A politikai „elemzők” minden bizonnyal még hosszasan magyarázzák az előzetes elvárásokhoz képest megrendítő ellenzéki választási vereség okait. Azonban az már most is nyilvánvaló, hogy a választástechnikai ügyeskedés (koordinált indulás, visszalépések, „taktikai” szavazás) előtérbe helyezése pl. a szocialisták számára alapvetően (a megnyert egyéni helyek ellenére) negatív mérleggel zárult, de még a Jobbik számára sem hozott túl sok hasznot. Az ellenzék alapvetően saját magát ütötte ki azzal, hogy politikai üzenetei háttérbe szorultak a taktikázás mögött, bár természetesen a kíméletlen és minden határon túlmenően amorális Fidesz-kampány, illetve a Habony-Kubatov Művek mára igen hatékonnyá hangolt, totális mozgósítási technikáinak hatásait az ellenzék a lehető legjobb stratégiával is nehezen ellensúlyozhatta volna.

Az ellenzék súlyos vereségében a választópolgárok politikai meggyőződését, kötődéseit és ellenérzéseit másodlagosnak, elavultnak és elvetendőnek érző, átszavazásra buzdító aktivistáknak és közvéleményformálóknak (állítólagos „kutatóknak”) komoly szerepe van. A gyakran ellentmondásos adatokra építve rá lehetett ugyan bírni a szavazók egy részét a leginkább az általános frusztrációt erősítő átszavazásra, azonban az átszavazásra buzdítás számos, mélyen elkötelezett választópolgár autonómiáját és identitását semmibe vette és megsértette. Még a leginkább átszavazó körzetekben is szép számmal maradtak olyan szavazók, akik összezavarodva, „tájékozatlanul” vagy tiszteletre méltó kitartásból az esélytelennek ítélt jelöltekre szavaztak. Természetesen olyanok is voltak, akik kétségbeesetten keresték saját pártjuk jelöltjét a szavazólapon. Azt sem tudjuk, hogy hány embert kedvetlenített el a választástechnikai taktikázás a választás előtt, alatt, után, de az eredményeket látva sokan érezhetik úgy, hogy értelmetlenül léptek túl saját politikai identitásukon.

A lényeg, hogy legtöbb helyen a 90%-ot meghaladó, s amúgy ilyen mértékben kivitelezhetetlen átszavazás sem lett volna jó semmire. Valójában senki sem járt jól az átszavazási „cirkusszal”, hacsak a Jobbik néhány, a baloldal rovására töredékszavazatokkal szerzett listás mandátumát, vagy a dunaújvárosi egykori szocialista fellegvárban aratott jobbikos győzelmet nem tekintjük annak. A baloldali győzelmekben is szerepet játszott az átszavazás, de ott a visszalépéseknek és egyes baloldali jelöltek lokális fölényének eleve nagyobb szerepe volt.

A választások utáni általános düh az ellenzéki pártok ellen soha nem látott méreteket ölt, eközben a Fidesz fölényes mosollyal építi tovább retrográd és dekadens birodalmát. Ezen a választási csalásokra való, meglehetősen kontraproduktív mutogatás (a nyilvánvaló adminisztratív hibák és kisebb visszaélések ellenére) aligha segít.

Az egész ellenzéki tragikomédiának volt egy lesújtó üzenete: A Fidesz szavazói (többnyire tisztességes és megtévesztett polgártársaink) menthetetlenek, megszólításuk felesleges, inkább az ellenzéki pártok szavazóit kell valahogy egy-egy jelölt mögött koncentrálni. Ez ténylegesen azt jelentette, hogy ellenzéki pártok valójában egymás rovására próbáltak pozíciókat szerezni, esetenként azt együttműködésnek álcázva.

Nincs ebben semmi új; az őszödi beszéd óta az ellenzéki térfél fő célja a Magyar Szocialista Párt szavazóinak elhappolása. Ezt nyilván az MSZP vezetői is érzik, de pillanatnyi „hatalmi” érdekekből, illetve azért, mert a Jobbik mellett talán egyedül az MSZP hitt valamelyest a győzelemben, az MSZP 2018-ban is főleg azokkal próbált – többnyire kevés sikerrel vagy rossz alkut kötve – szövetségre lépni, akik a párt szétverésében, lejáratásában és gyengítésében élen jártak az elmúlt 10-12 évben.

Első ránézésre nem lenne tragédia, ha az ellenzéki térfél politikai viszonyai átrendeződnének pl. az MSZP rovására. Azonban a radikális átrendeződés, azaz egy nagy gyűjtőpárt feltűnése – talán szerencsénkre, hiszen az akár a Jobbik is lehetne – belátható időn belül meglehetősen reménytelennek tűnik, hiszen az ellenzéki pártok elszánt szavazói magja meglehetősen stabil. 2010 óta pl. az MSZP és a belőle kiszakadt DK, a Jobbik és az LMP szavazóinak száma csak kismértékben változott. Az Együtt eltűnése, a Momentum és a Kétfarkú Kutyapárt választási szempontból szerény, anyagi szempontból jelentős sikere sem változtat az általános képen.

A különböző együttműködési formák 2014-ben és 2018-ban sem váltak be, s a választás óta tapasztalható dühöngés, vádaskodás, illetve főként az LMP-ben és a Jobbikban hirtelen felszínre tört belső harc várható kimenete miatt remény sincs a kiszélesítésükre és a hatékonyabbá tételükre. Azonban a győzelemhez a politikai erőviszonyok alapvető átrendeződése nélkül valószínűleg a teljes ellenzéki szövetség sem lenne elég a következő választáson. A Fidesz a jelenlegi ellenzéki szavazóbázisra építve nem győzhető le.

Mi lehet a megoldás ebben a lehetetlen helyzetben?

Bár a véleményformáló (?) liberális budapesti értelmiségiek, médiaguruk és a kommentariátus számára ez minden bizonnyal a legkevésbé óhajtott és valószínűsített opció, a megoldás kulcsa a Magyar Szocialista Párt kezében van. A Fideszt ugyanis kizárólag akkor lehet legyőzni, ha jelenlegi szavazótáborának jelentős része elfordul Orbán Viktortól. A jelenlegi totális manipuláció mellett ugyan erre egyelőre kevés esély mutatkozik, azonban nincs más lehetőség. Talán meghökkentő elképzelésnek tűnik, de erre a Magyar Szocialista Párton kívül egyetlen pártnak sincs reális esélye. (A Jobbik újabb ideológiai áthangolással nyerhetne szavazókat a Fidesztől, de legalább ugyanannyit el is veszítene.)

Az utóbbi évtizedek kutatásai szerint az ellenzéknek, s ezen belül a magyar baloldalnak egyetlen olyan korszaka volt, amely iránt a magyar lakosság többsége, még a Fidesz-szavazók jelentős része is nosztalgiát érez. Ez pedig a Kádár-rendszer. A rendszerváltás óta a politika harc részben szimbolikus térben, elsősorban a múlt kisajátításáért és utólagos megnyeréséért folyik. A jobboldal részéről ennek a harcnak a fő célja az 1990 előtti szocialista korszak teljes kriminalizálása és a Horthy-korszak szerecsenmosdatása. A veszett uszítás ellenére a Kádár-rendszer népszerűsége töretlen, egyes felmérések szerint néhány éve magasabb volt, mint a ’90-es években. A Kádár-nosztalgia apáról fiúra száll, miközben ez nem jár egyértelmű politikai elkötelezettséggel. Ne menjünk most abba bele, hogy ez a nosztalgia minden szempontból jogos-e, de annyi talán megjegyezhető, hogy a „szocializmus” időszaka reálisan nézve legalább annyira védhető (s főleg szerethető), mint a ’90 utáni „demokratikus” korszak.

