Gerőcs Tamás és Marikovszky Andrea beszélget

Az ellenzéki összefogás számára 2022 a csőd éve volt, nemcsak a választások elvesztése, de az ellenzéki választók kiábrándulása miatt is. Nem lehet addig leváltani a Fideszt, amíg nincs mire, hiányoznak az elkötelezett emberek és az a jövőkép, ami közös akaratot szül. A néhány hiteles ellenzéki politikustól eltekintve nincs konzervatív rezsimet váltani képes erő hazánkban, hangzik el gyakran a választások óta.

Marikovszky Andrea: Induljunk ki abból az ellentmondásból, hogy egy olyan beállt tőkés társadalmi rendszerben élünk, amelynek szerves részei a ciklikusan előálló válságok. Ahelyett, hogy ezek súlyos következményei kizökkentenék, csak egyre erősebbé teszik a rendszert, annyira, hogy az már „a Holdról is látszik”. Milyen beágyazottságban kell látnunk az ellenzéki szerepvállalást a mai Magyarországon, ha a hegemóniaharc világrendszer-elméleti összefüggéseiből indulunk ki?

Gerőcs Tamás: Elsőre paradoxonnak tűnhet, de kirajzolódik egy olyan történelmi összefüggés, hogy amikor a globális tőkés rendszerben kialakul egy mély válság, mint történt az például a XIX. század végén, nem minden térségben jelent meg ugyanabban a formában: a centrumból eredő kapitalista válságok általában azt indukálják, hogy a félperifériás térségekben egy helyi hegemónia átmenetileg meg tud szilárdulni éppen a globális válság mélyülése következtében. Bár ezek a rezsimek sokszor azt próbálják elhitetni, hogy képesek a nagyobb, rendszerszintű válságból kilábalni, mert arra immunisak, valójában pont a fordítottja lesz igaz, maguk is e válságnak a termékei. Ilyen visszacsatolásra számos példát találni az újkori magyar történelemben, én így tekintek például a NER hegemóniatörekvéseire is.

Ez nem valami új korszak eljövetele, mint azt a NER-propaganda hirdeti, hanem egy történetileg meghatározott kapitalista társadalmi berendezkedés válsága, bizonyos értelemben valóban átmenetiséget jelöl. De ez nem csak a NER-re igaz, ilyen volt a rendszerváltásból kialakuló neoliberális posztszocialista rezsim átmenete is, valójában mind globális válságjelenségek. A válság hatására alakulnak ki, és a válság egy későbbi eszkalálódó fázisában összeroppannak.

A mostani közhiedelemmel ellentétben, én úgy látom, hogy a NER is vészesen közel jár ahhoz, hogy összeroppanjon.

Ez egyfajta paradoxon: ami itt hegemón stabilizációnak tűnik, az valójában egy nagyobb képből nézve egy mélyülő válság, és éppen ezért nem is tud tartós maradni, mert a globális kapitalista rendszer ciklusmozgásai határozzák meg az életpályáját.

M.A.:  A magát politikai ellenzékként identifikáló politikai elit, amelynek a tagjai tulajdonképpen ugyanúgy szocializálódtak és ugyanazokat a teljesítményeket tették le az asztalra, mint a kormánypártok tagjai, a pozíciókkal és hatalommal járó politikába sem kerülnek más módon, mint az ellenfeleik. A közös nevezők, mint például a magántulajdon szentsége, a neoliberális szabadpiaci verseny eszményítése, vagy az élet minden színterét – a családtól a munkahelyen át a közszféráig – meghatározó hierarchikus működésmód elfogadása, könnyen egy platformra helyezi azokkal, akikhez képest ellenzéknek kellene tartanunk őket. Akkor mit érthetünk azon egyáltalán, hogy ellenzék? 

G.T.: Általában a politikai rendszerek az elitek egyezségén alapulnak, de ehhez persze meg kell nyerni a társadalom szélesebb rétegeinek is az elismerését. De az elitek felől nézve valójában a társadalmi rendszer lefelé lezár. Kifelé viszont belekapcsolódik a nagyobb gazdasági térbe, ha tetszik a nemzetközi tőkével való kapcsolat nagyon fontos lesz. A hazai rezsimekben például a külföldi cégeket mindig kiszolgálta minden magyar kormány, gondoljunk olyan aktuális példákra, mint amikor a kínai akkumulátorberuházó a fideszes önkormányzattal karöltve próbálja nem túl demokratikus eszközökkel lekezelni a lakossági ellenállást. Vagy például a német tőke és a magyar kormány között kialakult szimbiózisra.

Vagyis a szabadságharcos retorika mellett mindig kiegyezés van a külföldi és a hazai tőke között, és ebben az aktuális hegemón rezsim a közvetítő.

A hazai politikai mezőben hiába van szócsata, vagy ideológiainak tűnő háború, identitáspolitikáig menő egymásnak feszülés, valójában számos kérdésben érdekegyezség áll fenn a politikai irányítók között. Ez a viszony szabályozza a szélesebb értelemben vett társadalmi folyamatokat is, például azáltal, hogy marginalizál, depolitizál bizonyos társadalmi csoportokat. Gondoljunk csak a munkavállalókat érintő intézkedésekre, hogy ott egyértelműen a hazai és külföldi tőke érdekeit képviseli az állam a magyar dolgozókkal szemben.

