A birodalom nem adja fel
Az Egyesült Államok nem sokáig maradt tartózkodó. Egy hónappal az afganisztáni vereség után a birodalmi rend helyreállt. Erről tanúskodik az a pofon, amelyet Washington osztott ki Párizsnak.
Forrás: magyardiplo.hu
Egy hónap? Még annyi sem kellett. Alighogy a tálibok elfoglalták a kabuli repülőteret, a neokonzervatívok előbújtak a barlangjukból. A Nyugat „elveszítette Afganisztánt”?
Ezért mindenütt máshol újra meg kellett erősítenie jelenlétét, hogy stratégiai riválisaival, különösen Kínával és Oroszországgal megértesse, hogy nem hátrál meg a következő ütközetből. „A háborúnak még nincs vége - mondta összefoglalóan Mitt Romney szenátor, volt republikánus elnökjelölt. - Nagyobb veszélyben vagyunk, mint valaha. Többet kell ezért befektetnünk a biztonságunkba, mint korábban[i].” Miután teljes káoszba taszították a Közel-Keletet, az Egyesült Államok most a Csendes-óceán felé fordul és haditengerészetét Kína ellen irányítja. Feltételezhetően ez nem lesz egy nagy ügy...
Ez a fő tétje a Franciaország és az Egyesült Államok közötti diplomáciai mini krízisnek, nem pedig Párizs csalódottsága amiatt, hogy megfosztották egy nagy összegű haditengerészeti szállítástól. A kérdés az, hogyan kell Európának reagálnia arra a Kína-ellenes katonai szövetségre, amelyet Washington most kötött meg az Egyesült Királysággal és Ausztráliával. Mert a többi amerikai sértéshez – a nyilvános megaláztatás, a „szövetséges” lojalitás és a konzultáció hiánya egy fontos geopolitikai döntésnél – az Élysée-palota az elmúlt tizenöt évben már hozzászokott, legyen szó akár a köztársasági elnökök lehallgatásáról, amelyet a WikiLeaks hozott nyilvánosságra, vagy arról, ahogy a General Electric bekebelezte és feldarabolta a francia ipar egyik zászlóshajóját, az Alstom-ot (köszönhetően azoknak a jogi manővereknek, amelyek a hajdani postakocsi-kifosztások eseteihez hasonlíthatók), nem is beszélve a francia vállalatoktól és bankoktól kicsikart hatalmas bírságokról, amiért nem alkalmazták az Egyesült Államok által Kuba vagy Irán ellen elrendelt, egyébként a nemzetközi joggal ellentétes szankciókat[ii]. Az ausztrál-amerikai pofonra adott válaszként – a Canberrában és Washingtonban állomásozó nagykövetek nevetséges visszahívásán kívül – Emmanuel Macron jól tette volna, ha azonnal politikai menedékjogot ad Julian Assange-nak és Edward Snowdennek, akik felfedték a birodalom rejtett bugyrait. Az egész világ felfigyelt volna erre és értette volna, hogy Párizs újra kész megvédeni a méltóságát.
Miközben az elnökök fecsegnek, Franciaország veszít világhatalmi súlyából. Csatlakozott a Washington által vezetett Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) integrált parancsnokságához; diplomáciai szuverenitásának egyre nagyobb részét adja át az Egyesült Államok vazallusaiból álló Európai Uniónak; szankciók egész sorát tartja fenn Oroszországgal szemben, amelyek megtiltanak minden olyan megállapodást „az Atlanti-óceántól az Urálig[iii]”, amely kiszabadíthatná az öreg kontinenst az amerikai vagy kínai szorításból. Annak érdekében, hogy Franciaország ne süllyedjen jelentéktelenségbe, sürgősen meg kell értetnie Washingtonnal, de Pekinggel, Moszkvával, Tokióval, Hanoival, Szöullal, Újdelhivel és Jakartával is, hogy soha nem fogja elfogadni a csendes-óceáni háborút, amelyre az Egyesült Államok készül[iv].
Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu
