Alabamában a szakszervezetek csatát vesztettek az Amazonnal szemben
Hollywoodi sztárok, újságírók, politikai vezetők... mindenki szakszervezetet akart létrehozni az Amazon Alabama államban található bessemeri óriásraktárában. Mindenki, kivéve az ott dolgozókat, akik elsöprő többséggel ellene szavaztak. Vajon a kudarc okának elégséges magyarázata-e, hogy a vállalat erős nyomást gyakorolt végig a kampány során?
Forrás: magyardiplo.hu
„Dávid Góliát ellen”. Egyre csak ezt a hasonlatot lehetett hallani az aktivistáktól, akik tavaly márciusban szavazást szerveztek egy szakszervezeti szekció létrehozására a „BHM1”-ben, amely az Amazon egyik hatalmas raktáráruháza az alabamai Bessemerben. Igazuk volt, a hasonlat ül. A túlnyomórészt afroamerikai raktári dolgozók csatára keltek az ország egyik legkonzervatívabb államában, a világ egyik legerősebb vállalatával, amelynek tulajdonosa a világ leggazdagabb embere – Jeff Bezos.
De míg a Bibliában a kis Dávidnak végül sikerült legyőznie az óriás Góliátot, az Amazon Góliátja összezúzta Dávidot. A nyolchektáros telephely 5 805 dolgozója közül mindössze 738-an szavaztak igennel és 1798-an nemmel. Stuart Appelbaum, a kiskereskedelmi, nagyáruházi szakszervezet (RWDSU) vezetője azonnal megkérdőjelezte az eredményt, és megvádolta az Amazont, hogy megsértette a szavazás semlegességét. Miután egy korábbi, 2014-es Delaware-i kísérlet is kudarcot vallott, az online kiskereskedelem óriása újból bebizonyította, hogy bevehetetlen erődítmény a dolgozói szervezetek számára.
Az Egyesült Államokban létrehozni egy szakszervezetet, az maga egy kálvária. A szervezetnek először is bizonyítania kell a Szövetségi Munkajogi Hatóságnak (National Labor Relations Board – NLRB), hogy a telephelyen dolgozók legalább 30 százaléka helyi szakszervezetet akar alakítani. Mindezt egy munkavállalónak kell kezdeményeznie – Bessemerben egy raktári dolgozó volt az, aki telefonált augusztusban az RWDSU-nak. Miután ez megtörtént, jön a kemény kampány, majd szavazást tartanak. A harcot üzemről üzemre, hipermarketről hipermarketre, gyorsétteremről gyorsétteremre vívják: ha Bessemerben győzött volna az „igen”, az sem változtatott volna a többi Amazon-raktár helyzetén. A munkavállalók számára egy ilyen folyamat hosszú és fáradságos küzdelmet jelent, amely vereség esetén megtorlással járhat – konkrétan ez gyakran elbocsátást jelent – azokkal szemben, akik a szakszervezet segítségét kérték. Nem meglepő tehát, hogy az USA-ban a magánszektorban dolgozók mindössze 6,3%-a szakszervezeti tag.
Az elmúlt 20 évben az Amazon 110 ilyen BHM1 méretű központot épített az országban, és további 33-at tervez a jövőben.[1] Közel egymillió alkalmazottja van, vagyis majdnem minden 150. aktív munkavállalót ő foglalkoztatja, így a vállalat a második legnagyobb magánfoglalkoztató az országban. (valószínűleg két éven belül megelőzi a Walmart hipermarketláncot is). Az egészségügyi válság, az online vásárlások ezzel járó gyors növekedése további lendületet adott a cégnek, olyannyira, hogy nem is nagyon lehet megállapítani, milyen ütemben bővül a dolgozói létszám. Munkaerőt találni annál is inkább könnyű, mert a vírus miatt hirtelen többmillió dolgozó vált munkanélkülivé. A történészek szerint a helyzet példátlan – kivéve talán az 1940-es évek elejét, amikor a háborús szükségletek miatt toborzott tömegesen az ipar.[2]
Az USA területének felosztása
A vállalat jelentőségének leírására Alec MacGillis újságíró „Amazon-effektusról” beszél, amely alapján az ország egy háromszintű hierarchia szerint osztódik: a csúcson találhatók „az Amazon központjának és a magasan fizetett, magasan képzett munkahelyeknek otthont adó városok”, mint például Seattle, Washington vagy Boston; majd a „raktárvárosok” következnek „árukezeléssel és sokkal alacsonyabb fizetésű munkahelyekkel”; végül az ország többi része jön, ahol a helyi kereskedelmet kikészítette az online vásárlás, de nem teremtett újabb munkahelyeket, hacsak nem futárszolgálati állásokat.[3]