Ez az érdekegyezség egyébként nem jelenti azt, hogy barátok lennének, hanem sokkal inkább abból következik, hogy közösen szocializálódtak, akár szakkollégiumi szobatársak voltak, vagy adott céghálózatokon és állami intézményeken keresztül rotálódtak a politikába. Az elit szociológiája alapján mondható, hogy  a közös normarendszer nem kérdőjeleződik meg, hanem újratermelődik.

M.A. : Mondanál példát arra, hogy mi köti össze az ellenzék és a rezsim politikáját?

G.T.: Van egy sajátos jellege a félperifériás helyzetben történő politikai mozgósításnak, ezt úgy hívnám, hogy középosztályosítás. Törésről beszélhetünk: a nagyon marginalizált csoportokat teljesen depolitizálja a rendszer, ráül materiális és ideológiai eszközökkel, hogy ne tudják valós érdekeiket kifejezni. A középosztályt viszont folyamatosan próbálja megszólítani, beintegrálni és mozgósítani, mert ez lesz az a politikailag aktív csoport, ami az adott rezsim bázisául szolgál.

A mobilizáció szempontjából az egyik fontos kérdés, hogy milyen materiális és egyéb vágyak mentén történjen ez a megszólítás. Lényegében ennek a tematizálásán keresztül történik a középosztálybeli narratíva megfogalmazása. Ebből a sematikus ábrából már részben látszik, hogy a középosztály a legritkább esetben fog forradalmi változásokat képviselni, a legtöbb igény, amit megfogalmaz, az a saját egyébként sérülékeny (államtól függő) helyzetének biztosítására vonatkozik. De minden rendszer kénytelen is létrehozni a maga középosztályát, állami támogatásokkal, kedvezményekkel, narratívákkal. Pl. A CSOK és a családpolitikai juttatások valójában a NER ideológiába becsomagolt középosztályosító politikáját testesítik meg. Az állam részben közvetítő, hogy függő szövetséget teremtsen az elitek és a középosztály között, de ez is sérülékeny. A lojalitás nem áll fenn örökké, és pusztán ideológiailag megkomponált vágyakra nehéz alapozni.

Egy mélyülő válságban könnyen törés alakul ki a vágyak és a materiális valóság érzékelése között, ami lehetőséget teremt a politikai változtatásra. Bár ebben is a középosztály aktivizálódik elsőnek, ami miatt a legritkább esetben lesz a válságból rendszerszintű változás, inkább egy erőteljes, sőt erőszakos helyreállítási kísérlet következhet be.

M.A.: Létezik egyáltalán változtatni képes progresszív erő, ha a középosztályt tulajdonképpen tekinthetjük az elittel való kiegyezés „termékének”?

G.T.: Amíg Magyarországon is ilyen logika mentén alakulnak újra a politikai osztályszövetségek, addig nem látszik, hogy hogyan tudna kifejeződni egy olyan társadalmi erő, amely a rendszer valós ellentmondásaira mutatna rá, sőt alternatívát is képes lenne felkínálni.

Válság idején a középosztálybeliek hajlamosak ezt a saját válságukként megélni, és ezért nem a rendszer radikális megreformálására, lebontására, hanem a saját érdekeik mentén történő helyreállítására törekszenek. Részben ebből a folyamatból érthető meg, hogy hogyan fasizálódik egy válságban a félperifériás politikai rendszer.

Ennek tünetei sajnos egyértelműen kirajzolódnak a mai Magyarországon is. A magát baloldalinak tituláló ellenzék valójában nem lesz baloldali, legjobb esetben reformista, illetve baloldali ideológiákat használó kritika lesz, amely a középosztályosításra akar valójában ráerősíteni. Ehhez viszont univerzális érdekekre kell hivatkoznia: az aktuális kurzust, főleg annak narratíváit kritizálja, de nem a rendszer egészét próbálja megváltoztatni.

Egyébként a magukat baloldalinak tekintő kritikák ráadásul pont hogy a rendszer egy idealizált képét kérik számon a hegemón politikai erőkön, vagyis maguk is belesimulnak az elitista szövetségépítésbe és annak mobilizációs csapdájába. Erről könnyen kiderülhet egy adott történelmi pillanatban, hogy ezek csak ígéretek voltak a szélesebb rétegek számára, mert valójában csak politikai mobilizációs célokat szolgáltak.

AZ EGYSÉGBEN MAGYARORSZÁGÉRT TÜNTETÉSE 2022. MÁRCIUS 15-ÉN. - FORRÁS: MÉRCE

M.A.: Mondhatjuk akkor, hogy Magyarországon egy politikai váltógazdaság alakult ki az elmúlt 30 évben?

G.T.: Igen, az ellenzék is a középosztály mobilizációját használja és az eliten belüli váltógazdaság logikája szerint próbálja ezeket a szövetségeket újrakötni. Ebből a politikai taktikából nézve, nem értelmezhető valós baloldali politikának, amit csinálnak. Ráadásul az látszik, hogy sok esetben a Fidesz taktikáját próbálják lemásolni, mint bevált receptet, vagy akár még rá is licitálnak. Láttunk erre elég szomorú példákat önkormányzati szinten, de erről te tudnál többet mesélni személyes tapasztalataid alapján.

M.A.: A magyar ellenzéki politikától egyáltalán elvárható, hogy a kapitalizmus meghaladásának célját nyíltan felvállalja egy posztszocialista országban? Vagy – Jameson kifejezésével – már annyira uralkodó a kései kapitalizmus kulturális logikája, hogy fel sem merülhet más társadalmi jövőkép? Tényleg feladtuk, és könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét? 

