Angela Merkel német kancellár tizenhat év kormányzás után 2021. december 8-án távozott hivatalából. Négy egymást követő hivatali ciklusára úgy emlékezhetünk majd vissza, mint az aranykorra, amikor a nehéz döntéseket még el lehetett halasztani, a felmerülő problémákat optimista tagadás mögé lehetett elrejteni, a fennálló viszályok megoldását pedig valódi vagy képzeletbeli, kölcsönvett vagy frissen nyomtatott pénz osztogatásával lehetett elodázni.

Akkoriban az erős és virágzó Németország példaként és mindenekelőtt az Európai Unió központi hatalmaként jelent meg, miközben az EU egyre inkább egy birodalom jellegzetességeit vette fel. Berlin képes volt beavatkozni a periférián lévő államok belügyeibe, akár közvetve, Brüsszelen keresztül, az egységes piac és az Európai Monetáris Unió keretében megengedett politika meghatározásával (különösen a gazdaság területén), de akár közvetlenül is, kormányaik megválasztásával – mint Görögország és Olaszország esetében.[1]

Németországban a közéleti viták sajátossága, hogy szinte sosem esik szó a nemzeti érdekről. Magát az „európai integráció” célját is csak ritkán elemzik. Alakul, ahogy alakul, alapvetően mindenki számára jónak és kívánatosnak tartják –, ez alól az egyetlen kivétel a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland (AfD) párt.

Németország nem aggódik az Unióban elfoglalt helye miatt. Bízik abban, hogy az integráció befejeződésével – a birodalombeli státuszából fakadóan – a dolgok természetesen úgy alakulnak majd, ahogyan szeretné. Emiatt keveri össze saját nemzeti érdekét a birodalom érdekével, és hiszi azt, hogy ez utóbbi fokozatosan, minden józan ember által elfogadható – és elfogadott – értékké válik. Ráadásul naivan vagy álnaivan, de a birodalombeli státuszából eredő – ideológiai, anyagi, szükség esetén tekintélyelvű – hatalmát arra használja, hogy ellenőrzése alatt tartsa, az egész EU-ban, az állítólag közös értékek betartását, mintha a németek egyedül viselnék a liberális demokrácia, a jogállamiság, a piacgazdaság és a monetáris stabilitás térnyerésének terhét Európa azon részein, ahol ezek az elvek még nem gyökereztek meg szilárdan.

A német–francia tandem

Ez a hozzáállás problémákat okozott… Némelyik régóta fennáll, és ma már nehéz figyelmen kívül hagyni, azonban vannak újabb keletű, de nem kevésbé kényes gondok is. Először is, történelmi okokból és méretéből adódóan Németország nem tekintheti magát egyedüli hegemón hatalomnak egy olyan Európában, amely Moldovától Svédország északi csücskéig terjed. Az egész politikai osztály meg van győződve arról, hogy a vezetést meg kell osztani Franciaországgal egy kétfejű rendszerben, amelyet a franciabarát németek Kerneuropa („európai keménymag”) néven emlegetnek, és amelyet általában francia–német vagy német–francia tandemnek is hívnak. A nehézséget az jelenti, hogy a két országnak eltérő, és úgy tűnik, összeegyeztethetetlen elképzelései vannak a hatalommegosztásról, az európai intézményekről – különösen a centrum és a periféria viszonyát illetően – és az európai liberális birodalom szerepéről a világszínpadon.

Franciaország szerint – amely a brexit után az egyetlen olyan uniós állam lett, amely atomfegyverrel rendelkezik, és állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának – az európai integráció az államépítés gyakorlatát jelenti, és annak szolgálnia kell a geopolitikai érdekeket, először a francia, majd a francia–európai érdekeket. A francia szuverén függetlenség megerősítésének ki kell terjednie Európára, az európai erőforrásokra támaszkodva. Párizsnak szüksége van a német gazdasági hatalomra, hogy katonai erejét és diplomáciai státuszát alátámassza. Az európai gazdasági kohézió finanszírozásával Németország lehetővé tenné Franciaország számára, hogy nemzetközi szinten meghatározza az Unió érdekeit és pozícióját.