Bessemer a második kategóriába tartozik: raktárváros. Egy tipikus, hanyatlóban lévő, kis ipari központ, ahol a tehervagonokat gyártó Pullman-gyár 1990-es évekbeli bezárása óta meggyengült a társadalom szerkezete. Az Amazon csupa hasonló települést választott gigantikus logisztikai központjai helyszínéül, ilyen például Sparrows Point Baltimore külvárosában vagy King of Prussia Philadelphia közelében. A válságban lévő városok mindent megtesznek, hogy odavonzzák a multinacionális vállalatokat, és ezért elfogadnak jelentős adócsökkentést is. „Bessemer versenyképes adózást, megfizethető kereskedelmi bérleti díjakat, képzett munkaerőt és alacsony megélhetési költségeket kínál” – olvasható a Kereskedelmi Kamara honlapján, amelynek tisztviselői nem válaszoltak interjúkérésünkre. A szakszervezeti kampány során Kenneth Gulley 2010 óta hivatalban lévő demokrata polgármester tartózkodott attól, hogy állást foglaljon. Tavaly februárban, „a város helyzetéről szóló beszámolójában” méltatta az Amazon betelepülését, és hangsúlyozta városa „vállalkozásbarát légkörét”, anélkül hogy egy szót is szólt volna a már zajló konfliktusról.
Igaz, hogy Délen a képviselők körében a szakszervezeteket nem mindig nézik jószemmel. Alabama egyike a huszonhét munkához való jog államának (Right-to Work-States), ahol a törvény lehetővé teszi, hogy a dolgozók ne fizessék a szakszervezeti tagdíjat, így azoknak kevesebb a bevételük. A rendkívül kedvező jog- és adószabályok különösen a nagy német és japán autóipari konszernek odaköltözését ösztönözték, amelyek köré aztán alvállalkozók egész garmadája települt le. Alabama egyedülálló abban a tekintetben, hogy itt található a világ egyetlenegy szakszervezetmentes Mercedes-gyára.
Ilyen környezetben a Bessemerben indított kampány meglepetésként hatott: a BHM1 egy új raktáráruház, amely 2020 márciusában nyílt meg; hatezer munkahelyet kínált minimum 15,30 dolláros órabérrel, ami az alabamai minimálbér kétszerese. Ez valamivel kevesebb, mint egy autógyárban, de jobb, mint a Walmartban (11 dollár óránként) vagy egy gyorsétteremben (ahol a fizetés általában a minimálbérnek felel meg). Ezenkívül az Amazon egészségügyi biztosítást is kínál az első munkanaptól kezdve, ami Amerikában messze eltér magánszektorban megszokottól.
Amikor március végén megérkezünk az RWDSU irodájába Birminghamben, Alabama legnagyobb városában, feszültség látszik az arcokon. A többhónapos maratontól láthatóan elfáradt kislétszámú szervezőcsapat éppen erős támogatást kap. Danny Glover színész a Newark Eagles sapkáját viseli, amely a Negro National League, a szegregáció idején a feketék számára fenntartott baseball-liga egyik franchise-csapata volt. Azért jött, hogy motiválja a csapatot, vállon veregesse a szervezőket és hogy elmesélje a saját történetét. Az RWDSU színeit viselő tárgyalóteremben (amelynek emblémája egy fehér és egy fekete kéz kézfogása) vele szemben ülnek azok a dolgozók, akik a médiában a mozgalmat szimbolizálták, köztük Jennifer Bates, aki Bernie Sanders meghívására a Szenátusban is beszámolt a munkakörülményeiről. És ott látjuk Darryl Richardsont is, azt a munkást, aki augusztusban a telefonos bejelentést tette.
A több mint egyórás beszélgetés során Danny Glover felváltva beszélt vicces filmforgatási élményeiről és komolyabb dolgokról is, főleg amikor felmenőiről mesélt, akik a szomszédos Georgiában, Louisville-ben született rabszolgák voltak, és nagyszüleiről, akik mezőgazdasági munkások voltak és gyapotot szedtek egy fehér földesúrnak. A színész nagymamája nem törődött se a tulajdonosokat megillető beleszólási joggal, se a fenyegetésekkel, és a földeken való munka helyett iskolába küldte gyermekeit. Édesanyja Georgiából San Franciscóba költözött át és postásnőként dolgozott. A színész emlékszik az otthoni lázadó hangulatra. Tinédzserként az újságokban olvasott a déli fekete aktivistákról, akik „kiálltak a jogaikért” és az éttermekben beültek a fehéreknek fenntartott székekbe: „Ők voltak a hőseim”.
