Kiemelkedő műveltségére már kortársai felfigyeltek, tudós költőként tartották számon a Nyugat írói.

Gondolatai, bölcsessége és természetesen mindezeknek formába öntése, fantasztikus verseinek sorozata a mai olvasók számára is érvényessé, izgalmassá teszi az előhegyi "kulipintyó" költőóriását.

Élete folyamán sok betegséggel küszködött.
Gyenge alkatú gyermekként többször volt felső légúti megbetegedése, majd már fiatal felnőtt korában rheumás panaszai voltak.
Vese- és epekő bántalmai gyakran jelentkeztek.
Idegrendszere instabil volt. Családi örökségként bipoláris személyiségnek tűnt, időnkénti major depressziós tünetekkel.
Az 1930-as évek közepétől jelentkeztek nehézlégzéses problémái.

A szűkületet (daganatot) akkor gége eredetűnek gondolták, csak az 1980-as években végzett stockholmi metszet-vizsgálatok után derült fény arra, hogy az nyálmirigy eredetű, az alsó garatszakasz, vagy a nyelőcső felső részének nyálmirigyeiből eredt.
A nehézlégzést, a szűkületet egyértelműen daganat okozta, melyet Niessen német sebészprofesszor nagyrészt eltávolított 1938 elején, Budapesten.
A műtét után többször részesült a költő besugárzásban és rádium kezelésben.

"BABITS MIHÁLY

A nagy szellem, csak a legnagyobbakkal mérhető költő és író nemcsak a műveit világé, nemcsak az emberiségé, nemcsak a nemzeté, a magyarságé, nemcsak Európáé, Magyarországé, hanem Esztergomé is.

Babits Mihály esztergomi is, Babits Mihály a mienk, esztergomiaké is.
Nemcsak az Előhegyen épült nyaralója, az ott kénye-kedve szerint rakott fészke révén, ahová vissza-visszatért minden esztendőben, valahányszor pihenni, felüdülni vágyott, nemcsak azért, mert itt többször előadást is tartott, és tiszteletbeli tagja volt az Esztergomi Balassa Bálint Irodalmi és Művészeti Társaságnak, hanem azért ís, mert vallomása szerint szerint szerette ezt az ősi tájat és lelke rokon volt a Várhegy fölött és alatt rajzó emlékekkel, azzal a történelmi hangulattal, amely a kupola és a sziklák körül borong s értette a kövek beszédét, értette az életért és kultúráért folyó küzdelemnek azt a gyönyörű örök-magyar szimfóniáját, amely itt zúg a Duna és a Várhegy találkozásánál.

Ezért nemcsak testileg, hanem lelkileg is Esztergomé volt a jelenkornak ez a legnagyobb magyar költője, akihez hasonló nagy szellem az egész művelt világon is alig egypár akad.
Esztergom is mélyen gyászol tehát Babits Mihály halálakor.

Gyászol és emlékezik. Nem felejti el- szomorúan járókelő alakját, amint az Előhegyröl lejőve végigjár régi utcáinkon, a Dunapart felé tart, majd hűséges feleségétől, ismerőseitől, barátaitól kisérve betér a Szent István fürdőbe.

Többször láttuk itt hoszszan álldogálni a parton. Kezét mellén tartotta, szép dantei fejét kissé lefelé hajtva fáradt szemét a világoskék vízen pihentette. Nem felejtjük el úgy sem, amint felfelé ballagott az Előhegyre, amint ott háza körül foglalatoskodott, sétált.

Sokszor papírlapot tartott kezében és messzebb is hallani lehetett, amint hangosan mondotta el egy-egy költeményét. Az esztergomi tisztelők és barátok pedig akik oly szerencsések lehettek és meglátogathatták őt az előhegyi házban, hallhatták csendes, megfontolt és mégis oly meghitt beszédét, odaírhatták nevüket a fecskefészek falára, most megindultan, szomorúan gondolnak életük legszebb, értékes, feleljthetetlen emlékeire, a magasztos órákra, percekre, melyeket a magyar szellemóriás társaságában töltöttek. Ereklye nekünk ez az előhegyi ház, a magyar szellem és irodalom felavatott szent helye.

