h i r d e t é s

1950: a Henri Martin-ügy - Az egyenruhások és az egyéni felelősség

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam
a- a+

1950: a Henri Martin-ügy - Az egyenruhások és az egyéni felelősség

2023. január 22. - 16:27

Van ugyan Párizs tizenhatodik kerületében egy Henri-Martin nevű sugárút, de azt egy kevésbé zavaró névrokonról nevezték el.

Henri Martin - Forrás: magyardiplo.hu

A mi Henri Martinünk ugyanis, bár némileg már feledésbe merült, meghatározó szerepet játszott az gyarmatosítás-ellenes mozgósításban. Fiatal tengerészként Indokínában harcmegtagadásra biztatta bajtársait. Kommunista volt, a katonaságban lefokozták, mivel „a hadsereg demoralizálására buzdított”.

/ Halljátok? / Halljátok-e vietnámi emberek/Halljátok-e a földjeiteken/A rizsföldeken, a hegyekben?[i]

Az indokínai háború (1946-1954) utolsó éveiben egy katonai igazságszolgáltatással kapcsolatos ügy központi témává vált a francia politikai életben, és megmutatta hogyan zajlik a gyarmatosítás. Több értelmiségivel együtt Jacques Prévert is védelmébe vett egy ismeretlent, Henri Martint (1927-2015).

A tények.

1945 elején egy tizennyolc éves fiatalember, aki részt vett a Francs-tireurs partisans (FTP) fegyveres ellenállási mozgalomban, 1944 óta pedig tagja volt a Francia Kommunista Pártnak (FKP), jelentkezett a haditengerészethez, hogy antifasiszta harcát Japán ellen vívhassa tovább. A Chevreuil ágyúnaszád októberben hagyta el Marseille-t és decemberben érkezett meg az indokínai Saigonba[ii]. Ott azonban Henri Martin a gyarmatosítás kegyetlenkedésével szembesült. Háromszor kérte a szerződése felbontását, míg végre 1947 októberében visszatérhetett Franciaországba, ahol a touloni fegyverraktárba helyezték. 1949 nyarán más újoncok segítségével, többnyire saját maga által írt és a helyi kommunista alapszervezetnél sokszorosított röplapokat terjesztett, amelyekben elítélte az indokínai „piszkos háborút”. 1950 elején a Dixmude repülőgép-hordozó fedélzetén a röplapok arra szólították fel a touloni tengerészeket, hogy „maradjanak otthon”. 1950. március 14-én Henri Martin altisztet Toulonban letartóztatták „a hadsereg demoralizálása” miatt, és diáktársával, Charles Heimburgerrel együtt a Dixmude elleni szabotázzsal vádolták meg.

A letartóztatásától egészen az 1950-es és 1951-es perekig a Kommunista Párt által vezetett intenzív kampány söpört végig Franciaország minden szegletén. Az agit-prop totális volt: petíciók, transzparensek, kerékpárversenyek, feliratok és egyéb graffitik a falakon és a földön... Egy ideig még a Loire folyó homokpartjain is ott volt az egész országot ellepő „Szabadságot Henri Martinnek!” szlogen. A színházakban Claude Martin Dráma Toulonban című darabját adták elő. A Secours populaire segélyszervezet által kiadott képeslapok hirdették, hogy „Szabadságot Henri Martinnek!”, míg egy másikon Raymonde Dien kommunista aktivistának követelték a szabadságot – aki egy a gyarmatosítás elleni tiltakozó megmozduláson egy hadianyagot szállító vonat elé feküdt. Ezért 1950 februárjától decemberéig volt börtönben. 1950. október 2-án a L'Humanité felhívást tett közzé, amelyben a fiatal tengerész felmentését és szabadon bocsátását követelte, azzal nyomatékosítva a nyilatkozatot, hogy „A touloni bíráknak tudniuk kell, népünk figyeli őket”. Az aláírók közt volt a Felszabadítási Érdemrenddel kitüntetett Yves Farge, valamint a Becsületrend lovagjai, Emmanuel d'Astier de la Vigerie, Lucie Aubrac és Charles Tillon[iii].