Válaszként Jennifer Bates mesél neki az Amazon elviselhetetlenül szoros időbeosztásáról, a hangár mérete miatt a személyes szükségletek elvégzésének lehetetlenségéről, az utolsó pillanatban bejelentett túlórákról, amelyek bonyolítják a gyermekfelügyeletet, és frusztrációjáról, hogy feladatait egy algoritmus határozza meg és stopperrel méri. „Soha nem fogom megérteni, hogy épeszű ember hogyan szervezhet meg egy ilyen rendszert, és hogyan várhatja el az emberektől, hogy teljes életet éljenek. Tíz, tizenegy, tizenkét órás munkanapok mellett mit tudsz csinálni a családoddal? Aggódunk, hogy a gyerekek kint lógnak az utcán, de vajon ez a rendszer úgy van-e kitalálva, hogy a szülők segíthessék és nevelhessék a gyerekeiket?” Danny Glover kérdésére Jennifer Bates elmondja, hogy saját gyermekei már felnőttek és hogy ő már hétszeres nagymama, ami a teremben meglepetést és elismerő nevetést váltott ki. Azt mondja, őértük harcol: „Ha most nem foglalkozunk ezekkel a problémákkal, tudjuk, mi vár rájuk később”.
Hol a szolidaritás, hol az időméréses rivalizálás
Nem véletlenül éreznek így. Gigantikus mérete ellenére az Amazon még mindig a kezdeti idők „bimbózásának”, „az első nap” start up-jának tartja magát. „A második napra való áttérés stagnálást jelentene. Lényegtelenné válnánk, amit lassú, fájdalmas hanyatlás követne. Majd maga a halál. Ezért az Amazonnál mindig az első napon leszünk” – vallotta Jeff Bezos (aki egyben a Washington Post tulajdonosa is) 2016-ban egy, a részvényeseknek írt levelében. E lázas légkör fenntartása érdekében a vállalatnak fáradhatatlanul növelnie kell a termelékenységet és csökkentenie kell a munkaerőköltségét. Egy szakszervezet, vagyis egy ellenerő megjelenését a létét fenyegető fenyegetésként érzékeli.
Perry Connelly, egy 50-es éveiben járó sportos megjelenésű ember azután került a BHM1-hez, hogy a világjárvány idején elvesztette állását a repülőtéren, ahol biztonsági őrként dolgozott. A pénz, amelyet most keres, „megegyezik azzal, amit az előző munkahelyén adóban fizetett” – mondja, amivel azt akarja kifejezni, hogy az Amazonhoz kerülését abszolút visszaesésként éli meg. Mint rakodómunkás (stower) felelős a termékek beolvasásáért és a vonalkóddal ellátott polcokra történő elhelyezéséért. „Az ebéd, az maga egy versenyfutás: kimenni a mosdóba, elmenni a pihenőszobába, elővenni az ételt, helyet találni. Marad mennyi – vagy tizenkét percem enni?”
Mióta dolgozik, sehol máshol nem volt ilyen időmérésnek kitéve: „Bejelentkezem a számítógépre, beolvasom a vonalkódokat. A számítógép kiszámítja a két beolvasás közti elveszett időt. Ez a híres nem munkával töltött idő (Time off Task – TOT), amelyet a munkavállalók állandóan emlegetnek. „A gép számára ez alapvetően az az idő, amikor nem csinálsz semmit. Azt szeretnék, hogy a TOT a lehető legkisebb legyen, de hát ez függ a kapott terméktől is. Egy hibás vonalkód, egy kedvezményes kupon, és máris kezdődik a gond. – Perry Connelly idegesen nevet, amikor felidézi a raktárban uralkodó őrült légkört, amikor hol szolidaritás, hol időméréses rivalizálás folyik. – Állandó a versenyeztetés. Akinek a legtöbb terméket sikerült felraknia a polcra, az kap tizenöt perc külön szünetet vagy egy pólót.” A szakszervezeti szavazás előtt az Amazon felmondási bónuszt ajánlott fel azoknak az elégedetlenkedő dolgozóknak, akik nem vesznek részt a szavazáson. „A kampány kezdete óta 250 embert ki is rúgtak” – mondja Perry Connelly.
