Kövér László legutóbbi sorkatonaság bevezetését szorgalmazó megszólalása adta az apropót, hogy írjak erről. A militáns rend, a félelmen alapuló rendszer maga. A kormányzat által szóbahozott terror fenyegetettség elleni rendkívüli állapot bevezetése is ilyen helyzet előállítását célozza. Ha bele gondolunk, hogy milyen abszurd, milyen nevetséges az a rend, amit a sorkatonai szolgálat nyújtott és megpróbáljuk ezt a maga abszurditásában figyelni és nevetségessé tenni, elmúlik a félelmünk. Én realista emberként, valóságos történetekkel tudom bemutatni, hogyan tudtam „legyőzni” a félelmem.

Huszonegy évesen kerültem a sorkatonai szolgálatba. Az első napon elkezdődött az emberi mivoltunk meggyalázása a meztelenre vetkőztetéssel a bizottság előtt. Mustra, majd vezényszóra előrehajolni és egy fél marék DDT-t vágtak a meztelen fenekedbe. A ruhaosztás sem csak a méret szerint történt, hanem „Ne dumáljon, majd összecserélik egymás közt”. Másnap reggel napkelte előtt ébresztő, futás, torna, a deres salakos pályán. Majd az újoncok szívatása. Egy 19 éves erős tájszólással beszélő, és intelligenciát nem sugárzó tanyasi őrvezető fiúnak megadatott, hogy kiélje a magában rejlő aberrált felsőbbrendűségét.

Mosás! A vödrökből hideg vízzel, mocskos zsákdarabokkal mostuk a folyosót, de ez nem volt elég, az előlépcsőt is mosatta üvöltve. Az egyik újonc halkan annyit mondott, hogy azonnal ráfagy. Az őrvezető lerohant a lépcsőn, hogy szembe üvölthesse az újonccal: Maga ne dumájjon! Újoncnak kuss! Jó hogy nem maga vezeti mingyá az egész századot! Mosson!

Mosta az a három, négy szegény gyerek. Büszke volt magára az őrvezető, még kicsit páváskodott kinn, de újabb „feladatot” vélt felfedezni magának és öles léptekkel elindult befelé. Óriásit esett a síkos lépcsőn. Ez volt az első eset, hogy kiröhögtük a „hatalmat” és megbicsaklott a félelem démona. Két nap múlva írnok lettem, úgyhogy a félelem egyetlen emberrel szemben maradt fenn, a hadtáp őrnagy személyében, de ezt a joviális jó szándékú kis kövér bácsit egyáltalán nem kellett félni. Már nem kellett azt a sok bohócságot elviselni.Egy hónapon belül a hadosztályhoz kerültem, mert egyébként rendesen dolgoztam.

Bohócság, szívatás ott is lett volna, de félelem nélkül már nem szenvedő alanya voltam ezeknek, hanem kívülállóként nevettem, vagy nevetségessé tettem azt, aki szívatni akart. Ott is lett volna folyosómosás harmadszor, de két újam közé fogtam a seprűt, és mint az óra ingáját ingattam jobbra-balra. Megtagadja a parancsot? Üvöltötte az ügyeletes. Nem én, volt a válasz. Én mosok. Nem látja? Egy perc múlva behívott az ügyeletes, hogy fejezzem be és menjek a körletbe, azaz a szobába, ne rontsam a parancsba vetett bizalmat a többiek előtt. 

Nyáron, negyven fok melegben, vasárnap az udvaron derékig kigombolt inggel letűrt csizmában mentünk, vagy jöttünk a kantinból, és az egyik egyébként korábban papnak tanult főhadnagy üvöltötte, hogy mit képzelnek maguk, hol vannak? A kocsmába? Ez egy laktanya! Meleg van főhadnagy elvtárs, mondtuk békésen. Üvöltözve bezáratott a fogdába. Annyit mondtam neki, hogy semmi baj, legalább nem kell dolgozni vasárnap is, de majd meglátja, ha hétfőn megjön az ales főnököm (ales az alezredes rövidítése volt minden iratban) és keres, majd elmondom neki, hogy bezáratott. Tíz perc után nyílik az ajtó és a főhadnagy vörös fejjel üvölt, hogy meg ne lássam magukat soha, mert lelövöm. A félelem benne erősebb volt, mint bennem. Órákig anekdotázhatnék még.

Miért is éreztem azt, hogy le kell írnom ezeket? Mert a félelem, ami a mai társadalmat átjárja, mint sűrű köd belepi, apátiával nem múlik el. A hatalomtól való félelem addig tart, amíg át nem látjuk, hogy milyen ostoba rendszabályok fosztanak meg minket a normális élethez való jogunktól. Milyen ostoba emberek akarják velünk végrehajtatni. Ezeket ki kell nevetni rendszabályaikkal együtt. Mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik képtelenek saját erőből, saját gondolataikkal a többiek fölé nőni. Ők a hatalomhoz való dörgölődzéssel, kiszolgálásával próbálják ellensúlyozni saját tehetségtelenségüket. Teljesen mindegy milyen hatalomról van szó, ők ott vannak mindig. Nemcsak kiszolgálják, hanem „rá is tesznek egy lapáttal” a képtelen szabályokra. 

Persze nem lehet folyton nemet mondani. A „parancsmegtagadás”súlyos következményekkel járhat. Volt egy öregkatona Baján, aki annyit mondott az első napokban, hogy ami hülyeség, az hülyeség, megtagadni semmit nem szabad, mert mész a „futkosóra”. Viszont, amivel nem értessz egyet és mégis megcsináltatják veled, úgy csináld, hogy azt „megérdemeljék”. Magyarán, fejezd ki azzal az egyet nem értésed, hogy a lehető legrosszabul hajtod végre a „rossz parancsot”. Előbb utóbb rájönnek, hogy vagy rossz a parancs, vagy veled nem lehet bármit megcsináltatni, mert magukat teszik nevetségessé. És ez az, amit a hatalmi gőg a legnehezebben visel el. Ha nevetségessé válik.

Ha tudunk nevetni rajtuk, nekünk is egyszerűbb, könnyebb. Elmúlik a félelem.

Rácz Zoltán