G.T.: Szociológiai szempontból az lesz itt a kérdés, hogy mi is az a hegemónia? Ha a helyi rezsimről beszélünk, mint ciklikusan változó politikai jelenségről, aminek számos aspektusa van, nyilvánvalóan van egy narratív aspektusa is. Az a kérdés, hogy mi az, ami a média, a köznorma szintjén fogalmazódik meg, milyen az állam hegemóniaépítő apparátusának tudatformáló ereje? De ehhez mindig hozzátartozik az is, hogy milyen valóságos társadalmi viszonyokra, osztályhelyzetekre épül rá. Akkor itt bejön az is, hogy milyen osztályviszonyok uralkodnak a félperiférián, és ott ez már nem lesz annyira univerzális vagy homogén, mert nagyon éles osztályellentéteket, osztálykülönbségeket vagy legalábbis jövedelmi különbségeket látunk, amire az adott rezsim hegemóniája épül.

M.A.: Beszélhetünk az elit osztálytudatáról, ami meghatározza a narratívák alakulását és ezzel más osztálytudatok kialakulásának folyamatait?

G.T.: Az elit nem biztos, hogy osztálytudattal rendelkezik, de azokkal a csatornákkal és forrásokkal igen, amelyek formálják az osztályok tudatát, a tudatmintázatokat, ami ideológiaként működik. Valószínűleg számos politikus kognitív disszonanciától is szenvedhet, mert nyilván mást gondol és másképpen éli az életét, mint amit nyilvánosan mond. Nem tudom, ez kiben milyen személyes tragédiákhoz vezethet, ebből a szempontból talán a Szájer-ügy volt egy érdekes felvillanás a magyar közéletben.

Tehát az elit nem a saját tudatát vetíti ki, hanem olyan ideológiai keretet ad, amelyben működik az elit által vezérelt politika, az ügyesebbje ezeket a kereteket nem elvi alapon rajzolja fel, hanem rendkívül pragmatikus módon, egy gépezetet fog működtetni, azaz tudja, hogy mikor mit kell mondania. Azt hiszem a Fideszre, különösen Orbán Viktor politikai karrierjére különösen igaz ez a kaméleonszerű működés, ami – mint mondom – rendkívül pragmatikus és sok esetben innovatív. Nem a saját elveit univerzalizálja feltétlenül, de éppen ezért adott szinteken ki tud alakulni kognitív disszonancia.

M.A.: A narratívák harca és a hegemóniák harca hogyan viszonyul egymáshoz? 

G.T.: Az emberek azokban az uralkodó narratívákban élnek, amelyekben elgondolják magukat a világban, ezek alapján élik meg a hétköznapi valóságot. A hegemóniaharc egyik fontos terepe a narratívák gyártásáért folyik, és ennek következményei fognak kézzelfogható valóságként megjelenni.

De hangsúlyozom, a narratíva nemcsak fikció, hanem ennek mindig a materiális megéléssel is össze kell találkoznia. Éppen ezért a középosztályosításért folyó küzdelem sem egységes egyirányú folyamat, maga a középosztály is nagyon fragmentált: beletartoznak a bérből és fizetésből élő rétegek, köztisztviselők, közalkalmazottak, saját magunkat, értelmiségieket is ideszámíthatjuk, de a felsőbb vállalkozói réteg is idetartozik. Tehát nagyon sokféle ember sokféle valósága jelenik meg, éppen ezért ez nem egy egységes szociológiai kategória, hanem inkább elméleti gyűjtőfogalom, amely bizonyos viszonyrendszert fejez ki az adott társadalomban. Olyan státuszreferencia, amit az emberek anélkül használnak, hogy különbséget tennének materiális viszonyaik között.

M.A.: Ma már nem jellemző, hogy az emberek magukról úgy gondolkodjanak, hogy osztályhoz tartoznak, nincs már mozgósítási alapot jelentő osztálytudat, ahogy a hagyományos munkásosztályról sem lehet már szó. Jó példa erre a gázszerelő vállalkozóból lett oligarcha, Mészáros Lőrinc.

A SZABADSÁG HÍD ÉJSZAKAI TISZTÍTÁSA.

G.T.: A német nyelvben használt ernyőfogalom erre a mittelstand, a középréteg, amely kifejezésben elhalványul az eredeti szociológiai értelemben vett osztályviszony, inkább egy szélesebb értelemben vett jövedelmi réteget jelöl. Éber Márk könyve a köztes osztályról is erre a német elképzelésre hajaz. Emögött nem elsősorban analitikus megközelítés áll, vagyis nem valamilyen társadalom struktúra által meghatározott pozíció(k)ra utal, hanem inkább arra a tudati-érzelmi viszonyra, ami szerint az emberek szeretik magukat a társadalmi mező közepén elképzelni, vagy középre helyezni. Ez így akár evidensnek is tűnhet, de valójában ez tényleg nagyon fontos dolog, főleg a politikában, mert ez a fajta önidentifikáció komoly erővel bír a hatalmi tér alakításakor.

Az emberek többsége érzékeli, hogy vannak az elitek, és mi nem azok vagyunk, meg vannak a leszakadók, de mi azok sem vagyunk, tehát ennek a kifejezésnek inkább pszichológiai hatása van, amiben elképzeli magát a társadalmi többség. Strukturálisan ez persze nagyon heterogén közeg, magába foglalhat gazdag „felső” középosztálybeliektől leszakadó csoportokat a munkásosztályon belül is.

