Az előző hónapokban barátaimmal éjjel, nappal jártuk a saját választókerületünket, azt érzékeltük, hogy nincs a levegőben Orbán ekkora győzelme. Az összefogási kabaré hatása persze érzékelhető volt, de ez - mondjam így - a mi kompetenciánkat meghaladta. 

A kis csapat tagjai tették, amit tudtak, hittel, lelkesedéssel. A 15 település mindegyikében megfordultunk, úgy kéthetente. Már minden piacot jól ismertünk, az árusok ismerősként üdvözöltek bennünket. Sokan közülük még az ajánlások gyűjtésében is segítettek. 

A nagyarányú vereség mindenkit letaglózott. Többen elhagytak bennünket, értelmetlennek gondolták a további szélmalomharcot. Szomorú volt hallani, amikor elmondták: " a mezei talpasok véleményére senki sem kíváncsi, csak azért kellünk, hogy a hátunkon néhányan bejussanak a parlamentbe". 

Mindenkit sajnáltunk, aki nemcsak hátralépett, hanem el is hagyott bennünket. Új erők pedig nem verték egymást a sorban, azért, hogy tenni szeretnének valamit. 

Orbán újabb sikere után, azt hittem - én balga-, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Volt egy álmom, hogy az akkori kudarchoz vezető hibákból minden demokratikus ellenzéki párt tanult, okosabb, bölcsebb lett. 

Kevesebb, mint nyolc hónappal a - nyugodtan írhatom - sorsdöntő voksolás előtt, a helyzet legalább annyira kusza, áttekinthetetlen, mint négy éve ilyenkor volt. Mintha nem is telt el volna ennyi idő, lényegében semmi sem változott. Többségében a szereplők is ugyanazok.

Az ellenzéki térfélen lassan már meg sem tudom számolni, hány szereplő próbálja magát "pozícionálni". Minél többen vannak, annál jobb a Fidesznek. 

A mai választási rendszerben a Fideszt csak akkor lehet legyőzni, ha a demokratikus oldalon levő pártok minden választókerületben egy, esélyes jelöltet állítanak. Ez együttműködési kényszert is jelentene, ha a pártok képesek lennének egymással - legalább - kommunikálni. Ennek kevés biztató jelét látom. Amíg erre nem kerül sor, Orbán nyugodtan hátradőlhet. 

Az idő vészesen fogy. A közvéleménykutatások számai megdöbbentő Fidesz fölényt mutatnak. Tudjuk be annak, a nyári uborkaszezon mindig a kormányzó pártoknak kedvez. De szeptember végén, már erre nem lehet majd hivatkozni. 

Volt egy álmom. Hittem abban, hogy 2018-ban képesek leszünk Orbánt leváltani, s elkezdhetünk egy új, demokratikus, félelem nélküli Magyarországot felépíteni. 

Kis csapatunk is megfogyatkozva, de még mindig tettre készen várja, hogy a "nagyok" játékának mi lesz az eredménye. Ma, nagyon távolinak tűnik a siker, a Fidesz leváltása. Nehéz így a lelket tartani azokban, akik eddig húzták az igát.

Nem is tudom már megszámolni, hány miniszterelnök-jelölt van. Ugyanakkor eddig világos, valódi programmal csak Botka László lépett nyilvánosság elé. Kevesebb kormányfő - jelölttel is beérnénk, csak látszódjon végre, hogy képes összeállni egy olyan erő a demokratikus oldalon, amelyről a választók elhiszik győzni akarnak 2018-ban, s ezért képesek kompromisszumokat kötni. Ha ennek csak a csírái látszódnának, az már önmagában –ugyan apró—csodákra lenne képes. 

Nagyjából két hónap múlva, az október 23-ai országos nagy rendezvényen - ha lesz ilyen - már látszódni kellene, hogyan is akarja jövő évben a demokratikus ellenzék Orbánt legyőzni. A cinkelt lapokkal játszás ideje elmúlt. A magyar emberek nyílt, világos, őszinte beszédet várnak. Még várnak, de egyre türelmetlenebbek. Vajon ezt azok is érzékelik, akik tehetnének valami érdemlegeset, az üzengetéseken kívül? Ez a "homokozó" a hazánk, Magyarország. "Itt élnünk s halnunk kell". 

Van egy álmom.