Bár a megye erősen konzervatív, ahol 2016-ban és 2020-ban is tízből több mint négy afroamerikai szavazó Donald Trumpra adta a voksát,[4] a szakszervezeti aktivisták jelezni akarták, hogy harcuk folytatása Martin Luther King tiszteletes polgárjogi küzdelmeinek és a Számítanak a fekete életek (Black Lives Matter)-mozgalomnak, és hogy mennyire képmutató az Amazon ezekben a kérdésekben. „Nem törődnek a feketék életével – mondta Darryl Richardson a New York Magazine-nak. – Megpróbálják úgy feltüntetni, mintha érdekelné őket, különösen Martin Luther King. A folyosók tele vannak aggatva vele kapcsolatos brosúrákkal és fényképekkel. Úgy tesznek, mintha törődnének a feketék gondjaival. Merthogy a gyárban a feketék vannak többségben.”[5] A régió tele van Martin Luther Kingre való hivatkozással. A tiszteletest Bessemerben 1967. október 30-án őrizetbe vették, mert engedély nélkül szervezett menetet az egyenlőségért. Az ügy a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely elutasította a fellebbezését, így öt nap börtönre és 50 dolláros pénzbüntetésre ítélték. Az 1968. április 4-i memphisi merényletének napján (a puskát Birminghamben vásárolták) Martin Luther King azért jött, hogy támogassa a fekete szemetesek sztrájkját, akik magasabb fizetést és jobb bánásmódot követeltek.[6]
A szavazás előtt Bessemerbe érkező magasrangú demokraták (kongresszusi képviselők, befolyásos vallási vezetők stb.) mind támogatták a szakszervezet stratégiáját, és a várost „új Selmaként”[7] emlegették. Egy éppen ott tartózkodó támogató, Killer Mike rapper pedig „ültetvényesnek” nevezte Jeff Bezost, a raktárakban uralkodó munkakörülményeket pedig (különösen a hőséget és a tempót) a gyapotföldeken uralkodó körülményekhez hasonlította.
Ezek a tüzes beszédek egyáltalán nem győzték meg a dolgozókat (akik a szakszervezet becslései szerint 85%-ban feketék), és utólag visszatekintve a sikertelen kampány csak egy délibábos álomnak tűnik. Egy megfigyelő, aki csak a közösségi oldalakon, a médián és az online videókon keresztül tájékozódott, fogadni mert volna, hogy az „igen”-tábor fog nyerni, mert úgy tűnt, hogy olyan sokan és egyértelműen támogatják az ügyet. Így a nagy szakszervezetek, például a profi futballisták (NFL) vagy a hollywoodi forgatókönyvírók szakszervezetei, de művészek és akadémikusok is. Két héttel az urnazárás előtt még Joseph Biden elnök is nyilvánosan állást foglalt – ilyen támogatás a Fehér Ház lakójától Franklin Roosevelt óta nem érkezett.
Brutális fellépés, fenyegetések és megtorlások
A konfliktus olykor romantikus, idealizált bemutatása hozzájárult ahhoz, hogy a közvéleményben az „igenek” győzelmének illúzióját keltse, eltorzítva az egyébként is nehezen felismerhető valóságot. Feszült volt a légkör a világjárvány, a média jelenléte és a gyár előtti szakszervezeti agitáció miatt. A hely topográfiája – az ipari övezetben egy hatalmas, ablaktalan raktárépület, egy óriási parkoló, amelyet rendőrautó és biztonsági őrök vigyáztak, míg a legközelebbi kereszteződésben szakszervezeti tagok lengették tábláikat – megnehezítette, sőt gyakorlatilag ellehetetlenítette a munkásokkal való érintkezést – eltekintve attól a néhány dolgozótól, akik nyilvánosan elkötelezték magukat szakszervezet mellett, na meg azoktól, akik azért szerepeltek, mert – a vállalat kommunikációja szerint – teljesen elégedettek voltak a sorsukkal.
Az Amazon természetesen mindent bevetett – korlátlan erőforrásokat és kifinomult technológiát – a dolgozók befolyásolása érdekében. Zárt ajtók mögött a vezetőség kötelező csoportos „tájékoztatókat” tartott arról, hogy milyen következményekkel járna, ha a gyárban szakszervezet működne, és a dolgozók telefonjait a szakszervezeti megszállásról szóló üzenetekkel bombázták. „Ne hagyd, hogy kívülállók szétválasszanak egy győztes csapatot! Szerintünk nem kell egy közvetítőt megfizetni, hogy helyetted beszéljen, se tagdíjat nem kellene fizetned azért, hogy megkapd azt, ami már megvan ingyen, – olvasható az egyik alkalmazott által rendelkezésünkre bocsátott képernyőképen.