Berlin szempontjából azonban Európa elsősorban egy hatalmas piac és alvállalkozói gyára a német exportiparnak, Kelet-Európa pedig olcsómunkaerő-tartalékként szolgál. Németország fő célja tehát az egységes piac és a monetáris unió védelme és fejlesztése. Ráadásul a németországi közvélemény – talán a japánhoz hasonló, mélyen gyökeredző háború utáni pacifizmus miatt – az európai kérdést inkább nemzetgazdasági, mint külpolitikai kérdésnek tekinti.

A francia–német ellentétek az Unióban különösen élesek a nemzeti szuverenitás jövőjét illetően. Németország erősen függ az Európán belüli kereskedelemtől, ezért tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy minden tagállam ugyanazokat a gazdasági szabályokat – l. az iszonómia fogalmát[2] – kövesse. Ehhez olyan európai jogrendre van szükség, amely egy független, nemzetek feletti bíróság égisze alatt áll, és amely a határokon átnyúló piacokra történő állami beavatkozást a minimálisra korlátozza. A politikai döntéseknek (legalábbis látszólag) jogi döntésekké kell válniuk, és a nemzeti kormányok helyébe a lehető leggyakrabban az Európai Központi Bank (EKB) technokratáinak kell lépniük. A szerződésekben előírt „négy szabadságot” (az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgását) szintén védeni kell, és szükség esetén az Európai Unió Bíróságának (EU Bíróság) kell fellépnie és kiterjesztenie a szabályokat – például megtiltani a tőke ellenőrzését, még akkor is, amikor az az európai térség határain túlra lép ki. Röviden, a nemzeti szuverenitásnak át kell adnia a helyét egy nemzetek feletti jogi és gazdasági technokráciának.

Ezzel szemben a francia felfogás szerint a szuverenitás elsősorban a nemzet katonai és politikai hatalmán alapul, vagyis azon a képességén, hogy a saját akaratát érvényesíteni tudja más államok akaratával szemben. Párizs nem szándékozik és valójában nem is tud lemondani erről a szuverenitásról. Kizárólag egy olyan európai szuverenitást képes elfogadni, amelynek a francia szuverenitásra kell épülnie, ami Franciaországnak hegemón pozíciót biztosít a jövőbeli integrált Európában. Ebből a szempontból Európa gazdasági berendezkedésének lehetővé kell tennie, hogy a francia–német duó által összefogott, Franciaország által vezetett államok szövetsége alakuljon ki, amely globális szinten is képes önálló politikai szerepvállalásra. Ez többek között azt jelenti, hogy az európai államok költségvetésének a politikai döntéshozók, nem pedig a technokraták kezében kell lennie, mivel el kell kerülni a periférián fekvő államok csődjét, és ezért biztosítani kell, hogy kövessék a birodalmi központ által meghatározott stratégiai iránymutatást.

Oroszország féken tartása vagy kiegyezés

A második tényező, amely megnehezíti a francia–német Európa-projektet, a biztonságpolitika kérdése. Ezen a területen Németország szinte teljes mértékben az Egyesült Államokra támaszkodik, pedig annak saját álláspontja van Európa kívánatos felépítéséről. Ez a német atlantista stratégiai kultúra mélyen gyökeredzik. Azzal, hogy 1968-ban Németország az elsők között írta alá a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződést, visszanyerte – a nyugati szövetségesektől – nemzeti szuverenitásának egy részét. Nem vált azonban teljesen atommentes zónává. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) erődjeként jelenleg mintegy 35 000 amerikai katona, valamint ismeretlen számú amerikai nukleáris robbanófej állomásozik a területén. A háború utáni kormányok fejében ez mindig azt jelentette, hogy egy esetleges szovjet támadás esetén Washington közvetlenül saját magát tekinti célpontnak, és ennek megfelelő válaszlépéseket tesz. Másrészt, a NATO szakzsargonban „nukleáris részvételnek” nevezett tevékenység részeként, Berlin olyan repülőgépflottát tart fenn, amely alkalmas amerikai atombombák szállítására, és képes azokat amerikai parancsra ledobni a Németországgal vagy a NATO-val ellenséges erőkkel való konfliktus esetén. Erre a megállapodásra néhány évvel ezelőtt még úgy tekintettek, mint az ország biztonságának további garanciájára.

