Éva, Gabi, Margit, Kriszta. Utcán, szállón, vagy erdőben élnek, gyermekükkel együtt, vagy tőle távol.

Szegedi hajléktalan nők vallanak az idevezető útról és jövőképükről.

„Sok hibát követtem el, az biztos. Dolgoztam ecsetgyárban, vágóhídon, voltam takarítónő, közben férjhez mentem, jöttek a gyerekek, de a kisebbik születésekor már pokol volt az életünk, és nem akartam a gyerekeimnek azt, amit én is átéltem gyerekkoromban. Én egy nagyon rossz házasságban nőttem fel, ezért inkább elváltam. Ment is egy darabig egyedül a két gyerekkel, de aztán munkanélküli lettem, és elindultunk lefelé a lejtőn” – mondja Éva, akivel Szegeden beszélgetünk.

Éva ma már hajléktalan, és azt mondja: „még ma is nagyot dobban a szívem, ha elmegyek az utcán az ablak alatt, ahol az otthonunk volt. Ennek már négy éve, de nem is reménykedhetem, mert akit egyszer kitettek egy szociális lakásból, annak jócskán várnia kell, hogy újra beadja a jelentkezést, hosszú a várólista. Jó lenne egy kis szoba-konyha, de az is csak akkor lesz, ha lesz a lottón ötösöm. Közel ötvenévesen nem vesznek fel sehova, csak a közmunka marad, amiből hosszabb távon még albérletet sem lehet fizetni.”

Lakás vagy ennivaló?

Az asszony nagyobbik lánya épp betöltötte a 18-at, amikor kiköltöztették őket a szociális bérlakásból, miután igencsak elmaradt a bérleti díjjal és a rezsivel is. „A kisebbik lányom épp akkor lett terhes. Inkább vettünk neki ennivalót, mintsem a számlákat fizettük volna. Munkám akkorra már nem volt. gyorsan halmozódtak a sárga csekkek, aztán utcára kerültünk. A mostanra 5 éves unokám és a kisebbik lányom, hál’ istennek, fedél alatt vannak. Egy albérletben élnek, oda mi már nem tudunk menni, ők is alig férnek el. Így a nagyobbikkal többnyire kint vagyunk az utcán, november 1-jétől, mióta megnyílt a krízisközpont, bent vagyunk. De májustól novemberig jön majd megint az utca.”

Éva azt is magyarázza, hogy eleve kevés a hely nők számára a városi hajléktalanszállón. Ráadásul a krízisidőn túl, tavasztól őszig – tudomása szerint –, 14 ezer 500 forintot kell fizetni a szállásért. „Ha éppen nincs munka, akkor ezt a 22 ezer 800 forintból kellene kigazdálkodni, akkor a tisztasági dolgok megvásárlása után szinte semmi nem marad. Ha van közmunka, akkor marad ugyan 35 ezer forint körül, de abból már bérletet is kell venni, hogy eljussunk a munkahelyre, az 6-7 ezer forint. A közmunka viszont vagy van, vagy nincs, de ha van, akkor is sorban kell állni a szállásért, mert túl sokan vagyunk.” Ördögi körnek festi le Éva saját élethelyzetét, mivel ha nincs munka, akkor a szállóra sem tudnak bemenni a lányával, ha meg van lehetőség dolgozni, akkor meg az a gond – mivel az utcáról kell bejárni –, hogy nincs hol átöltözni, tisztálkodni, megfésülködni, mert a nappali ellátók, a menhelyek csak reggel 7 órakor nyitnak, a munka meg gyakran 6 órakor kezdődik.

Azt már Éva lánya meséli el, hogy a munkaügyi központ által szervezett tanfolyamon ugyan szerzett egy hulladékfeldolgozói képesítést (tehát hogyan kell szétválogatni a műanyag, fém és egyéb hulladékot), de elhelyezkedni nem tudott vele. „Cukrász szívesen lennék. Egyszer el is mehettem egy ilyenre, de épp kint voltunk az utcán, nem tudtam onnan bejárni a tanfolyamra, abbamaradt.”