A közép érzése a válság időszakában egyfajta áldozatiság, ezért van az, hogy ilyenkor a média is a középosztály leszakadásáról beszél. Arról viszont alig esik szó, hogy Magyarországon majd hárommillió ember évtizedek óta nyomorban él, más szóval eleve ki lettek rekesztve a társadalmi mobilizáció csatornáiból.

Ez nem csak morális szempontból problémás, hanem a válság természete felőlük nézve sokkal jobban látszik és érződik, ami egy nagyon fontos szempont kellene, hogy legyen a politikában is. Csak ezekre a csoportokra vonatkoztatva nem szokták feltenni ezt a kérdés a politikában, mert a kirekesztettség miatt ez nem kifizetődő a politikai pártoknak (tisztelet a kivételnek). Szinte mindig ez a középhelyzet lesz a válságértelmezés referenciája, annak ellenére, hogy ez sokkal inkább egy ernyőfogalom, és nem homogén osztályhelyzetet képez le. De éppen a tudatformáló ereje miatt lesz fontos. Nagyon sokféle valóságot magában rejt, és erre rá is játszik a politika, azt mondanám, hogy identitáspolitikákon keresztül.

Azaz ellenzéki, nem ellenzéki  – ez nem elsősorban pénztárca, foglalkozás, vagy területiség függvénye, hanem inkább identitásnormák mentén dől el, hogy az egyes választói csoportokat hogyan szólítják meg a pártok. Például hogy viszonyulunk az ökológiai kérdésekhez, családhoz, nemiséghez, szabadságjogokhoz stb. Ha kinyitjuk a mai magyar agitprop osztály kiadványait, ott látjuk kijelölve azokat az irányokat, ahol ezt az államapparátus befolyásolni próbálja.

M.A.: Ha ezek elsősorban tudatformáló, hatásvadász narrációk, akkor az a kérdés, hogy melyik narratíva mémesedik, válik uralkodóvá, lép ki a virtualitásból és ennek milyen társadalmi következményei lesznek?

G.T.: Ezt a kérdést meg lehetne felelni elvontabb, filozófiai alapon is, de most nekünk talán azt fontos látnunk, hogy valóban, a narratívák harcának súlyos társadalmi következményei is vannak, hiába tűnik néha úgy, mintha csak szóvirágokkal dobálóznának a légüres térben. A hegemónia nemcsak  fizikálisan, materiálisan elnyomó apparátus, hanem tudatformáló folyamat is. Hogy mi az uralkodó narratíva, és milyen narratív szubjektumokat bélyegez meg, vagy rekeszt ki, az igenis a valóság része, valós tétekkel az érintettek számára. Ilyenkor ismétlődik meg az, hogy a politika ígéreteket tesz, amivel vagy megerősíti, vagy éppen támadja a hegemón narratívát, ami könnyen átfordulhat hazugságba. Ez most az ellenzéki narratívák szempontjából fontos, mert amikor az „ellennarratíva” ennek a hatalmi dinamikának a részévé válik, és adott ponton hazugságokat szolgál, akkor annak súlyosak a következményei a mozgalmi közegekben. Ezen átfordulás pillanatában (ami valójában nem egyik napról a másikra történik) sok esetben a párt ledarálja az egykori saját aktivista közegét is.

A rendszerváltás utáni pártpolitikai-mozgalmi dinamikában legalábbis szinte mindig ez történt. Nyilván ez a logika a mai ellenzéki mozgalmak szempontjából is veszélyt jelent, de ha megnézzük a Fidesz történetét, akkor abban is látjuk ezt az ívet. Amikor a kétezres években kiderült az előző neoliberális rezsim hazugságspirálja, akkor Orbán könnyen tudta politikailag mozgósítani a devizahiteleseket, a polgári köröket, a konzervatív akadémikus köröket, akiknek ígéreteket tett. De ha a devizahiteleseket nézzük, akkor jól látható, ahogy a mozgalmi narratíva átalakult egy pacifizáló, osztályérdekek alapján szelektáló új uralkodó, és tegyük hozzá, elnyomó narratívába.

Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Az ellenzéki összefogás számára 2022 a csőd éve volt, nemcsak a választások elvesztése, de az ellenzéki választók kiábrándulása miatt is. Nem lehet addig leváltani a Fideszt, amíg nincs mire, hiányoznak az elkötelezett emberek és az a jövőkép, ami közös akaratot szül. A néhány hiteles ellenzéki politikustól eltekintve nincs konzervatív rezsimet váltani képes erő hazánkban, hangzik el gyakran a választások óta. Ezek okairól beszélgettünk.

Marikovszky Andrea: Elképzelhetetlen, de ha például azt mondanánk, hogy holnaptól az ellenzék parlamenti képviselői politikusi alapjövedelemért dolgoznak, ami az aktuális bérminimum összege, vagy hogy nem egy választási ciklusra kapnak felhatalmazást, hanem részvételi demokrácia alapján projektekről projektekre más szakértő kerül a vezetői székbe, szerinted kiderülne, hogy ilyen feltételekkel nem maradna ellenzéki politikus?

Gerőcs Tamás: Számomra nagyon fontos referencia Nicos Poulantzas, aki olyan történelmi példának veszi a fasizmust, amelyben a liberális demokratikus berendezkedés társadalmi válságából egy szélsőségesen monopolkapitalista elnyomó apparátus alakult ki. Magáról a hegemónia alakulásáról sematikus ívet rajzol fel és szakaszokra oszthatóan bemutatja annak a politikai logikának a működését, amely során újraszerveződik a válság sújtotta tőkés felhalmozás, és a kapitalista hegemónia újra konszolidálódik egy ilyen autoriter rezsimen belül.