A megállapodás megbízhatósága azonban az utóbbi időben megkérdőjeleződött, bár úgy tűnik, hogy Németország nukleáris biztonságának átadása Franciaországnak nincs napirenden. Donald Trump hivatali idejének kezdetén Németország közeledni próbált Oroszországhoz, amikor harminc évvel a Szovjetunió bukása után megkérdőjelezte a NATO jelentőségét. Ez alapvetően rázta meg a német politikai osztályt. Később az amerikai elnök visszakozott és a média nyomására végül visszaállította Oroszországot az Egyesült Államok fő ellenségének státuszába, mint a hidegháború idején, – ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtassa a német partnereket. 2017 májusában, a G7-ek csúcstalálkozójának végén, Angela Merkel bejelentette, hogy Németországnak és Európának ezentúl gondoskodni kell saját biztonságáról, Macron elnök pedig követte őt, és a NATO-t „agyhalottnak” nyilvánította. Néhány hónappal később azonban Merkel meggondolta magát, és megerősítette az Atlanti Szövetséghez való hűségét, míg a francia elnök azt állította, hogy szavait félreértették.

Miközben Berlinben Joseph Biden megválasztását a megújult német–amerikai barátság jeleként üdvözölték, Bidennek a NATO-partnerek tájékoztatása nélküli csapatkivonásról szóló döntése kezdetben megkérdőjelezte, vajon tényleg visszatérnek-e – ahogy ígérték – a multilateralizmushoz. De az Egyesült Államok és Oroszország kemény konfrontációja Ukrajna miatt 2021 végén megnyugtatta a német közvéleményt (legalábbis a sajtóban megjelentek szerint), hogy az amerikaiak elkötelezettek Európa védelme mellett minden általuk kijelölt ellenséggel szemben.

A harmadik elem, amely akadályozza az európai vezetés valódi megosztását Franciaország és Németország között, az Unió válasza az amerikai hanyatlás és a kínai felemelkedés kettős valóságára – más szóval arra a helyzetre, hogy vége a „történelem végének” és a George H. W. Bush által az 1990-es évek elején meghirdetett új világrendnek. Miközben az amerikaiak arra készülnek, hogy szembeszálljanak Kínával globális hegemóniájuk megőrzése vagy visszaszerzése érdekében, Európa nehéz választás előtt áll: vesse bele magát a csatába az Egyesült Államok regionális segítőjeként, vagy arra használja ki a lehetőséget, hogy megerősítse az Egyesült Államoktól való függetlenségét, bármit is jelentsen ez, és megvédje saját nemzetközi érdekeit a két óriás által meghagyott üres tereken.

Ebben a kérdésben az amerikai és a francia álláspont egyértelmű, a német álláspont sokkal kevésbé. Washington egy politikailag egységes Európát akar, amely képes Moszkva ellenőrzésére. Ezen elképzelés szerint az Európai Uniónak a saját gazdasági övezetébe kell integrálnia a lehető legtöbb orosz határ menti országot, és ott nyugatbarát politikai erőket kell hatalmon tartania azzal a céllal, hogy csatlakozzanak az Unióhoz és a NATO-hoz. Ideális esetben az európai és az amerikai közös nyomásgyakorlás legyőzné Vlagyimir Putyin rendszerét, Oroszország visszatérne a Nyugat kebelébe, és ezzel megszűnne az a fenyegetés, amelyet a Kínával való szövetség jelent.

