvalányhaja a Kárpátok gyűrűjében.

Vagy valami hasonló.

Akkor maradunk Bayernél. Mondjuk a korábbi szerzők szerencsére már halottak, így maximum Karinthy jogainak örökösei fognak tiltakozni, de már Jókai, Móricz, Gárdonyi vagy Kosztolányi maximum leugorhat a papírról szégyenében, mást nem tehet.

De ne legyünk ennyire szigorúak. Hát láttunk mi már eleven embert Nemzeti Könyvtár-kötettel a kezében? Nem láttunk, ha csak nincs jó tanuló gyermekünk, ugyanis a sorozat köteteit általában év végi jutalomkönyvként szokták osztogatni, más felhasználási területük nincs.

Akkor vegyük elő a sorozat önmeghatározását, mert tanulságos.

„A Nemzeti Könyvtár a magyar írott kultúra legjavát gyűjti egységes sorozatba.

A válogatás első szempontja az olvasmányosság, a második a sokszínűség, a harmadik pedig nemzeti önbecsülésünk erősítése. Mindezt a tartalomhoz illő nemes kivitelben, a nagy XVIII. századi erdélyi nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós antikva betűiből szedve, a világhírű Munken gyár Premium Cream papírján.

A Nemzeti Könyvtár olyan családi olvasmánytárt kínál, amelynek köteteit olvasni öröm, amelynek útirajzai nyomán képzeletben bejárhatjuk Magyarországot, amelyből megfőzhetjük legjobb ételeinket, e könyvek meséit felolvashatjuk gyermekeinknek,

a rendkívüli személyiségeket figyelemmel kísérve kalandozhatunk a magyar múltban, átélhetjük történelmünk katartikus pillanatait, és újra gyönyörködhetünk a vitathatatlan magyar irodalmi remekművek szépségében és erejében.”

Komolyan mondom, hétvégi kalandprogramnak sem utolsó. Próbáljuk ki. Járjuk be B. nyomán Magyarországot, főzzünk B. műveiből, olvassunk gyermekeinknek B.-idézeteket, kalandozzunk a magyar múltban B. elvei szerint ezen a hétvégén, majd takarítsuk el a romokat.

Családunk nem biztos, hogy egyben marad, de ha felépültünk, bírósági végzés segítségével talán kaphatunk engedélyt gyermekeink alkalmi láthatására, természetesen csakis hatósági tanúk jelenlétében. Ha felépültünk, írom, ugyanis B. konyhája komoly elváltozásokat fog okozni emésztőrendszerünkben és félő, hogy a májunk már többé sosem lesz a régi.

A B. nyomán történő utazgatásokból fakadó csonttörésekkel ne is foglalkozzunk, az beforr. És végső soron az is lehetséges, hogy négy-öt évtized alatt volt családunk megbocsátja nekünk ezt a kísérletet.

Hogy térjünk vissza a józanság talajára: azért ez nem kitüntetés és nem díj, illetve csak annyiban az, hogy egy könyvkiadó egy szem vezetője, aki történetesen Kerényi Imre, hajlandó egy polcra helyezni Bayert klasszikusainkkal.

A többi kiadóról nem volt szó.

Ez lehet azon az egy helyen jelképes elismerés, jelenthet bőkezű honoráriumot, bár tudtommal szerzőnk nem szűkölködik, de azért nem egy Kossuth-díj. Annak ugyanis morálisan is, anyagilag is komoly vonzatai vannak.

Ez csak egy kiadás, ha ugyan egyáltalán meglesz, gyomorforgató gesztus ugyan, semmi más, de ne felejtsük el azt sem, hogy egy, a Blikknek tett nyilatkozat, egy Kerényi-interjú részlete még nem írásos szerződés, közjegyző előtt, maximum nem hivatalos szándéknyilatkozatnak minősül.

Vagy provokatív poénnak – Kerényi annak idején akarta már kávéházzá alakítani a Parlamentet, beépített kápolnával és házasságkötő teremmel, akarta bevezetni a Margitszigeten a kizárólag lóháton való közlekedést (megnézném egyszer nyeregben), Kerényi a magyar Marinetti vagy D’Annunzio, lehet, hogy megint csak durrog az a finom, művészi elméje.

Meg az a csipkés lelkivilága.

Na, de hogy vélekedik a kérdésről maga az érintett? Lássuk legutóbbi írását, mely saját blogján jelent meg.

Azt hiszem, két lehetőség van: vagy elpusztul ez a civilizáció, vagy valami elemi, barbár visszarendeződés jön.

Ez utóbbi nem lesz ízlésem szerint való, de ha az lesz a túlélés ára, ám legyen.

Mert ennél a mocsoknál úgyis minden jobb…

Jé. Ezt a szerénységet, tárgyilagosságot, önkritikát – ez a legnagyobbak sajátja.

Lenne.

Ha erről írta volna, de nem erről írt, hanem egészen másról, csak történetesen nagyon is idevág.

Kérem, nem ér annyit az egész, hogy mérgelődjünk miatta.

Ha kiadják Bayert, legfeljebb kiadják, maximum annyit tehetünk hozzá, hogy először, politikai hagyományainkhoz híven, a testvéri Azerbajdzsánnak adják ki.

Én azért a magam részéről még mindig hiányolom a Nemzeti Könyvtárból Löwy Árpádot.

Szarból is szebb a míves, veretes.

Bár ízlés kérdése.

huppa.hu