A „Démocratie nouvelle” 1951. szeptemberi számában a kommunista író-újságíró Dominique Desanti lírai hangot ütött meg: „Ebben a pillanatban Franciaország-szerte, gyárak kijáratánál, közparkokban, egy férfi vagy egy nő feláll egy székre, ablakpárkányra vagy egy ládára és beszélni kezd. A többiek összeszorított fogakkal és ökölbe szorított kézzel hallgatják, a nőknek elhomályosul a tekintetük. Mindenki szemében meghatottságot, a felháborodás, a lázadás szellemét látjuk. Henri Martin története, az ártatlanul elítéltek története, a rácsok mögé zárt szólásszabadság története áradatként önti el Franciaországot”. A fiatal tengerész portréját megfestette Fernand Léger, Jean Lurçat, Louis Mitelberg, Pablo Picasso, Boris Taslitzky.

„Vessenek véget az indokínai háborúnak!”

Az első tárgyalás 1950. október 17-én kezdődött Toulonban. Henri Martinnak két ügyvédje volt, akiket a Kommunista Párt biztosított számára, Paul Vienney és Dominique Scarbonchi. Különtudósítók hada özönlött a tárgyalásra. A kommunista folyóiratok természetesen dicsérték a tengerészt támogató mozgósítást, és ők maguk is gondoskodtak a népszerűsítéséről. Így írt például René Lelu a Ce soir című napilapban: „A béke merész partizánjainak sikerült fényes nappal a hatalmas épület tetejére egy transzparenst erősíteniük, amelyen a következő felirat állt: ’Szabadságot Henri Martinnek!’” Dicsőítik „ellenálló” múltját, és hogy ma ő képviseli „Franciaország becsületét”. Ugyancsak a Ce soir riportere szerint „ez egy egész nép akaratát szimbolizálja (...), hogy véget vessenek az indokínai háborúnak”.

Ami a jobboldali sajtó különtudósítóit illeti, keményen nekiálltak, hogy ízekre szedjék „ennek a Henri Martinnak” az ügyét – ahogy a L'Aurore című újság 1950. október 17-i egyik cikkében fogalmazott. Mérgezett tolluk alól sercegtek a vádaskodó indítékok, szóvá téve többek között azt is, hogy a kommunisták kisajátították maguknak a tárgyalást. Pierre Scize, aki a háború előtt még maga is tagja volt a kommunista pártnak, például így érvel a Le Figaro című lapban: „Olvassuk a röplapjaikat, de azokat mintha már előtte is olvastuk volna valamikor. Ugyanazt a provokatív, hazug szókincset használják, mint azok a ragasztmányok, amelyekkel a moszkvaiak kedvükre telepiszkíthatják falainkat, ugyanaz a harsány beszéd, mint amivel nap mint nap a parlamenti gyűléseken vagy a nyomtatott sajtójukban találkozhatunk”. Október 20-án megszületett az ítélet: öt év börtönbüntetés. Henri Martint a hadsereg demoralizálásával vádolták, a szabotázs vádja alól viszont felmentették. Az ítéletet 1951. május 21-én formai okokra hivatkozva hatályon kívül helyezték.