Poulantzas szerint az első szakasz a nagy ígérgetések szakasza, amikor mobilizáció zajlik, az ellenzék inkorporál számos elégedetlen társadalmi erőt, majd ezen erők összefogásának köszönhetően hatalomra kerül, beveszi az államot. Ekkor jön a második szakasz, konszolidálja a hatalmat, az aktivistákra épülő mozgalmat részben inkorporálja, és részben leválasztja azokat az elemeket, amikkel már nem tud mit kezdeni abban, hogy a kapitalista logika szerint újraalakítsa az osztályviszonyokat. Eldönti, hogy kinek mit juttat, kinek a kárára, és ez elsősorban a tőkés újratermelés logikája szerint történik.

Hogy egy nagyot ugorjunk a történelmi példák között, a devizahitelesek problémájának kezelése helyett a Fidesz is inkább a bankszövetséggel állapodott meg a hitelpiac újraszervezése kapcsán, közben az már elveszett, hogy egy csomó ember lecsúszását megakadályozzák, azaz a nekik tett korábbi ígéreteket betartsák. A politikai konszolidáció szakasza után jön a harmadik szakasz, a hazugságok felismerésének fázisa, egy kiábrándulási fázis, ahol akár katonailag leszedálják az ellenállást, kizárják, elhallgattatják, megbélyegzik, száműzik, likvidálják azokat, akik korábban akár a párt mozgalmi bázisát adták. Ebben a szakaszban nyíltan szembesíthetővé válik a rezsim a saját hazugságaival, be nem teljesített ígéreteivel.

Ma ott tartunk, hogy a Fidesz is ebbe a harmadik fázisba lép át. Ez itt most egyébként nem Orbán miatt érdekes, hanem a logika a fontos, ami mozgatja a tőkés rendszer válságának és állandó újraszervezésének szükségességét. De ez az a logika, amit sajnos látunk az ellenzéki oldalon is megjelenni.

Az ellenzék esetében ilyenfajta átfordulással önkormányzati szinteken lehet találkozni, ahol helyben sikerült hatalomra kerülni, és ilyen esetekben sokszor szembe kerültek a korábbi mozgalmi ígéretek a valós politikai irányítással.

M.A.: Szociálpszichológiai irányból Zimbardo standfordi börtönkísérletekkel induló hatalmi működésre vonatkozó kutatásai is idetartoznak. Az intézményesült hatalom természetrajzához hozzátartozik az ellenségképzés, ami szorosabbra fűzi azok között a kapcsolatot, akik ugyanazt tartják ellenségüknek. Ugyanakkor Zimbardo felhívja a figyelmet a bámészkodó hatásra is, ami azt jelenti, hogy egy kizökkentő konfliktushelyzet esetén az emberek nagy többsége abba az állapotba kerül, hogy nem nyilvánul meg, passzívan szemléli a másik ember kirekesztését, kínzását, akár kivégzését is. Szalai Erzsébet a magyarokra jellemző „ravasz szervilitás”-fogalma szerintem ezt a bámészkodó hatásba ragadt helyzetet mutatja. Ez a „se a vezetővel, se nélküle” általánosan jellemző lehet a félperiférikus helyzetben?

G.T.:  Szociológusként az autoriterség kedvelésével és a bámészkodó hatással, vagy az ellenségképzéssel kapcsolatban más képet festenék. A weberi fogalom szerint a hatalom úgy szerveződik meg a hétköznapokban, hogy az emberek között a forrása a karizma, ilyen értelemben van logikája ennek a rendszernek kicsiben is. Meg lehet ezt nézni egy patriarchális családmodellben is, ahol maga a patriarcha nem csak egy kizsákmányoló viszonyt jelöl, de közben hús-vér emberek között történik, és magára tudja ölteni a mindent tudó, mindent látó, mindent megmondó omnipotens jelleget.

Azt látjuk, hogy a különféle politikai mozgalmak számára is ilyen karizmatikus vezetők köré szerveződnek a narratívák, hétköznapian, megfoghatóan, megszemélyesíthetően, amivel sokan tudnak azonosulni.

Az ellenségképzés szerves részévé válik a mozgósító ideológiáknak, ami mindig adott történelmi és társadalmi helyzetben ölt formát.

Ha a legújabbkori hazai történelmi helyzeteket nézzük, akkor alapvetően azt látjuk, hogy mindig a széteső rezsim ellenében erősödik fel a mozgolódás. Az indító mozgósító ideológia elitellenes, az ellenség maga az elit (amit sokféleképpen megszemélyesítenek). Azt látjuk, hogy ez az első mozgalmi fázisban fogalmazódik meg erőteljesen, elitellenes narratívába lesz csomagolva, de valójában a politikai irányítás céljait szolgálja a hatalmi átrendeződés terén.

Leegyszerűsítve, ez nem szól másról a politikai térbe kerülés után, mint a lapok újraosztásáról. Amikor megtörténik a csere a váltógazdaságban, akkor kezd az új hatalmi struktúra a második fázisban konszolidálódni. Ekkor egyre kevésbé tartják meg a politikacsinálók az elitellenes korábbi szólamaikat, mert céljuk, hogy kiegyezzenek az elitekkel (itt nemcsak a pártpolitikára, hanem a tőkés rendszer valódi elitjére, a gazdaságira kell gondolni). Az Orbán-féle politikai pragmatizmus azért működik ilyen jól, mert nagyon sokáig, tulajdonképpen a mai napig fenn tudja tartani az elitellenes, harcias, népi imázsát, miközben rég véghez vitte az elitekkel való új kiegyezést, ráadásul mára már a legrégebb óta regnáló politikai elitet adja Magyarországon.