Amikor Babits Mihály Esztergomba jött és itt pihenőhelyet keresett és talált magának, már régen a legnagyobbak között volt és életének, munkájának java már mögötte tornyosult.

Babits Mihály 1883 novemberében született Szekszárdon, Budapesten az egyetemen tanári diplomát szerzett, Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten, végül Budapesten tanított is, de csak 1917-ig, amikor végképp szakított a tanársággal és azóta tisztán az irodalomnak élt. Költői hírnevét a Nagyváradon megjelent Holnap c. antológiában alapította meg, amelynek az ő neve mellett Ady neve adott jelentőséget. Főmunkatársa, majd főszerkesztője lett a Nyugatnak. 1929-ben hívták meg a Baumgarten-díj gondnokának. Egymást követték verskötetei, elbeszélő művei, tanulmányai, amelyek mindig országos figyelmet keltettek és irányt szabtak a magyar irodalmi és szellemi életben. Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémiának, a francia becsületrend lovagja, a Kazinczy-érem szépirodalmi nyertese, az olasz San Remo-díj 1939. évi nyertese.
Az utóbbit főként Dante Dívína Commediájának remek fordításáért kapta,
A világirodalomban talán csak akkora szellemek versenyezhetnek vele, mint Dante vagy Shakespeare, a magyar irodalomban pedig már régen Vörösmarty, Petőfi és Arany mellett van a helye a jelenkor legnagyobb magyar klasszikusának.

Amikor sorra elővesszük alkotásait, akár verses munkáit, a Nyugtalanság völgyét, a Sziget és tengert, a Jónás könyvét, a Versenyt az esztendőkkel, vagy akár az elsőt, melynek címe Levelek írisz koszorújából, avagy elbeszélő műveit, a Gólyakalifát, a Halálfiaít, a Tímár Virgil fiát, a Kártyavárt, az Aranygarast, vagy akár tanulmányait olvassuk át, az Irodalmi problémákat, az Ezüstkort, Az európai irodalom történetét, vagy legújabb tanulmánygyűjteményét : írók két háború közt, — megerősödik bennünk a tudat, hogy nagy íróval, nagy emberrel van dolgunk, aki az örök emberi eszmények és a magyar európaiság legművészibb, legremekebb és megrázóan igaz reprezentánsa volt.

Irodalmi, költői és szellemtörténeti érdemeit sokan lesznek hívatva méltatni a magyar és az európai írók avatott tollú munkásai közül, A méltatások egész sora jelent meg máris a napisajtó és a szépirodalmi lapok hasábjain. Élete nagy művét valóban ismerni és tanulmányozni kell minden művelt embernek. Azonban úgy érezzük, hogy mi esztergomiak külön is tartozunk Babits Mihály emlékének és hogy ez a szerény kegyeletes emlékezés a legkevesebb, amivel tartozunk a nagy magyar írónak és költőnek, aki Esztergomunkat vendégségével, jelenlétével és vonzalmával megtisztelte. Még utolsó napjait is itt töltötte, az esztergomi levegőtől remélt enyhülést szenvedéseiben, és már csak meghalni vitték Budapestre.

El nem múló becsülésünk, hálánk és szeretetünk jeléül elküldjük koporsójára az előhegyi rét virágait, az esztergomi kertek színes virágcsokrait, az esztergomi tájak virágos zöldjét, a fenyőlombok sötétzöldjét a bazilikái és várhegyi környékről, — a virágokat és lombokat erről az.őszre hajló tájról, amelyen Babits Mihály látnoki szeme és nagy szelleme oly sokszor pihent. (Esztergom Anno)