Az Amazon január 25-től speciális tanácsadókat is alkalmazott (napi többezer dollárért), bizonyos szakszervezet-szétverőket (union busters-eket).[8] Olyan ijesztő pletykák is szárnyra keltek, hogy az Amazon egyszerűen bezárhatja az üzemet, ha a dolgozók „elárulják” őt – mint ahogy a Walmart tette 2009-ben amikor a kanadai Jonquière-ben felhagyott a tevékenységével, miután ott szakszervezet alakult.
Komoly érdekek forogtak veszélyben, úgyhogy a multinacionális vállalat nem habozott megsérteni a munkaügyi törvényeket azzal, hogy szétveri a kampányt; az NLRB-nek, a munkajogi hatóságnak egyébként sincs hatásköre arra, hogy pénzügyileg szankcionálja. Delaware-i és virginiai volt alkalmazottak, akik megpróbáltak szakszervezetet szervezni, brutális fellépésről, fenyegetésekről és megtorlásokról számoltak be, például jogtalan elbocsátásokról, mint az az egyik alkalmazottal történt, aki térdműtétje miatt éppen betegszabadságon volt. A virginiai Chesterben a hatóságok egy vizsgálatot követően büntetésként arra kényszerítették az Amazont, hogy az egyik tárgyalóba kifüggesszen a falra egy A4-es lapot, amelyen felsorolja, hogy mi mindent nem fog ezentúl elkövetni: „Nem fogunk azzal fenyegetni, hogy kirúgunk; nem kérdezünk ki a szakszervezeti tevékenységedről; nem fogunk megfigyelni; nem fogunk megtorlással fenyegetni”. Egy ilyen dokumentumnak elvileg meg kellene nyugtatnia a dolgozókat, de lehet, hogy épp ellenkező hatást ér el, mivel burkoltan éppen arra hívja fel az elégedetlenek figyelmét, hogy milyen kockázatot vállalnak.[9]
Egy amerikai újságíró, akinek elege volt abból, hogy nem tudja meginterjúvolni a Bessemer dolgozóit, bár tudta, hogy ez nem törvényes, végül bement az óriásraktár parkolójába, hogy találomra odatartsa valakinek a mikrofont. A hawaii mintás inge jól kitűnt az aszfalton. A 35 éves Mike Elknek ez volt Délen az ötödik szakszervezeti kampánykörútja (mind az ötöt el is veszítette). Őt magát is kirúgták a Politicó-tól, amikor megpróbálta a szerkesztőséget szakszervezetbe tömöríteni. Ekkor a végkielégítését saját média, a Payday Report („Fizetésnapi értesítő”) létrehozásába fektette, amelynek célja, hogy „a médiapusztaságban tudósítson a szociális hírekről. A Bessemer-esetben eleinte, amikor a mozgalmat a pittsburghi bázisáról követte, optimista volt, ám a helyszínre érkezése után már megváltozott a véleménye. Március 26-án a birminghami szakszervezeti épület előtt tartott Bernie Sanders-gyűlésen ugyanis több volt az újságíró, mint a dolgozó.
A parkolóban négy raktári dolgozót sikerült meginterjúvolnia, mielőtt egy biztonsági őr kiparancsolta a területről. Valamennyien feketék voltak; valamennyien, „nemmel” készültek szavazni. „Inkább ellene vagyok, mert nem sokat tudok a szakszervezetekről, soha nem volt velük dolgom” – mondta a 32 éves Ashley. Egy 19 éves munkavállaló a szakszervezetet egy „tolvajhoz” hasonlította, aki el akarja venni tőle a nehezen megkeresett pénzének egy részét. Ez volt pont a fő érve az Amazonnak a csoportos tájékoztatók során. A vállalat még egy külön honlapot is létrehozott „Do it Without Dues” (Csináld tagdíj nélkül) címmel. Egy harmadik, idősebb munkavállaló elmondta, hogy egy korábbi munkahelyén látta ugyan az RWDSU-t intézkedni, de ez semmit sem javított a helyzetén. Az egyik munkás, a nyakláncán egy állatos kitűzővel, amelyet a vezetők osztogattak és nagyon sokan hordtak, és amely egy felszólítás volt a „nemmel” szavazásra, elmondta, hogy a szakszervezetekről szóló tájékoztatók előadóit „menőnek” tartja, és egyáltalán nem érzi fenyegetőnek. „Csak elmagyarázták nekünk, hogy mire való a szakszervezet”. Az interjúk sugárzása után Mike Elk rengeteg szidalmat kapott a közösségi hálókon; azzal vádolták, hogy a munkaadók mellett agitál. Azt válaszolta, hogy kulcsfontosságú „megérteni «az ellenzők» pszichológiáját, a gyárban dolgozók érzékelését”, és hogy ő nem agitál senki mellett, „csak az igazságért”.