M.A.: Hogy alakul ki a fasiszta szakasz Poulantzas elmélete szerint?

G.T.: Most nagyon leegyszerűsítve ilyenkor az szokott történni, hogy az elitellenes mozgalmi retorikával hatalomra kerülő politikai irányítók az elitellenes retorikájukat átváltják népellenes retorikává. De mivel a nép felhatalmazásával kerültek hatalomra, és csak is így tudnak hatalmon maradni, ezért ez nem egy általános anti-populista retorikát termel, hanem ellenkezőleg, kiszegmentálnak embercsoportokat, identitásokat, amik felé terelik az eredeti elitellenes népharagot, mégpedig populista eszközökkel, vagyis a „népet”, mint referenciát ebben a narratívában helyezik szembe a kiszegmentált csoportokkal. Röviden, ez maga a fasiszta hatalomtechnika a mozgalmi dinamika szempontjából. Ennek számos példáját látjuk Magyarországon is felerősödni kb. 2014-től, amióta a csapból is a migránsellenesség, a Soros elleni kampány, az LMBTQ mozgalom támadása stb. folyik.

GYURCSÁNY FERENC ÉS ORBÁN VIKTOR 2006-BAN.

M.A.: A Gyurcsány elleni kampány is ilyen értelemben csak a népharag elterelése?

G.T.: Ezt inkább az elitrotáció logikája mozgatja, hiszen Gyurcsány is ugyanannak a politikai klubnak a tagja, mint Orbán, csak éppen cserélgetik egymás sapkáját. A hatalom addig tartja fenn az elitellenes hangulatot, ameddig tudja, és erre nagyon jó szolgálatot tesz a Gyurcsány személyére kihegyezett karaktergyilkosságok sorozata, de amikor már egyértelművé válik, hogy az új politikai irányítók is az elitnek dolgoznak, akkor indul be a fasisztoid ellenségképzés retorikája, ami sajnos – mint a történelemből tudjuk – előbb-utóbb cselekvéshez vezet.

Ez a folyamat tehát a felvázolt politikai mozgások mentén zajlik, ami a hatalom megszerzésének, konszolidálásának, ellenségképzésnek és a tőkés felhalmozás újraszervezésének íve. Én a politikai narratívák fejlődését ezen a pályán látom mozogni Magyarországon, és sajnos pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez merre tart. Nemcsak a kormányzati beszédmód eldurvulása, hanem az egész politikai térben zajló kiábrándító folyamatok miatt is, amitől az ellenzéki pártok sem mentesek.

M.A.: Ha ez a tőkés hatalmi működés ilyen világos, akkor mit érthetünk demokrácián egyáltalán? Miért gondoljuk, hogy akkora a jelentősége a demokratikus parlamenti választásoknak?

G.T.: Ez izgalmas és igen nehéz kérdés. A demokrácia valójában egy elvont fogalom, mindenki kicsit mást ért alatta, legalábbis, ami a nagyobb politikai táborokat illeti. Én arra helyezem a hangsúlyt, hogy a politikai működést, legyen az plurális rotációra, vagy akár monolit struktúrákra épülő, mindig valamilyen osztályuralmi helyzetben kell látnunk.

Ebből a szempontból különösen fontos, hogy ezek a rendszerek erőteljesen építenek a középosztályhoz sorolt csoportok mozgósítására, aminek célja a burzsoázia uralmának fenntartása.

Ez történetileg mindig váltakozó osztálykoalíciókat eredményezett és különféle intézményes formákban biztosította akár a politikai rotációt, vagy akár valamilyen más típusú politikai kiegyezést és hatalmi konszolidációt, amit általában addig tekintettek demokráciának, amíg az alapvető osztályérdekek nem sérültek, vagy amíg a burzsoázia hatalma nem ingott meg. Egy ilyen helyzetet egy mélyülő válságban egyre nehezebb fenntartani, illetve fasiszta ideológiák és gyakorlatok megjelenéséhez vezet. Ennek a folyamatnak a történeti fonákja éppen az, hogy a tőkés társadalom intézményei valójában kirekesztőek, sőt az osztályuralmi helyzet társadalmi kizsákmányolásra épül (éppen ezért nagyon limitáltan inkluzív). Ilyen értelemben valós demokrácia ezen társadalmi feltételek között csak nagyon ellentmondásosan működtethető. Erre megint csak kiváló példa a magyar demokrácia elmúlt 30 éve.

M.A.: Amikor demokráciáért aggódó, diktatúrát kiáltó kritika jelenik meg az ellenzéknél, akkor mi van e mögött? 

G.T.: Nyilván a magyar középosztály tagjai sokszor azt gondolják, hogy nálunk nincs úgy demokrácia, mint az angol westminsteri képviseleti rendszerben, de valójában az sem demokrácia, csak más helyzetben van a brit burzsoázia, és ennek megfelelően más globális intézményi környezetet alakított ki magának történelmileg. De ugyanarra a kizsákmányoló, kirekesztő logikára épül, mint a magyar, csak az utóbbi egy történetileg meghatározott félperifériás függő helyzetben van, ilyen értelemben a félperifériás kapitalizmusban a demokrácia is ilyen lesz. Tehát nem valami hibáról van szó, hanem

a NER a félperifériás kapitalizmusban a burzsoázia érdekeit szolgáló egyik legsikeresebb rezsim.

