A mindent magával rántó hazai egészségügyi mocsár egyik fő táplálója
Csányi Sándor bevásárolta magát az egészségügybe, derült ki néhány hete, tehát az ország egyik leggazdagabb embere fantáziát lát a magánegészségügyben. - írja a 168ora.hu.
Forrás: 168ora.hu
Miközben régóta látható, hogy aki tud, az menekül az állami ellátásból, valójában a magán- és az állami egészségügy sok ponton összeér.
A szakrendelőben praktizáló nőgyógyász ki sem lép az állami rendelőből, de míg hétfőtől csütörtökig az állam fizet a vizsgálatért, pénteken már magánrendelést folytat, betegenként 10-15 000 forintért.
Orvos és beteg is – kényszerűségből – oda-vissza mozog az állami és a privát szféra között, de abban a legtöbb érintett egyetért: az átjárásnak ez a rendszere etikátlan.
A Csányi Sándor tulajdonában álló Bonitas 2002 Zrt. július 10-én adásvételi szerződést között a Medikomp Szolgáltató és Kereskedelmi Korlátolt Felelősségű Társasággal. Az OTP-vezér ezzel megszerezte a közvetett irányítást a Budai Egészségközpont Kft. felett, ami egyébként Varga Péter Pál gerincsebész családi vállalkozása.
Csányi a centrum hatvan százalékát vette meg, a szakmai irányítás továbbra is Varga kezében marad.
A XII. kerületben működő Budai Egészségközpont Budapest legátfogóbb szolgáltatást nyújtó magánegészségügyi intézménye. Fő tevékenysége a privát járóbeteg-szakrendeléstől a prevenciós szűrővizsgálaton és átalánydíjas szolgáltatásokon át a kórházi fekvőbeteg-ellátásig terjed.
Csányi tulajdonszerzésének híre kapcsán ismét előtérbe került a magánegészségügyi ellátás térnyerése, és a fő dilemma:
Miként válik el egymástól, illetve hogyan kapcsolódik össze a privát és az állami rendszer?
Szinte követhetetlen az átjárás a kettő között.
Csaknem valamennyi orvos dolgozik mindkét rendszerben, a betegek kiszámíthatatlanul bukkannak fel hol az egyik, hol a másik ellátási formában.
Átláthatatlan az is, mi alapján van az egyik szolgáltatónak szerződése az állami egészségpénztárral – mint például a Budai Egészségközpontnak, amely magánintézményként a betegellátás nyolcvan százalékát állami finanszírozásban végzi –, míg a másik magáncégnek nincs ilyen megállapodása.
E kaotikus szituációban arcpirító történetekről hallani.
Az orvos az állami kórházban tervezett műtéthez készíti elő a beteget, de az ugyanabban az intézményben dolgozó altatóorvos kollégához már annak magánrendelésére küldi.
Ott aztán a tízperces konzultációért húszezer forintot fizet a beteg. Egy másik eset: a szakrendelőben praktizáló nőgyógyász már ki sem lép az állami rendelőből, ám hétfőtől csütörtökig az állam fizet az orvosi vizsgálatért, tanácsokért, pénteken viszont ugyanaz az ellátás már magánrendelés, 10-15 000 forintért.
Egy pszichiáter már külön sem választja a két működési formát. Rendelési idejében fogadja magánbetegeit, óránként 12 000 forintért. És hol vannak már azok az idők, amikor a magánutat a jobb ellátás reményében vagy a várólisták megkerülése érdekében választották a beteget!
Hiába születtek szigorú intézkedések az állami és a magánegészségügy szétválasztására, az általunk megkérdezett szakértők szerint az ellátási folyamatokban, a betegek mindennapi ide-oda küldözgetésében a két szféra átláthatatlanul összegabalyodik.
Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogász még az Egészségbiztosítási Felügyelet elnökeként igyekezett tenni a tisztább viszonyokért. Ő azt mondja: van helye a privát ellátásnak az állami épületben.
– Álságos azzal érvelni: akinek nincs rá pénze, az ne is lássa, hogy előbb és jobb körülmények között kap ellátást a fizető páciens.
Ami lényeges, hogy a két rendszert mindenképp élesen el kell különíteni, de az állami rendszernek a korrekt minimumot hoznia kell.
Fontos az is, hogy a magánszolgáltató az állami ellátás terhére ne tudjon forrásokat kivonni. Éppen ezért kellene erősíteni az állami garanciát, például a várakozási időkkel kapcsolatba, a felduzzadt várólisták csökkentésére az utóbbi időben több kísérlet is volt.
Persze Kovácsy Zsombor is tudja, más a valóság.
– A gyakorlatban az orvos a magánrendeléséből beviszi az állami intézménybe a pácienst, ha nagy a baj, de ezért a betegnek gyakran ott is fizetnie kell – jobb esetben legalább számlát kap érte.
Pedig Kovácsy Zsombor szerint megengedhetetlen, hogy a tb-alapú betegellátásban az orvos kénye-kedve szerint fizetős szolgáltatásra kényszeríti a betegeket.