Az MSZP, a teljesen marginalizálódott Munkáspárt és a különböző, a közvélemény számára lényegében ismeretlen szélsőbaloldali pártocskák tagsága, aktivistái és szavazói között a Kádár-rendszer renoméja igen nagy.

Miközben az MSZP vezetői hajlamosak átvenni a jobboldali és a „szövetséges” pártok antikommunista retorikáját, érdemes lenne gyakrabban elbeszélgetniük zömmel idős szavazóikkal. Akkor talán rájönnének arra, hogy az MSZP-t az utolsó másfél évtizedben főként a folyamatos hanyatlásba vezető politikusi garnitúrának nem sok érdeme van abban, hogy a lassan apadó szavazói „törzsgárda” minden körülmények között kitart a párt mellett. Kádár Jánosnak és a vele való kontinuitást stílusában és politikusi tehetségében (de politikájában nemigen) megtestesítő Horn Gyulának annál inkább. Azt, hogy az MSZP még mindig viszonylag jelentős erő, s nem jutott pl. a lengyel baloldal sorsára, alapvetően ennek a két embernek köszönheti. Sohasem találkoztam még egyetlen 60 év fölötti MSZP-szavazóval sem, aki ne szinte vallásos tisztelettel emlékezett volna vissza Kádár Jánosra és (némileg kevésbé egyértelmű módon) Horn Gyulára. Ez benyomásaim szerint a DK szavazóira is igaz, csak ott ez kiegészül a Gyurcsány Ferenc iránti, meglehetősen irracionális rajongással. A Kádár-korszak iránti nosztalgia egyébként fiatal szavazóikra is érvényes, bár ez személyes élmények hiányában kevésbé erős.

Valójában a régi baloldalt a Kádár-nosztalgia választja el az új, főként ökológiai és biopolitikai témákra koncentráló, ’68-as ihletésű újbaloldaltól. De egyben ez köti össze a Fidesz-szavazók többségével, akik pártjuk veszett antikommunizmusa ellenére ebben a kérdésben nem feltétlenül követik a hivatalos ideológiát. A félperiférikus kapitalista rendszer még Orbán hívei körében is meglehetősen népszerűtlen, s a rendszer sikertelensége, amelyet Orbán manipulatív technikákkal zseniálisan függetlenít saját magától, felértékeli a Kádár-rendszerben megélt modernizációt, biztonságot és szerény, de biztos gyarapodást.

Számunkra a Kádár-rendszer az egyetlen valóban létező baloldali politikai és kulturális hagyomány. Lehet a defenzívába szorult „északi modellekre”, a Horthy-korszak minden befolyás nélküli szocdem politikusaira (pl. Kéthly Annára), vagy az újbaloldal hirtelen felkapott, a mi viszonyaink között nyilván életképtelen mantráira (pl. alapjövedelem) hivatkozni, de ezek értelmiségi körökön kívül a lakosság többségének semmit sem jelentenek. A ’90 utáni szocialista-szabaddemokrata kormányok „eredményeire” való hivatkozás pedig egyenlő a teljes politikai öngyilkossággal.

A megoldás első lépése tehát rendkívül „egyszerű”. Fel kell venni a harcot a kriminalizált, ’90 előtti szocialista korszak védelmében. Erre pedig csak az MSZP-nek van esélye és háttere.

A múlthoz nyilván nem lehet visszatérni. Azonban a Kádár-rendszer reformkommunizmusa; gazdaságpolitikája, jóléti rendszere és kultúrája által meghatározott világ a közvélekedéstől eltérően meglehetősen közel áll ahhoz a modellhez, amelyet a harmadik úton csúfos vereséget szenvedett nyugati szociáldemokrata és egykori eurokommunista pártok rohamtempóban próbálnak újraépíteni. Corbyn Munkáspártja a következő választáson jó eséllyel egy ilyen sikeres ideológiai fordulat után söpri el az egész nyugati világ egyik legerősebb és legszervezettebb konzervatív pártját. Természetesen nem lehet egyenlőségjelet tenni az egypárti Kádár-rendszer és a nyugati, „polgári demokratikus” alapokra épülő államok közé. A szociáldemokrata jóléti modellek hosszú távú sikere is kérdéses a kapitalizmus jelenlegi fejlődési szakaszában. De ez a fordulat legalább felvillantja a siker esélyét.