Éva különben nincs még 50 éves. „Már nagyon régóta Rivotrilt is szedek. Jó lenne, ha valakivel meg tudnék beszélni dolgokat, de a szállón többnyire a civakodás megy. Azt néha nehéz elviselni. Tavasztól őszig sem teljesen az utcán vagyunk, nem merünk. Akkor a nappali melegedő udvarán alszunk matracon. A férfi sorstársak megértők, nem erőszakoskodnak, de azért sokszor ébren virrasztok, amíg a lányom alszik.”

Egyötöde nő

A Budapesti Módszertani Központ még 2011-ben szentelt konferenciát a női hajléktalanság vizsgálatának. Itt elhangzott, hogy a hajléktalanok mintegy egyötöde nő. Breitner Péter szociológus előadásában pedig már arról beszélt, hogy szerinte egy nőnek vélhetően több „hibát” kell vétenie az utcai élet felé vezető úton, ezt az támasztja alá, hogy a férfiak egy jelentősebb része a hajléktalanságuk okaként elsődlegesen a válást jelölte meg, míg a nők nem kizárólagosan ebben látják utcára kerülésük okát.

Egy 2011-ben készült felmérés szerint a „közterületen éjszakázó nők több mint fele vagy párkapcsolatban, vagy csoportban él, míg a férfi hajléktalanok 72 százaléka egyedül tölti napjait. Az is kimutatható, hogy a megkérdezett nők iskolázottsága lényegesen alacsonyabb, szenvedélybetegségük, alkoholfogyasztásuk, szerhasználati intenzitásuk pedig magasabb volt, mint a férfiaké – ez is alátámasztani látszik a nők számára tágabb hibahatár hipotézisét.”

A fővárosban fellelhetők speciális szolgáltatások nők számára, vidéken ilyen azonban egyáltalán nincs. Szegeden sem. Az asszonyok – mindezek mellett – sokkal nehezebben élik meg azt, hogy gyermekeiktől elszakítva kell élniük, s nehezebb feldolgozniuk az otthon nyújtotta intimitás, biztonság hiányát is.

Azt a Máltai Szeretetszolgálat szegedi utcai szolgálatának munkatársai is megerősítették, hogy több utcán élő nő igényelne mentális segítséget, de a gyakorlati oldalát tekintve, a női férőhelyek számát is bővíteni kellene. Ez utóbbit, a női férőhelyek növelésének szükségességét nem cáfolta a Szegedi Kistérség hajléktalanellátásáért felelős Király Endréné sem.

Szegeden a becslések szerint 25-30 nő élhet fedél nélkül, ez a szám nagyjából megegyezik a krízis idején biztosított férőhelyek számával. (Szegeden az ellátásban ismert hajléktalanok száma is állandóan változik a vándorlásuk miatt, számuk így a hivatalos adatok szerint eléri a 250-et, ám becslések szerint, időszakonként akár 500-an is lehetnek a városban.)

Azt azonban a szociális munkát végző szakemberek egybehangzóan állították, hogy feltehetően a nők száma latensen jóval 25 fölött van. Vannak, akik ugyan laknak valahol, de valójában hajléktalanok. Ők lakhatásukért cserébe feltételezhetően különböző természetbeni juttatásokkal fizetnek: vezetik a háztartást, de szexuális szolgáltatás is lehet a lakhatás ára. Az utcai szociális munkások arról is említést tettek, hogy egyre több fiatal nő is megjelenik a látókörükben, közülük a legtöbben csak időszakosan, feltételezhetően időről időre párkapcsolatban élnek, de újra és újra visszatérnek az utcára.

A férjem átadott megerőszakolni

Egy másik asszonnyal, nevezzük őt Gabinak, a Máltai Szeretetszolgálat nappali melegedőjében találkozunk.