Franciaország a maga részéről egyfajta kompromisszumot támogatna Oroszországgal, amelyben az EU tagállamai kötelezettséget vállalnának arra, hogy tiszteletben tartják Oroszország biztonsági érdekeit Kelet-Európában és a Kaukázusban, ha beleegyezik abba, hogy Franciaország szabad kezet kap Afrikában és a bolygó más stratégiai régióiban. Bár nincs feltétlenül szükség az „Európa népei közötti egyre szorosabb unióra”, ahogyan azt az Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapító országai az 1957-es Római Szerződés preambulumában megfogadták, a különféle beavatkozások és expedíciók lebonyolításához mégis szükség lenne a német részvételre, és ez a gazdasági erőforrások, a fejlett technológia és természetesen a szárazföldi csapatok bevonását jelentené.

De milyen nemzetközi kapcsolatokat szeretne Németország az amerikai hegemónia utáni időszakban? Két-, három- vagy többpólusú világot? Mivel a kínai piac kulcsfontosságú a német export szempontjából, Angela Merkel, az Egyesült Államok legnagyobb bánatára, mindig is gondosan ápolta a jó kapcsolatokat Pekinggel. Ráadásul azzal, hogy 2011-ben elkötelezte magát, és lemondott az atomenergiáról – anélkül, hogy előzetesen egyeztetett volna európai partnereivel, akik most tartósan elégedetlenek emiatt –, 2020-ban pedig arról döntött, hogy gyorsan kivonul a szénből is, ezzel megteremtette a feltételeket az Oroszországtól való fokozott energiafüggőségnek, hiszen az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaságra való átállás Németországban várhatóan hosszú időt vesz majd igénybe.

Igaz, hogy Washington nyomására a kancellár asszony a Krím 2014-es orosz annektálását követően elfogadott egy sor gazdasági szankciót Moszkva ellen. Ugyanakkor ügyes manőverezéssel sikerült biztosítania, igen nagy mennyiségben, és a dolgok jelenlegi állása szerint korlátlan ideig, Németország orosz földgázellátását. A hivatalból távozó Angela Merkel olyan országot hagy maga után, amely ingadozik. Egyrészt békülékeny Kínával és Oroszországgal szemben, és ezzel szembeszegül a kétpólusú világ amerikai eszményével. Másrészt óvatos a francia vezetés alatti „szuverén Európával” szemben is, amelyet túl szűkösnek tart a gazdasága számára, és úgy ítéli meg, hogy nem lenne képes garantálni az ország katonai és energiabiztonságát.

Két ellentétes áramlat a koalícióban

A kérdés tehát továbbra is az, hogy a szociáldemokrata Olaf Scholz vezette új kormány Nyugat- vagy Európa-barát lesz-e, úgy viselkedik-e, mint az Egyesült Államok transzatlanti leányvállalatának vezetője, vagy mint egy liberális európai birodalom társvezetője, amely saját (talán francia?) akarattal rendelkezik, és rálép arra a bizonytalan útra, amely a szuperállam létrehozásához vezet. Ezzel a dilemmával szembesülve Angela Merkel úgy döntött, hogy nem dönt, ami azt jelentette, hogy távolságot tartott Emmanuel Macrontól – közben azért megnyugtató jeleket küldött neki, hogy képes legyen megőrizni az arcát a franciák előtt –, és a Trump-időszakot csak egy történelmi véletlennek tulajdonította. A két lélek, amely mint Goethe Faustjában[3] osztozott a kancellár asszony kebelén, most két ellentétes áramlat, amely átszövi a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek koalícióját.