Az új szocialista politikának nyilván továbbra is „demokratikusnak” kell lennie, és a kor viszonyainak megfelelő szakpolitikákra kell épülnie. Az új MSZP-nek egy szövetségből kinővő gyűjtőpártként kell tevékenykednie. Egyéni körzetekre épülő választási rendszerben más lehetőség nincs. Azonban tévedés azt hinni, hogy a baloldali gyűjtőpártok politikai fókuszának feltétlenül mérsékeltnek kell lennie. A korábbban hivatkozott Corbyn vezette Munkáspárt eklatáns példát mutat az ellenkezőjére.

Az ideológiai fordulat lehetséges buktatói

A legsúlyosabb probléma, hogy a Btk. vonatkozó szabályozása meglehetősen bizonytalan jogi helyzetet teremt. De ha azt állítjuk, hogy Magyarország gazdasági teljesítménye 1980-ban közelebb állt a fejlett világhoz, mint a rendszerváltozás után bármikor, a téesz-világban a magyar mezőgazdaság virágzott és rengeteg embernek nyújtott biztos megélhetést, vagy hogy alig volt munkanélküli, hajléktalan vagy egyáltalán létminimum alatt tengődő nyomorult, azok nehezen vitatható, s önmagában semmilyen bűnt nem tagadó tények.

A „baráti” tűz is okozhat gondokat, bár ennek veszélyét az MSZP hajlamos túlértékelni, ahogy ezt legutóbb Botka László ellehetetlenülése során is tapasztalhattuk. A valóban baloldali, szocialista fordulat a liberális „szövetségesek” körében nem lenne népszerű. Azonban az az értelmiségi kör, amelynek az MSZP 1994 óta lázasan szeretne megfelelni, látványosan szétrohadt az elmúlt években. Befolyását elveszítette, morálisan és intellektuálisan pedig kezd megsemmisülni. Amikor Heller Ágnes ebből a körből sokadmagával a Jobbikot támogatja, nyugodtan elfelejthetjük, hogy bármiben igazodni kellene hozzájuk.

A kormánypárti mellett az ellenzékinek beállított sajtó jelentős része eddig is részben a múltjáért gyalázta az MSZP-t. Ezentúl majd ezt némileg több joggal teszi. Különösebb változást ez már nem jelent.

Ha az MSZP komolyan veszi, hogy az emberekkel akar ezentúl szövetséget kötni, s alulról akarja magát újjászervezni, akkor ezen a megújult ideológiai bázison kell a tagságot a többszörösére növelnie, új, szövetséges, potens szakszervezeti mozgalmat, sajtót, szatellitszervezeteket (agrárszövetség, nőszövetség, diákszövetség, tudományos társaság, sportegyesületi szövetség stb.) és szocialista ellenkultúrát létrehoznia. Egy időre háttérbe kell szorítania a többi párttal folytatott szövetségi politika kérdéseit. Az egyéni választókerületek, települések, településrészek szintjén minél szélesebb aktivistahálózattal a korszerűnek vélt, de éppen a potenciális célközönséget alig-alig elérő online technikák helyett/mellett inkább a hagyományos, terepi aprómunkára építve kell megvívni a sok kis helyi háborút a Orbán-rendszer legyőzéséért. Ez valójában a kapitalizmus európai mércével egyik legkíméletlenebb válfaja elleni harcot jelenti.

Forrás: magyardiplo.hu