A második tárgyalásra 1951 júliusában került sor Brestben. Ezúttal „mindenki előtt világos, hogy a Martin-ügy túlmutat a katonai igazságszolgáltatás keretén” - hangsúlyozta a kommunista napilap, a L'Humanité különtudósítója, Hélène Parmelin.[iv] Felcsendült újra az ellenszólam is, a különtudósítók és bírósági riporterek mindkét oldalon újra fújják a saját nótájukat. „Henri Martin folytatja a propagandát a bírák előtt” – szólt a L'Aube 1951. július 18-i címlapja. A katolikus újság már előző nap a breton várost fenyegető esetleges „zavargások” miatt aggódott, és tartott „a Párizsból a kikötőbe küldött ’szurkolók’ (...) hadától”. Majd megnyugtatta olvasóit: „De elszánt erőkkel fognak szembetalálkozni”. Ami a L'Aurore különtudósítóját, Jean Bernard-Derosne-t illeti – aki már a touloni tárgyalásról is tudósított –, ő csak lesajnálta ezt az egyszerű matrózt, aki „egyre csak a párt jelszavait szajkózza”. Majd mintha elgondolkodna: Hogy is van ez? Mert jóképűnek jóképű a fiú, okos is, öntudatos is, de mégis inkább egy kicsit primitív, ahogy felmondja a marxista katekizmust.” Másnap a Le Monde bírósági rovatvezetője, Jean-Marc Théolleyre, csatlakozik kollégájához: „Ez a nyugodt hangon előadott védekezés, amely alapvetően hitvallás, meggyőző akar lenni. Igyekszik logikusan, világosan érvelni, de valójában együgyű.”

A bresti ítélet megerősítette a toulonit, és Henri Martint katonai lefokozásra ítélték. Néhány nappal később átszállították a meluni börtönbe. A L'Aurore rovatvezetője, Henry Bénazet ujjongott, hogy a bírákra „nem hatott a sztálinisták gigantikus nyomása”. Néhány hónappal később Jean-Paul Sartre gúnyolódik a „hadsereg demoralizálása” vádon, amiért Henri Martint elítélték: „Tegyük fel, hogy azért fizetnek, hogy demoralizáljunk egy ejtőernyőst. Miképpen állunk neki? Mondjuk azt neki, hogy a hadsereg becsülete forog kockán, hogy a vietnámiak a mi embertársaink, hogy a munkások fiainak nem érdeke a nemzetközi kapitalizmusért harcolni? Mondjuk neki ezt? (...) Vagy mit mondjunk neki? Nos, hazugságokat kell kitalálni és álhírekkel letámadni, hogy az alapoknál inogjon meg a harci kedve: például, hogy zuhanni fog a piaszter árfolyama, (...) a kínaiak és az oroszok lecsapnak a francia hadseregre és megsemmisítik, a vietnámiak szokása, hogy kasztrálják az ejtőernyősöket. Ezzel egyáltalán nem biztos, hogy meg tudom győzni, de legalább megtettük, amit lehetett.”[v] Sartre 1952 elején akciót indított Henri Martin védelmében: több ismert személyiséggel együtt benyújtottak egy kegyelmi kérvényt, és Sartre-t a köztársasági elnök, Vincent Auriol személyesen fogadta. Vincent Auriol közbenjárásának köszönhetően Henri Martint 1953. augusztus 2-án feltételesen szabadlábra helyezték.

Két hónappal később megjelent Sartre könyve, a L'Affaire Henri Martin [Az Henri Martin ügy]. A kiadvány ajánlójában, amelyet Sartre maga írt, bár nem írta alá, ez áll: „Ennek a könyvnek tegnap még ez volt a célja: kegyelmet kérni Henri Martinnak. Most viszont ez: a tényeket pontról pontra feltárni, és indítványozni az ügy újratárgyalását”. A könyvben olvashatók Henri Martin családjának írt levelei, különböző dokumentumok és tanúvallomások, valamint különböző politikai nézeteket valló személyiségek által írt szövegek.

Az Henri Martin ügyben Sartre erősen bírálta az újságok által terjesztett antikommunizmust, ez később a „Nekrassov” című darab központi témájaként jött elő: „A pillanat igényeitől függően a sajtó Henri Martint néha bűnözőként mutatja be nekünk, aki éppen erényei és intelligenciája által válik még bűnözőbbé, néha pedig úgy, mint egy szerencsétlent, akit a kommunista párt befolyásol és manipulál”. Politikai stratégiai okokból csak 1953 augusztus végén hozták nyilvánosságra, hogy a tengerész tagja a Francia Kommunista Pártnak.[vi] A jobboldali sajtó riportereit és más, a kommunista párttal ellenséges kommentátorokat ez persze nem tévesztett meg – mit sem törődve a cáfolattal – folyamatosan a kommunizmus kísértetével riogattak, csakhogy elfedjék a legfontosabbat, a háború okát: a gyarmatosítást.