A Zöldek, Annalena Baerbock az új külügyminiszter képviselőcsoportja, határozottan Amerika-barát, és ezért orosz- és Kína-ellenes. „Értékalapú” külpolitikát kívánnak folytatni, olyan demokraták nyomdokaiban, mint Clintonék és Barack Obama.[4] Annalena Baerbock bizonyos szempontból a 2003-as évi Angela Merkelre emlékeztet, aki az ellenzék vezetőjeként az Egyesült Államokban tett látogatása során a nyilvánosság előtt kritizálta Gerhard Schröder kancellárt, és a szemére hányta, amiért nem volt hajlandó részt venni az amerikaiak mellett az iraki invázióban. A kancellár asszony későbbi állásfoglalásai azonban – kezdve Ukrajna NATO-tagságának (tényleges) elutasításával és az ukrán kormánynak történő fegyverszállítások megakadályozásáról szóló döntésével – meggyőzték a Zöldeket arról, hogy Angela Merkel nem rendelkezik azzal az erkölcsi tartással, amelyet ők akarnak képviselni. Az új kormányban a Szociáldemokrata Párt (SPD) nagy része is hasonló nézeteket képvisel. Olaf Scholznak tehát nehéz lesz összeegyeztetnie a német külpolitika két egymással versengő álláspontját.

Ez a megosztottság aggasztó méreteket ölthet. Annalena Baerbock például rögtön hivatalba lépése után a pekingi olimpia bojkottjára szólított fel, csakhogy kiderült, hogy a német kancellár viszont, a legtöbb európai vezetőhöz hasonlóan, sokkal óvatosabb a kérdésben, mert attól tart, hogy megharagítja nemcsak a kínai kormányt, hanem a sportolókat, a szurkolókat, a sportszövetségeket és mindenekelőtt az eseményt szponzoráló multinacionális vállalatokat is, amelyek arra számítanak, hogy az olimpián bemutathatják a termékeiket. A Zöldek egy csatát azonban már megnyertek a védelmi fronton, mivel a koalíciós megállapodásba betettek egy olyan záradékot, amely arra kényszeríti a kormányt, hogy hamarosan vonja ki az amerikai nukleáris robbanófejek szállítására használt elavult Tornado vadászbombázókat, és (a sorok között olvasva) helyettesítse azokat új amerikai gépekkel – ez egy olyan döntés, amelyet az SPD vezetői szívesen a következő kormányra hagytak volna. A Zöldek és a szociáldemokraták közötti nézeteltérés másik témája: garantálni kell-e Oroszország számára egy biztonsági övezetet a volt szovjetköztársaságokból álló és a NATO-tól és az Európai Uniótól távoltartott országok területén. Annalena Baerbock és pártja erről hallani sem akar. Bár a döntést végső soron az Egyesült Államok hozza majd meg, az EU-tagok nyomást gyakorolhatnak Washingtonra, és Németország, amely valószínűleg gazdaságilag és katonailag is viselné az atlanti szövetség és az EU további bővítésének fő terhét, számít arra, hogy beleszólása lesz.

A legfontosabb vitás kérdés azonban az Északi Áramlat-2 gázvezeték. A Zöldek ígéretet tettek támogatóiknak, hogy ellenzik majd a létesítmény üzembehelyezését, mind erkölcsi – azaz oroszellenes –, mind környezetvédelmi okokból. Számos uniós ország ugyanezen a hullámhosszon van, nevezetesen Lengyelország, stratégiai számításból, és Franciaország, amely minden bizonnyal szívesen adna el egész Európának nukleáris energiát. Mind a két országot támogatja az Európai Bizottság is. Németországban a gázvezeték kérdése szinte csak az SPD ügye lett, és nehéz elképzelni, hogy Olaf Scholz rávenné magát, hogy lemondjon a projektről, amely ugrásszerűen növelné meg a költségeket a háztartások, különösen a legszegényebbek és az energiaigényes feldolgozóipar számára. Jelenleg a koalíció teljesen tehetetlennek látszik e belső nézeteltérések megoldására.