Az más kérdés, hogy a burzsoázián kívül ennek mindenki a kárvallottja. A rezsim ráadásul sikeresen mozgósítja a szavazókat, hiszen mégiscsak hárommillióan szavaztak a Fidesz-KDNP-re a tavaly áprilisi választásokon magas részvételi arány mellett. Ebben a helyzetben mindkét oldalról könnyen meg lehet érvelni, hogy ez miért demokrácia, vagy éppen miért nem az. Részben megint csak a narratívák harcáról lesz szó.

BUDAPEST, 2022. DECEMBER 7.
BARTOS MÓNIKA, A FIDESZ KÉPVISELÕJE (J) FELSZÓLAL A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRÓL SZÓLÓ HATÁROZATI JAVASLAT ÖSSZEVONT VITÁJÁBAN AZ ORSZÁGGYÛLÉS PLENÁRIS ÜLÉSÉN 2022. DECEMBER 7-ÉN. BALRA LATORCAI JÁNOS, AZ ORSZÁGGYÛLÉS KDNP-S ALELNÖKE. - Forrás:
MTI/KOVÁCS ATTILA

M.A.: Egy másik logika szerint kellene működnie az ellenzéknek ahhoz, hogy a „demokrácia” ne egy kampányidőszakos középosztály-mozgósításban fulladjon ki? Lehetséges ez?

G.T.: Nagyon erős a gyanúm, hogy az ellenzék szereplői nem a demokráciát állítják helyre, hanem reprodukálják a nagyban érvényesülő logikát kicsiben, a saját politikai legitimitásuk, akár a helyi karizmatikus személyiségek körüli konszolidáció jegyében. De ugyanazt csinálják valójában a helyi szinteken, mint a Fidesz nagyban.

Számoljunk le egy illúzióval: ha szét is esne a Fidesz, ami valójában könnyen bekövetkezhet, hiszen egy nagyon mély válságidőszakba lépünk át, ebből csak annyi fog következni, hogy újra sapkát cserélnek az eliteket képviselő politikai irányítók, és némi intézményi kozmetikázást követően (a demokrácia látszólagos helyreállítása jegyében), valójában ugyanazon logikák között kell majd megtartani a hatalmat. Vagyis a középosztály kiszolgálása marad a fókuszban annak ellenére, hogy ennek társadalmi költségei növekvőben maradnak.

M.A.: Az ellenzéki politikusok is, a rezsim embereihez hasonlóan, nagyon sokat köszönhetnek az önkéntes aktivistáknak, akiket alapvetően a jobb világ építésének ideái motiválnak. Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy a mozgalomépítés fizetetlen szakaszában jóval több a nő, míg a fizetett politikusi pozíciókban a férfi, tehát az élet számos területéhez hasonlóan az ellenzéki politizálás területén is megjelenik a nemi alapú társadalmi hierarchia. Egyfajta olyan fizetetlen, társadalmi reprodukciós munka is megjelenik tehát, amit nagy többségében a nők ezúttal nem a családban, hanem a közpolitika terében végeznek el.

G.T.: A tőkés társadalmi viszonyrendszer inherens része a hierarchikus struktúra, és – mint említettem – ez elvont értelemben a kizsákmányolásra épül. Ez azt jelenti, hogy valakinek a munkaerejét, erőforrását elvonják, centralizálják, hogy valahova máshova lehessen becsatornázni. Ehhez ráadásul történelmileg mindig állami erőszakot kellett használni. Ez nem tud kiegyenlítődni, ilyen értelemben ez a rendszer valójában nem tud egalitárius elvekre épülni, hiába hirdeti azt a legtöbb rendszerbe ágyazott politikai mozgalom a francia forradalomig visszamenőlegesen. A politika is tulajdonképpen mindig újratermeli a hierarchiákat, tehát inkább kiindulópontja, mintsem zárópontja a tőkés társadalomnak.

Viszont a politikai aktivisták szemszögéből ez máshogy néz ki: hús-vér emberek mozgósításáról van szó, akiket hol az ideák, hol a kétségbeesés mozgat. De végül az ő munkájukból áll fel a nagy gépezet is, amin keresztül majd újraszervezik a hatalmat. Egy politikai mozgalom tehát ezeknek az aktivista munkásoknak a munkaerejéből, elhivatottságából, érzésvilágából gazdálkodik. A kezdeti, naivan bontakozó ifjú mozgalmi fázisban csakis ebből él, hiszen nincs más erőforrása, például a nagytőke ekkor még biztosan nem támogatja, sőt, fél tőle. Ez az a fázis, amikor még elitellenes a mozgósítóerő, és az egyedüli erőforrása az aktivisták jóérzése, változtatni akarása.

Aztán ezeknek az embereknek a többsége nem kerül be a hatalmi irányításba és adott ponton ennek következményeire rá is fognak eszmélni. Miután konszolidálódik a hatalom, ezek az emberek leválasztódnak és leszedálódnak, sokszor erőszakos módokon. Innen ered az az érzés, amit a hatalom konszolidálódásának fázisában sok politikai aktivista érez: csalódnak, miután kiábrándulnak a saját korábbi elvtársaikból, akik viszont átveszik az irányítást.