Antikolonialista öntudat

Ahogy a címadó könyv egyik szerzője rámutat, Henri Martin ügye felveti,  „az egyenruhás egyén felelősségének kérdését”. Erről Jean-Henri Roy – az egykori FTP ellenállási mozgalom és a 2. páncéloshadosztály tagja, középiskolai filozófiatanár és a Temps Modernes kritikusa – így vall Un abus de confiance [Bizalommal való visszaélés] című írásában: „Azok közül, akik hozzám hasonlóan 1945 októberében Saigonba indultak, senki sem írt alá gyarmati kötelezettségvállalást. Egyszerűen aláírtunk egy papírt, amelyben Németország és Japán ellen köteleződtünk el a konfliktus időtartamára. Ennek az elkötelezettségnek a jegyében döntöttek úgy, hogy a konfliktus megszűnése után Indokínába küldenek minket, és nem Japánba. Jogi értelemben a szerződés mindkét félre nézve kötelező. Jogi értelemben nem voltunk elkötelezve”.

Henri Martin ahogy megérkezett Indokínába, máris kiábrándult. A családjának írt beszámolók alapján Jean Painlevé filmrendező ezt írja: „Henri Martin szörnyű, véres zűrzavarban látta összeomlani mindazokat az eszméket, amelyekért az életét elkötelezte”. Ugyanazt tapasztalta, mint amit francia ellenállóként a megszállókkal szemben ő is átélt. De a szabadságért folyó harc, amelyért egykor, fiatal ellenállóként maga is harcolt, most azok szemében tükröződött, akiket Franciaország támadott meg. „Rájöhetett, hogy az a harc, amit mi ott vívunk, nem a népek szabadságáért, hanem épp e szabadság ellen folyik” – vélte Jacques Madaule történész, egy katolikus értelmiségi, az Esprit folyóirat munkatársa. „Azoknak az ellenállóknak a jogai, akikkel itt szembetalálta magát, számára, aki maga is ellenálló volt, nem kevésbé voltak szentek, mint magának a francia népnek a jogai”. A politikusokat megelőzve Jean-Marie Domenach, az Esprit magazin szerkesztőségi titkára ugyancsak a fiatal katona tisztánlátásáról írt: „Látta a vietnámiak szemében, hogy küzdelmük hasonló ahhoz, amit ő folytatott két évvel korábban, és hogy nem fogják feladni.”

Henri Martin katona 1946. május 18-án dühösen írta szüleinek: „Indokínában a francia hadsereg pont úgy viselkedik, mint ahogy nálunk viselkedtek a németek. Undorító.  Miért bombázzák repülőgépeink (minden nap) a védtelen halászokat? Miért fosztogatnak, gyújtogatnak és gyilkolnak a katonáink? Ezt hívják civilizálásnak?” Michel Leiris író, etnológus így kommentálta: „Első lázadása egy olyan embernek, akit – mint minden franciát – arra tanítottak, hogy a gyarmatosítás civilizálást jelent: attól a pillanattól kezdve, hogy a gyarmatosítottakkal szemben annyi szörnyűséget követnek el, már nem mondhatjuk, hogy a civilizációt hozzuk el nekik.”