Kicsit engedjünk, sokat követeljünk

Ha a Zöldek álláspontját az Északi Áramlat-2 ügyében Franciaország csak üdvözölni tudja, más területeken csalódások várnak rá, kezdve a fegyvereladásokkal, amelyek érzékeny témát jelentenek a két ország kapcsolatában. A francia fegyverkezési ágazatnak alapvető szüksége van mint ipari partnerekre a német cégekre, méretgazdaságossági okokból és bizonyos alapvető technológiákhoz való hozzáférés miatt is. Problémás azonban az ilyen „hibrid” fegyverexport szabályozása. 2019-ben a két ország megállapodást kötött, amelynek értelmében Németország vállalta, hogy nem akadályozza a francia haditechnikai eszközök exportját, amennyiben azok kevesebb mint 20%-ban tartalmaznak német alkatrészeket. Berlin azonban most szigorúbb limit felállításán gondolkodik, különösen, amikor a vevő országban gond van az emberi jogok tiszteletben tartásával. El kell mondani, hogy amikor nyilvánosságra kerültek a Merkel-kormány utolsó napjaiban és az SPD, konkrétan Olaf Scholz az akkori pénzügyminiszter támogatásával jóváhagyott rekordmennyiségű fegyverszállítások szerződései – különösen az Egyiptommal kötött megállapodás –, ezek okoztak némi zavart a koalíción belül.

Az új vezetői csapatban az Európai Unió kérdésében is több a nézeteltérés, mint a megegyezés. A koalíciós megállapodásban itt is könnyen felfedezhető a Zöldek kézjegye, amikor „alkotmányozó gyűlést” szorgalmaznak, amely előkészítené az utat egy „föderaler europäischer Bundesstaat” – szó szerint egy „európai szövetségi államszövetség” felé – „decentralizált módon, és egyben a szubszidiaritás és az arányosság elvei szerint, az Alapjogi Charta alapján”. El lehet képzelni, hogy milyen sokáig tartott, mire megegyeztek ebben az „és egyben” kifejezésben, hogy megfeleljenek a lelkes integrációpártiaknak, akik az erős központosítást támogatják. Tavaly decemberben, első hivatalos külföldi útja során Annalena Baerbockot nyilvánosan megdorgálta a lengyel miniszterelnök, aki közölte vele, hogy országa nem hajlik a föderalizmusra. Minden okunk megvan azt hinni, hogy sok más uniós tagállam is osztja ezt a nézetet.

Ez azt jelenti, hogy Franciaországnak, Olaszországnak és más déli államoknak nincs mit várniuk a Scholz-kormánytól? Nem egészen. Merkelhez hasonlóan az új kancellár is mindent megtesz majd az euró megmentésére, nem utolsósorban azáltal, hogy biztosítja, hogy a monetáris unió tagjai képesek legyenek rendben fizetni az adósságaikat. De mint minden magára valamit is adó üzletember, megpróbálja a lehető legalacsonyabb áron megszerezni, amit akar. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy Németország elfogadja az államok közvetlen és közvetett EKB-finanszírozásának új formáit, az államadósságra vonatkozó enyhébb szabályokat, az új hitelkereteket az Unió számára, és ha szükséges – és szükség lesz rá –, az új hitelfelvételt az „EU következő generációs” (Next Generation EU) helyreállítási és gazdaságélénkítési tervének finanszírozására. Végül is a kapitalista rendszerben az eladósodás a válságba került demokratikus államok klasszikus válaszlépésévé vált – egy olyan válaszlépéssé, amelyet még a híresen takarékos sváb háziasszony hazája is kezd hasznosnak elismerni. Berlin szerint e célok eléréséhez nem lenne szükség az intézmények reformjára vagy a szerződések felülvizsgálatára (a Zöldek európai alkotmánytervezetéről nem is beszélve), amíg az adósság növekedését vészhelyzettel lehetne indokolni. És vészhelyzetekből nem lesz hiány.