Azzal kezdi, hogy könyvet ír az életéről, háromszor 18 évet foglalna külön-külön kötetekbe. Mint kiderült, az első 18 évét állami gondoskodásban töltötte, mert édesanyja pánikbeteg volt. Gabi emlékei szerint hárman voltak testvérek, ráadásul ikrek. Az egyik ikertestvér már a születéskor, a másik 8 éves korában meghalt. Gabi maradt életben egyedül. Ahogy kikerült az állami gondozásból, rögtön férjhez is ment, és született három gyermeke. Gabi arról is beszámolt, hogy előfordult olyan is, még mielőtt börtönbe került, hogy gyermekeinek apja, adósságainak törlesztése fejében, „átengedte” őt a hitelezőknek. Volt, hogy hárman erőszakolták meg így.

Gabi később három és fél évet börtönbe került, innen nemrégiben szabadult. A történtek ellenére, amikor lányairól esik szó, sírással küszködik. Úgy tudja, egyikőjük férjhez ment, a két kisebbet anyósa neveli. Az 50 körüli nő most szerencsésnek érzi magát, élettársával annak egy barátja szükséglakásában élnek.

Kusza sorsok

Az egyik szociális munkás arra is emlékszik, hogy volt egy kliensük, aki a járókelőket rendszeresen arra kérte, hogy fogadják őt örökbe. A rendőrök többször figyelmeztették a hajléktalan nőt, hogy ne zaklassa az embereket, holott az utcai szociális munkás szerint inkább szakmai segítséget igényelt volna az asszony.

A nők egy része, főleg a 60 év felettiek, belenyugodtak a sorsukba. Pedig él közöttük olyan is, aki egész életét biztonságban, élettársával együtt élte egy szociális bérlakásban, ám amikor a férfi meghalt, a nő már nem volt jogosult a bérleményre, pár nap alatt utcára került, mivel gyermekei nincsenek. Azóta egy idősebb férfi mellé csapódva éli az életét egy sugárúton, egész pontosan egy padon. Ruhásszekrényük a padtól nem messze levő kis bokor. Margit is egy padon él, ők a fiával ideiglenesen élnek az utcán. Amikor a fiú szerez munkát, kivesznek egy albérletet, amikor nincs munka, akkor nincs albérlet, költöznek a padra a macskájukkal együtt. Itt senki nem zavarja őket, legfeljebb a rendőrök kérik őket, ha reggel becsengetnek, húzódjanak odébb, ne zavarják az iskolába igyekvő gyerekeket. A vasút melletti töltés oldalában állított fel sátrat egy idősebb asszony. Zsinegre erősített takarókkal különítette el a „fürdőszobát”, ide is teregeti a frissen mosott ruhákat.

Margit
Fotó: A szerző felvétele

Zsuzsa élettársával egy pici, elhagyatott épületben vert tanyát. Zsuzsa korábban egy másik férfival, aki néhány éve meghalt, a szegedi rakpart alatt lakott. Ott azonkívül, hogy „térelválasztókkal” különítették el a helyiségeket, még egy kis kertet is gondoztak. Zsuzsának új lakhelyén nincs kertje, de a düledező kis házban terjeng az öblítő illata, mikor betoppantunk, éppen mosott. Nem messze a kis házikótól használaton kívüli, egykor raktárhelyiségek vannak, s bár az alumíniumborítást kezdték lebontani, még akad néhány használható helyiség, itt bőven van hely a berendezkedésre: külön a „konyha”, a „ruhaszárító” és a hálószoba. Az itt élő negyvenes nő örömmel fogadja az utcai munkásokat, akik adományokból összegyűjtött ruhát is hoznak. A törékeny asszony válogat, mi áll neki jobban. A karján vágásnyomok, de legyint, amikor észreveszi, hogy odatéved a szemem. „Volt, hogy padlóra kerültem, nem is egyszer, de megint talpra állok, ugye? Engem nem lehet csak úgy két vállra fektetni.”