A „borzalmak”, amelyeknek szemtanúja volt, felnyitották a szemét és elősegítették antikolonialista öntudatra ébredését. Louis de Villefosse hadnagy, pártbeli bajtársa, aki mindkét tárgyaláson jelen volt, az ismétlés retorikai eszközét használta a történelmi párhuzam hangsúlyozására: „Henri Martin látta, a tengerbe dobott ártatlanok vérét. Látta a békés sampanokon hajózó gyermekek kifordult belét, akikbe géppisztollyal lőttek bele, látta a felgyújtott falvakat, hallotta a haldoklók és megkínzottak hörgését. És tudjuk, hogy ez nem egyedi eset volt, hanem ma ez a háborúk módszere, tudunk a Vietnámban elkövetett számtalan gyilkosságról, a ma már Oradournak[vii] nevezett Szent Bertalan-éjszakákról, tudjuk, hogy gyújtógránát helyett mostantól a napalmmal égetik szénné a harcolókat és a nem harcolókat egyaránt, a szalmakunyhókban meghúzódó öregeket, a bivalyokat terelő gyerekeket”.[viii]



Egyik levelében Henri Martin így ironizál: „Egyébként állítólag azért hódítottuk meg a gyarmatainkat, hogy emancipáljuk őket. Nos, hát akkor rajta!” Az indokínai háború 1954 májusában ért véget Dien Bien Phunál. Kommentárjában Sartre rámutatott, hogy „a mi nevünkben tartják fogva Henri Martint, és ez a bűnös igazságszolgáltatás a mi igazságszolgáltatásunknak titulálja magát”. Ugyanezen év november 1-jén kezdődött az algériai háború. Egyesek csakhamar feltették a kérdést, ott ugyan mit fognak művelni „a mi nevünkben”? 1955 januárjában Claude Bourdet a France-Observateurben megjelent egyik cikkének a „Votre Gestapo d'Algérie” [A ti algériai Gestapótok] címet adta.

A későbbiekben Henri Martin visszatért a névtelenségbe, majd a feledés homályába merült, mint ahogy sok más gyarmatosítás ellen harcoló is. Az „ügyében” részt vevő értelmiségiek számára azonban – Jean-Marie Domenach szavaival – megmaradt „egy olyan embernek, aki jóval a nácik elleni általános mozgósítás előtt állt be partizánnak, majd a japánok ellen önkéntes tengerésznek”, és aki „egy napon nem önszántából gyarmatosító katona lett Indokínában”[ix]. Ezt a kényszert nem fogadta el. Tagadta, hogy a sors előre meg van írva. Mert igenis van értelme harcolni a saját szabadságáért és mások szabadságáért.

 

A szerző Anne Mathieu a Lotaringiai Egyetem irodalom- és újságírástanára, az Aden: Paul Nizan et les années trente [Aden: Paul Nizan és a harmincas évek] című könyv vezető szerkesztője.

Fordította: Drechsler Ágnes / magyardiplo.hu

 


[i] Prévert pose une question [Prévert feltesz egy kérdést] in L’Affaire Henri Martin, [A Henri Martin ügy] Gallimard, 1953.

[ii] Addigra a Távol-Keleten is vége volt a II. világháborúnak – a ford.

[iii] Csupa ismert ember – a ford.

[iv] Hélène Parmelin: Matricule 2078 (L’Affaire Henri Martin) [Azonosító szám:2078 (A Henri Martin ügy)], Les éditeurs réunis, 1953.

[v] L’affaire Henri Martin [A Henri Martin ügy] 1953, op. cit.

[vi] Alain Ruscio: L’Affaire Henri Martin. Genèses et grandes étapes [A Henri Martin-ügy. Keletkezése és főbb szakaszai] in L’affaire Henri Martin et la lutte contre la guerre en Indochine [A Henri Martin-ügy és az indokínai háború elleni harc], Le Temps des cerises. Montreuil, 2005.

[vii] Oradour-Sur-Glane: francia falu, ahol 1944 júniusában a németek a lakosságot bezárták a templomba majd rájuk gyújtották – a ford.

[viii] L’affaire Henri Martin [A Henri Martin ügy] 1953, op. cit.

[ix] Ibid.

Kommentelne? Kattintson ide!

h i r d e t é s

Clicky