Egy dolog biztos: Németország üdvözölni fogja a „jogi integráció” elmélyítését, oly módon hogy azt az EU Bíróság érje el, az Unió hatáskörének egy széleskörű értelmezése révén. A Zöldek mind a szövetségi kormányban, mind az Európai Parlamentben támogatják ezt a megközelítést. Véleményük szerint annak az erkölcsi változásnak, amelyet a politikában képviselni akarnak, tökéletesen megfelel, amikor az EU Bíróság ürügyként használja az emberi jogok és a liberális demokrácia elveit – ahogy azokat a szerződéses kötelezettségvállalásokban megfogalmazták – arra, hogy beavatkozzanak a tagállamok belpolitikai ügyeibe. A jogszabályi integráció további előnye, hogy nagyrészt zárt ajtók mögött zajlik, és nincs szükség új intézményekre, amelyeket a huszonnyolcaknak jóvá kellene hagyniuk. A német nyilvános vita így a jogi szakértőkre korlátozódhat. Végül pedig lehetővé teszi az „Európa-ellenesnek” ítélt kormányok pénzügyi szankcionálását a szerződések megsértése esetén, abban a reményben, hogy azokat Brüsszel felé jobban elkötelezett politikai formációkkal válthatják le.

Mivel ez egyes kelet-európai országokat arra ösztönözhet, hogy nemzeti szuverenitásuk megőrzése érdekében kiváljanak, az európai jog felhasználása a belpolitika alakítására valószínűleg nem tetszene Washingtonnak, amely geostratégiai okokból azt szeretné, ha az Unió továbbra is egyfajta gazdasági befogadóhely maradna Oroszország szomszédai számára. Így az Egyesült Államok felajánlhatná, hogy átveszi az irányítást, ha ezeket az országokat megfosztanák az európai támogatástól, ahogy Donald Trump tette, amikor amerikai katonákat helyezett át Németországból Lengyelországba, hogy emlékeztesse Berlint, hogy többet kell fizetnie a védelemért.

Összességében, átfogó intézményi reformterv hiányában, a Merkel utáni Európát egyre inkább a folytonosság és az ellentétek jellemzik majd, az utóbbiak az előbbiből fakadnak. Tovább nőnek Berlin számára a birodalom, azaz az európai kohézió fenntartásának költségei, miközben a kiadások megosztása Párizzsal egyre valószínűtlenebb. A kormánykoalíció egyik fő ellenfele Merkel korábbi pártja, a CDU/CSU lesz. Ez az új ellenzék szóvá teheti az euró és az eurótól szenvedő államok támogatásának közvetlen és közvetett költségeit és kockázatait, vagy megkérdőjelezheti az európai és a német támogatások feltételeit és mértékét. Így felhívja a közvélemény figyelmét, hogy kérdezzen rá, vajon megérik-e az országnak az európai birodalmi pozícióból származó előnyök az ezért fizetett árat.

Az integráció puhítása, megmentése érdekében

A kérdés annál is fontosabb, mivel a covid–19 válság, az áttérés a karbonsemleges gazdaságra, illetve a koalíciós megállapodás ígéretei egyébként is kifeszítik a német pénzügyi kereteket: ilyen a kormányzat és a közigazgatás mélyreható reformja, beleértve a teljes digitalizálást; a régóta elhanyagolt infrastruktúra költséges helyreállítási programja; az oktatásra, az egészségügyre és a tudományos kutatásra fordított közkiadások növelése; a katasztrófa sújtotta bányavidékeknek nyújtott támogatások stb. Ha ehhez hozzáadjuk az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedések költségeit, például az árvízveszélyt csökkentő folyószabályozást vagy a városok hőhullámokra való felkészítését, akkor „Európának” alig marad valami, vagy semmi sem marad.