Ennél sokkal jobb volna a tisztességes, egységes, törvényes vizitdíj. Hozzáteszi: a mai, súlyosan orvoshiányos rendszerben a magánrendelés jó eszköz a kollégák itthon tartásához, viszont csak letisztult rendszerben lenne szabad működnie.
És hogyan gondolkodnak a magánszolgáltatók?
Bazsó Péter, a Duna Medical Center igazgatója szerint nonszensz, hogy a kötelezően fizetendő hozzájárulás elvész, ha valaki a privát szektorban keresi a gyógyulást.
– Az egész régióban Magyarország az egyetlen ország, ahol csak a szolidaritás elvén működő rendszer van (vagyis nincs vizitdíjszerű közvetlen fizetési kötelezettség – A szerk.). Ez alapvetően jó, de ha valaki rendszeresen adót, illetve járulékot fizet, ennek a pénznek legalább egy részét miért ne kapja meg, ha az ellátását nem az állami szférában végzik?
A két rendszer azért nem tud szétválni, mert a magánszolgáltatásnak az állami szférában létező paraszolvenciával kell versenyeznie.
Ez nagyrészt a mi bűnünk, az orvosoké. Hiánygazdaság van, ehhez alkalmazkodtunk.
A sebész úgy gondolja: kiküldi a beteget a magánellátásba az aneszteziológus kollégájához, mert ő amúgy kimaradna a „hálából”. Ez szörnyen etikátlan rendszer.
Mindez nem új keletű, de korábban nem volt ennyire drága az egészségügy. Ma már annyira elszabadultak az árak, hogy még a tb is nehezen tudja követni, ráadásul egyre több a hiányszakma az orvosok elvándorlása miatt. A magánegészségügynek kiegészítő ellátásként helye van, de fontos lenne, hogy az igénybevevő ezzel ne veszítse el a tb-jogosultságát.
Az igazgató azt mondja, a most Csányi Sándor többségi tulajdonába került Budai Egészségközpont, bár magánszolgáltató, ellátásainak 80 százalékát OEP-finanszírozásban végzi, bevételeinek 60 százaléka onnan érkezik.
Ráadásul az OTP Egészségpénztár piacvezető, az OTP a legnagyobb számlavezető, tehát ha nem tesz mást, csak a saját ügyfeleinek felajánlja a lehetőséget, már biztosított a piac.
– A Budai Egészségközpontban jórészt implantátumokkal dolgoznak, amelyek ára horribilis. Ha valaki egy ellátást tisztán privát formában akar igénybe venni, az hatalmas pénz, mert nemcsak a körülményeket, a várólista kiváltását, de az eszközt is meg kell vennie.
Ezek árában viszont különbségek vannak. A korrekt az, ha az állam biztosítja a biztonságos középkategóriát, a magánbeteg pedig választhat jobbat, és megfizeti a különbözetet. Ma viszont minden összemosódik mindennel.
Nem tisztességes, ha mondjuk egy OEP által finanszírozott rendszerben valaki a kontingensen felül „magánban” ad el szolgáltatást, mert a struktúra állami pénzből működik. Az egész egészségbiztosítást kellene újragondolni.
Teljességgel érthetetlen, miért ne vihesse tovább a biztosított a rendszeres befizetésének legalább egy részét oda, ahol igénybe veszi az ellátást. Mindezt úgy, hogy azzal a szolidaritás elve ne sérüljön
– magyarázza Bazsó Péter.
Az összefonódásnak és a rendszer abszurd működésének egy másik oldalát mutatja be Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház ügyvezetője. Szerinte a rendszerek közötti kusza átjárás a betegdokumentációkat is követhetetlenné teszi, ami a páciensek biztonságát veszélyezteti.
– Nagyon sok a kapcsolódási pont az állami és a magánforma között, ám míg az egyik intézménynek van állami finanszírozása, a másiknak nincs, vagy csak egyes területekre. Az orvosok háromnegyede mindkét szektorban dolgozik.
Az állami ellátásba sok magánbeteget terelnek be, ezért ki kellene tisztítani a rendszert. Számtalan esetben tapasztalom: a magánrendelőben az orvos castingolja a fizetős betegeket, majd áttereli az állami intézménybe a hálapénzért. A privát rendelőben kifizeti a 25 000 forintos konzultációs díjat, aztán a közkórházban megműtik.
A páciens a magánintézmény műtéti árának töredékét fizeti, persze zsebbe, az operatőrnek.
És a beteg az állami rendszerben már nem VIP-beteg, csak egy a többi közül. Így hiába reklamál, hogy nem ezt ígérte a doktor úr
– mondja az ügyvezető. Hozzáteszi: ez a működési rend úgy szabálytalan, ahogy van. Hiszen az állami finanszírozás nem azért van, hogy abból kvázi magánbetegeket gyógyítsanak.
– A „co-payment”, vagyis a törvényes közvetlen kifizetés és nem a hálapénz lenne a tiszta út. A kötelező társadalombiztosítási alapdíjnak a kockázatközösséget biztosítania kell, de a kiegészítő biztosítást vásárlók oda mehetnének ellátásért, ahol azt a legmegfelelőbbnek tartják.
