Kedves  Mi Lajos!

Egy FB bejegyzés indított el ezt a vitát. Én párhuzamot vontam rákosi kor és a mai korrupció között és azzal zártam, hogy amit akkor lenyúltak a tehetősebbektől, nem volt helyes, de legalább az menti valamennyire, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére használták fel, szemben a mai rendszerrel, amikor pár száz, vagy ezer kapja a lenyúlt forintmilliókat. Ennek a rendszernek véget kell vetni állítottam. Te ennek épp az ellenkezőjét. Nekünk ez jár! Írtad, megtoldva azzal, hogy: Most nekünk áll a zászló. 

Kik vagytok a "MI"? Miért jár ez nektek? A MI jelképes közösségéhez tartozáson kívül Te mit kaptál ebből?

Én nem tartozom sem a "TI", sem a "MI" csoportjához. Ha jól tudom mindketten faluról „jöttünk”. Én az Alföldről, Te a Dunántúlról. Az én vezetéknevem nem y-nal zárul, tehát még messzebbről, mint Te.

Apám gazdagabb paraszt családból származott, de korán elveszítette szüleit és a potenciális vagyonát, a fiatalságával együtt, mert ebből 8 évet volt a II. világégésben katona és hadifogoly. Harminc évesen abszolút nincstelenül kezdte az életét egy szakmával. Édesanyámék is kilencen voltak testvérek, egy picike ház volt a hozománya. Mikor végre együtt lehetett a család, Apám minden héten vett egy-két, 3 forintos olcsókönyvtári könyvet előbb a magyar, később a világirodalom remekeiből. Húsz forintért vásárolt bakelit lemezeket operett, opera és szimfonikus zenét. Azt mondják én nagyon rossz gyerek voltam, de megszerettem a könyveket, és a zenét. Később módom volt egy olyan házban lakni albérlőként, ahol az öt méteres könyves szekrény teli volt a magyar klasszikusokkal és én azt kiolvastam.

Volt az életemben egy olyan fordulópont, ami nagyon apró dolognak tűnik, tán el is felejtené legtöbb ember, vagy ma már szégyellné.   Egy kollégiumban laktam, 16-17 éves lehettem. Egy szolnoki barátom, akinek édesapja főkönyvelő volt, amúgy pedig régi polgárcsaládhoz tartozott, elvitt egy távoli rokonához a nagykőrúton egy szép nagy bérházban laktak. A férfi mérnök a feleség  tanárnő. Nagyon szép lányuk volt. Finom mozgással, csengő hanggal, balettra is járt, meg zongoraórákra. Választékosan szépen beszélt, minden mozdulatából a báj sugárzott mesterkéletlenül. Én jóképű srác voltam, barátságot kötöttünk.

Elhívtak a nagyszüleihez is. Egy igazi polgárházban laktak a szomszéd városban. Ott is zongora, hatalmas szép könyvtárszoba, stb. Vasárnapi ebédre voltunk hivatalosak, leültem az én kölcsönkapott öltönyömbe (mert édesanyám hat-hét éve maghalt és a mostoha anyámmal nem volt épp idilli a kapcsolatom) és arra kellett figyelnem, hogyan esznek, melyik evőeszközt veszik elő a szépen terített asztal mellett. Fogalmam sincs mit ettem, mert annyira koncentrálnom kellett, hogy ne áruljam el, én nem ide tartozom. Ebéd után beszélgetés, egy kis zongorajáték… én ott ültem egy széken lehajtott fejjel. Megnevezhetetlen szomorúság ült ki az arcomra. A leány egyszer csak odajött, valamit megérzett ebből, letérdelt a székem mellé, rátette a kezét a kezemre és megkérdezte: miért szomorodtál el? Hogy tudnálak, felvidítani? A haverom persze azonnal kapott az alkalmon és kajánul megkérdezte: na, kimenjek? A lány felpattant és ezzel el is múlt a pillanat varázsa.

Jóval később fogalmazódott meg bennem a szomorúságom oka. Arra gondoltam, hogy nekem nem volt és tán soha nem lesz ilyen intelligens, szép, finom környezetem. A mi asztalunkon, otthon és a kollégiumban, viaszos vászon volt, csak ünnepnap terítette le édesanyám damaszt terítővel. A kést, villát egészen másképpen használtuk. A polgári lét megfogott. Nekem nem volt semmilyen preferált szakma a látókörömben, sodródtam arra, ahova az élet vitt, de éreztem ez nem jó így. Én is így akarok élni és a gyermekeimnek én is ilyen miliőt szeretnék teremteni. Talán ötven éves is voltam már, amikorra a bensőmben is polgár lettem, azt mondhattam, hogy megérkeztem. Olyan polgár, aki választékosan tud fogalmazni, ahol az otthonomban ünnepnapokon zsolnaival terítenek, gyertyával és szalvétagyűrűvel. Aki mérnökként ha mond, vagy ír valamit arra odafigyelnek.

Havas Henrik egyik műsorában volt szó az orbáni jelenségről. Annyit mondott: ha látnád, ezek hogy esznek? Az mindent elmond.

Amikor azt írod nekem, hogy fellengzős baloldali vagyok, tévedsz. Én magyar vagyok, aki ismeri, tudja és szereti ezt a nyelvet. A magyarkodáshoz nem elég a magyar címer, az árpád sávos zászló, bő gatya, vagy az autó hátulján az egyszer volt nagy Magyarország térkép. A magyarság intelligencia nélkül csak egy horda. Az intelligencia pedig az önként vállalt belső erkölcsi normák betartása, a másik elfogadása, a környezet jobbítása, képesség az alkotásra.

Az a baj az orbáni rendszerrel, hogy ideológusa elfelejtette honnan jött, ráerölteti átgondolatlan akaratát a társadalomra. Elfelejtette, hogy ha a társadalom nem szolidáris, akkor a szegény falusi gyereknek semmi esélye, a polgárosodáshoz, a középosztályhoz felkapaszkodáshoz. Az tán még nagyobb baj, hogy a miniszterelnök még nem „érkezett meg”  és tán nem is fog soha.

Nekem nem a hozzám képest másképpen gondolkodókkal van bajom, hanem a gazemberséggel, az egyszemélyi vezetéssel, a lenyúlással.

Akik most a másik oldalon állnak csak ezért, nem gazemberek, hanem zömében jó szándékú emberek, és fordítva is így igaz. Nem jobbak, nem rosszabbak, mint a társadalom egésze. Mindannyian magyarok vagyunk erényeinkkel, hibáinkkal.