A hadseregre sem jut több. A legutóbbi Merkel-kormány ötéves költségvetési terve a védelmi kiadások jelentős csökkentését irányozta elő, szemben az amerikai és francia követelésekkel, amelyek szerint a védelmi kiadásokat a bruttó hazai termék 2%-ára kellene emelni. Ebben az összefüggésben Emmanuel Macronra újabb csalódás vár, mivel nehéz elképzelni, hogy Németország hogyan tudná finanszírozni a francia–német A Jövő Légi Harcrendszere (SCAF), a Dassault repülőgépgyártó által kezdeményezett, rendkívül drága projekt rá eső részét.

A monetáris és politikai Európa megmentése vagy a meglévő intézményeken belül és azok keretében fog megtörténni, vagy sehogy. Sok tekintetben ez a második lehetőség tűnik reálisabbnak. Az intézmények szintjén úgy tűnik, hogy az Unió saját csapdájába esett, amikor megakadályozott mindenféle irányváltást. A széttöredezés a brexittel kezdődött. Azóta egy új törésvonal nyílt meg keleten a visegrádi országok – Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia – körül. Brüsszelben az integrációpárti többség, úgy tűnik, szinte hajlandó az első kettőt elengedni, hacsak nem tud ott rendszerváltást szervezni. Ezzel széteshet az eredeti integrációs modell, és nem látszik alternatív megoldás.

Az integrációs ábrándok fenntartása helyett, ha el akarjuk kerülni a széthullást, talán el kellene határozni magunkat a kevesebb jogi integráció, a kevésbé „értékalapú” külpolitika, és a legkevésbé versenyképes országok esetében a gazdasági és monetáris szuverenitásuk egy részének visszaállítása mellett, hogy kompenzáljuk a központ által nyújtott támogatás elégtelenségét. Röviden, az integráció megmentése érdekében az integráció rugalmasabbá tételéről lenne szó, a birodalmi-hierarchikus modell helyett az együttműködő európai állammodell előnyben részesítésével. Ez a vállalkozás szükségszerűen nagyfokú bizonytalanságot hoz az Egyesült Államok Oroszországhoz és Kínához fűződő kapcsolatai, a Joseph Biden és Donald Trump által megtestesített „két irányvonal közötti küzdelem”, illetve a francia belpolitikai változások miatt. Angela Merkel távozásával az európai állam hajója – ha meg lehet így határozni – viharos vizekre evez. A hajón két kapitány tartózkodik, akik különböző kikötők felé tartanak, mindketten a saját térképük és iránytűjük segítségével, a legénység pedig azon töpreng, vajon megéri-e az utazás a kockázatot.

A szerző, Wolfgang Streeck a szociológia professor emeritusa és a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet tiszteletbeli igazgatója. A Zwischen Globalismus und Demokratie: Politische Ökonomie im ausgehenden Neoliberalismus [Globalizmus és demokrácia között: Politikai gazdaságtan a késői neoliberalizmusban] című könyv szerzője [Suhrkamp, Berlin, 2021], amely franciául 2022-ben a Gallimard kiadónál jelenik majd meg.

Fordította: Morvai Judit / magyardiplo.hu

[1] 2011-ben az európai pénzügyi nyomás miatt le kellett mondania George Papandreou és Silvio Berlusconi kormányának. Új választások nélkül két volt bankár váltotta őket, akik Párizs és Berlin támogatását élvezték: Lucas Papademos és Mario Monti.
[2] https://hu.wikibooks.org/wiki/Történelmi_fogalomszótár/I
[3] Deux âmes, hélas ! se partagent mon sein , Johann Wolfgang von Goethe, Faust, trad. Gérard de Nerval, Dondey-Dupré et fils, 1828. Magyarul Jékely Zoltán és Kálnoky László fordításában: Jaj, nékem kettő lakja a lelkemet, / s egyik a másiktól elszakadni vágyik…  
[4] Annette Lensing: Diplomatie “des valeurs” à la sauce verte [„Értékalapú” diplomácia zöld mártásban], Le Monde diplomatique, 2021. december.