Gyakorlatilag évtizedek mehetnek rá arra, hogy emberek visszatérő módon mindig ebbe a kezdeti ciklusba kerülve keresik az autentikus mozgalomépítés lehetőségét. Felépítik az ellenállás mozgalmait, majd leválasztódnak, kívül kerülnek, még haragosabbak lesznek, újra felépítenek egy mozgalmat, és ez így mehet évtizedeken át. A rendszerváltástól napjainkig  aktivista szempontból gyakorlatilag ez egy mókuskerék, és a 20-30 éves küzdelemben könnyű a kiégés, hiszen amikor ott az a pillanat, amiben bíztak, meg amire az ígéretek is épültek, akkor az a következő pillanatban el lesz árulva.

Az aktivistáknál valóban nagy tapasztalat és tudás gyűlik össze, amire a hatalomnak adott helyzetben szüksége is lehet, hiszen ők személyes, jól informált alapon látják a hatalom működését, ami rendkívül értékes, sőt veszélyes nézőpontokat eredményez. Úgy tudnak a politikáról beszélni, hogy közben sosem váltak annak szerves részévé, hiszen ők minden új politikai ciklus legelső fázisában aktívak, amikor a rendszer még kevéssé korrumpálódik. Nagyon sajátos tapasztalat ez a hatalom belső logikájáról, és erről tényleg alig esik szó, hiszen mindig a hatalom meséli el saját történetét, ami a konszolidációs fázisban már inkább  legenda, mint valós történelem.

M.A.: Én azt tapasztalom, hogy az ilyen politikailag outsider közösségek és szakértővé vált aktivisták által kidolgozott innovációkra viszont óriási szüksége van a regnáló ellenzéki szereplőknek, hiszen fel kell mutassanak megújulási képességet, és olyan új kezdeményezéseket, amit a nevükhöz köthetnek. Ez viszont könnyen a nettó lenyúlást is jelentheti, vagy olyan trendi civil szervezetek futtatásában ölthet testet, amelyek esetenként más szervezetek rovására fejlődnek és gazdagodnak, de azt is tapasztalhatjuk, hogy alvállalkozás, megbízási munkaszerződés vagy párttagkönyv lesz a vége.

G.T.: A mostani politikai ellenzéki mozgalmakkal is nagyon hasonló látszik megtörténni, mint ami a korábbi, rendszerváltó mozgalmakkal történt, csak legfeljebb az életciklusuk egy korábbi fázisában járnak még. Ugyanaz a materiális konszolidáció, ledarálás, elidegenítés, ugyanaz a logika mozgatja őket. Ez nem pusztán elméletileg látszik, hanem a jelen történelmi helyzetben:

a NER-es uralmi rendszer lassú szétesésében sajnos az ellenzéki kis szigeteken is a NER-t meghatározó politikai logikákat látjuk újra megjelenni.

Ha a politikai mozgalomnak nem az lenne az elsődleges célja, hogy belépjen ebbe a térbe, hanem a civil szférában maradva saját intézményesülést és mozgalmi színtereket építene, akkor egy olyan organikus, rendszerellenes erő tudna megerősödni, ami egy ilyen kollektívában a tőkés társadalmakat meghatározó atomizáló, elidegenítő és versenyeztető hatásokkal szemben is nagyobb védelmet tudna nyújtani. Erre egyébként számos kísérletet látni, bár ezek tipikusan nem a parlamentben zajlanak.

De én is tudom, hogy mindig megosztó kérdés a baloldalon, hogy be kell-e kerülni a parlamentbe, vagy inkább kívül kell építkezni. Ami viszont biztos, hogy van egy nagyon erős gravitatív ereje a hatalmi mezőnek, ami mellett nehéz függetlennek maradni. Mint említettem, vannak azért ilyen közösségi kezdeményezések, amelyek nem akarják feláldozni magukat a fennálló politikai logika oltárán.

Számomra ebből az következik, hogy ezt a rendszert nem a parlamentben fogják leváltani, hanem azok a társadalmi erők, meg közösségek, amelyek képesek megerősíteni egy olyan hálózatot, egy olyan közeget tudnak összefogni, ami nem fogja engedni az elidegenítésre épülő logika totális eluralkodását. És nem azért, mert jobb emberekből állnának, hanem azért, mert más intézményi környezetben akarják majd érvényesíteni a céljaikat. Nem a parlamentben vagy állami önkormányzatokban, hanem egyéb társadalmi közösségekben. Ezekben a közösségekben is politikai döntések születnek, hiszen számos esetben a túlélés stratégiája hívta életre ezeket, vagy éppen ez tartja a közösség tagjait össze.

Most egy olyan válság látszik kibontakozni, amiben a túlélésért folyó gyakorlatok kialakítása a politikai stratégiáknak is alapvető feladatává fog válni. Vagyis az emberek túlélése válik céllá, amit egyre kevésbé lehet a fennálló atomizáló, kizsákmányoló, egyéni versengésekből álló stratégiák mentén kialakítani. Ebben az értelemben a válság mélyüléséből következnek a közösségi kezdeményezések sikerei, ide sorolva a társadalmi csoportok politikai eredményeit is.

Gerőcs Tamás a Magyarország függő fejlődése (Napvilág Kiadó, Helyzet Műhely Könyvek, 2021) című könyv szerzője, a Helyzet Műhely tagja, a Binghamtoni Egyetem kutatótanára. A beszélgetőtársa, Marikovszky Andrea tanár, aktivista, publicista.

(Mérce)/Mérce