Az 1960-as évek közepén hihetetlen hatással volt az amerikai és közvetett módon az európai könnyűzenére is (Beatles, Rolling Stones), hogy az Egyesült Államokba látogatott hosszabb időre, mielőtt le is telepedett volna Ravi Shankar, indiai szitárművész.

A hippi-korszaknak is nevezett, bár ennél azért összetettebb 1960-as évek derekán elképesztő népszerűségnek örvendett minden olyan művészeti, vagy bölcseleti jelenség, ami keleti, vagy akár csak térben és gondolkodásban távoli volt a megszokottaktól.
Aztán Woodstock volt a betetőzés. Ekkora azonban már három éve nyúzta a szitár húrjait Harrison.

Ravi Shankar olyannyira nagy hatással van mindmáig a könnyűzenére, hogy neki köszönhetjük Norah Johnst is, akiről mindenki tudja, hogy az egyik legnagyobb hatású amerikai könnyűzenei előadó és zeneszerző, azt azonban talán kevesebben, hogy Ravi Shankar legfiatalabb lánya...

A Beatles 1965-ös felvétele korszakalkotó volt. Harrison nem csupán használta a szitárt a Norwegian Woodban, de játéka természetes módon illeszkedett is a dalhoz, így nem indiai zenét kevert az európaiba, hanem egy indiai tradicionális hangszert szólaltatott meg európai "kézzel".
Mi mást is nevezhetnénk világzenének, ha nem ezt a gesztust?

Ugyan hamar lecsengett az időközben divattá vált kelet-imádat, de hatása a zenében kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Carlos Santana ugyanúgy meghatározója lett később a zeneművészetnek, mint például John Mclaughlin (Miles Davis híres gitárosa) is.
Mondhatjuk, mindannyian "Ravi Shankar köpönyege alól bújtak ki", s nem csupán egy korszak teremtésében vettek részt, de megnyitották a kapukat a legbátrabb zenészek előtt, akik ma már nyugodtan vegyíthetik akár a magyar népzenét a blues-zal, vagy a kínai muzsikát az india ragával (a sort a végtelenségig folytathatnánk).

Köszönjük, Shankar mester!