Kriszta, a Rambó

A szegedi utcán élő nők többsége még nem adta fel, hogy egykor lesz otthonuk, ahol széthullott családjukat még egybeforrasztják. Nem így egy 36 éves fiatal nő, nevezzük Krisztának.

A tagbaszakadt fiatalasszony frizurája szakértő kezeinek nyomát viseli: trendi, rövid. Szemöldökén látszódik, hogy nem saját kezűleg formázta, hatalmas, erős karjait tetoválások díszítik. Állítása szerint 20 éve él – ahogy ő fogalmaz – szabad ég alatt. 16 évesen egy lakótelepen élt szüleivel, amikor testvére született, akkor állandóvá váltak otthonukban a konfliktusok, elszökött. „Semmi áron nem laknék lakásban, engem a szabad élet éltet” – mondja. „Táboruk” közelébe nem enged, mivel egy alkalommal, amikor újságírók keresték fel, rövidesen rájuk gyújtották a sátrukat.

Most csak annyit mond, hogy tucatnyian laknak együtt, de ő a főnök. Rendre megszervezik az életüket, még télvíz idején is kint laknak a táborban, tüzet gyújtanak, egyszer volt már kályhájuk is. „Voltam hajléktalanszállón is, de nem bírtam. Nekem ne mondja meg senki, hogy mikor menjek ki cigizni, hogy mikor száríthatok hajat! Semmi pénzért nem mennék be.” Az is kiderül, hogy a nőnek van egy fia, épp annyi idős, mint Kriszta volt, amikor elszökött otthonról. „A szüleimnél lakik. Ismeri az életkörülményeimet, meg szokott látogatni, de nem marad velünk, nem is akarnám. Semmi pénzért.”

Tanulmány a hajléktalan nőkről

Szoboszlai Katalin szociológus egy 5 évvel ezelőtt készült tanulmányához 21 hajléktalan nővel készített interjút. Az írás szerint, amíg a férfiak hajléktalansághoz vezető útjában többnyire a válás vagy a gazdasági változások (munkahely elvesztése) játszanak döntő szerepet, addig a nők esetében a gyermekkorban átélt súlyos traumák jelentik a fő okot. Szoboszlai az állami gondoskodásban nevelkedő nők esetében megállapítja, hogy a korai anya-gyermek viszony kialakulásának teljes hiánya érhető tetten, míg a korábban családban élők esetén a gyermekkorban megélt testi, lelki bántalmazás, a családon belüli erőszak, akár nemi erőszak, és a szülők devianciája, alkoholizmusa ejtett mély sebeket. Mindkét életút esetén megfigyelhető a korai családalapítás, majd azon belül újabb függőségi viszonyok, lelki és anyagi kiszolgáltatottság kialakulása, sokszor újabb traumák megélése. Szoboszlai arra is rámutat, hogy a nők életében kialakult konfliktusoknál többnyire a krízis szakaszában történtek támogató beavatkozások, azok megelőzésére nem történt professzionális beavatkozás. A nők esetében az anyaminta hiánya, gyermekkori krízisek, az anyához fűződő gyűlölet-szeretet kettősségének jelenléte is eredményezheti a családi minta, annak működtetéséhez szükséges módszerek hiányát. Az utcára kerülés után a nőknek kevesebb esélyük van a munkaerőpiacon való elhelyezkedéskor, főként mivel a hajléktalan nők jelentős része alacsony képzettségű, illetve korszerűtlen szakmával (gyors- és gépíró, szövőnő) rendelkezik. A szociológus dolgozatában a nők ellátásáról szólva megerősíti, hogy az ellátás sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nem követi a női létszám növekedését.

magyarnarancs.hu (Címlapkép: illusztráció)

{flike}