A közvélemény az „igen”-szavazat mellett
Nem lehet tudni, milyen hatással volt a szavazásra az, hogy a stratégia összekötötte a szakszervezeti kampányt a polgárjogi harccal. Egyébként a Mike Elk által véletlenszerűen megismert munkások nem tűntek zsigerből ellenségesnek a szakszervezetekkel szemben: egyszerűen csak nem voltak tisztában annak előnyével. „Könnyű az Amazont hibáztatni, de a szakszervezetek is hibásak” – következtetett az újságíró. Véleménye szerint a választási győzelemnek már csak puszta formalitásnak kellene lennie, amelyet tulajdonképpen már előtte megnyernek, akkor, amikor a szakszervezeti kampánnyal sikerül meggyőzni a dolgozók kritikus tömegét, akik immár nem félnek kifejezni meggyőződésüket az üzemben.
A BHM1 esetében az RWDSU más taktikát alkalmazott, amelyet az amerikai szakszervezeti nyelvben hot shoppingnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy egy gyárat már a megnyitásakor „fel kell forgatni”, kihasználva az elégedetlenség egy pillanatát – a Bessemer esetében ez a raktárban uralkodó rossz higiéniai körülmények miatt jött el. A cél a meglepetés hatásának kihasználása. Tudatosan minden előkészítés nélkül fogjuk be a lovat a szekér elé. Ez a taktika azzal jár, hogy nincs is alkalom az alapos előkészítő munkára. Például a helyi vallási vezetőket nem is próbálták bevonni a kampányba, alapvetően az online aktivistákra és a Demokrata Párt nagyágyúira számítottak, akik tömegesen el is jöttek.
Több más probléma is felmerült: a magas munkahelyi fluktuáció, az, hogy az óriásraktárban nincs alkalom a beszélgetésekre (részben a munkakörülmények, részben a járvány következtében, és emiatt nem lehet más melléktevékenységet sem megszervezni, például egy szakszervezeti grillpartit), valamint a szakmai előlépés teljes hiánya a raktári munka során. Tudja-e valaki, hogy egy év múlva itt fog-e még mindig dolgozni? Miért is szánja el magát ebben az ügyben és kockáztassa az állását egy olyan munkáért, ahol középtávon úgy sincs jövője? A bizonytalanságban, meglehet, a BHM1 dolgozói attól tartottak, hogy többet veszíthetnek (a munkahelyüket, a fizetésüket, az Amazon által fedezett egészségbiztosítást...), mint amennyit nyerhetnek (nem is tudták, hogy pontosan mit).
A Bessemer-ügy kapcsán viszont az egész ország betekintést szerzett a munkajogi helyzetre. Több közvélemény-kutatás is az „igen”-szavazat mellett szólt, és a vezércikkek is erre hangolódtak. „Természetesen a szakszervezetek hanyatlása miatt van az, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek – írta mea culpa-ként még Joe Nocera liberális rovatvezető is. – Mint sok generációmbeli demokrata, én sem figyeltem erre oda. A szakszervezetek nem csak saját tagjaiknak harcolják ki a béremelést: a nem szakszervezeti üzemeknek is gyakran be kell állniuk a sorba.” A szakszervezetek hiánya ebben az országban azt jelenti, hogy a vállalatokat semmi sem kényszeríti béremelésre.[10] A bessemeri szavazatszámlálást a New York Times honlapja élőben közvetítette, ugyanúgy, mint egy országos politikai választást – ilyen vállalati választás még sose volt.
Megkérdeztük Perry Connellyt, a bessemeri raktármunkást, mi várna rá, ha a „nem”-szavazat győzne. „A vezetőség bevet majd bármilyen trükköt, bármilyen ürügyet, hogy kirúgjon – mondta. – Készen állok rá; ez az ára a változtatásnak. Ha az «igen» szavazat győz, és képviselhetem a szakszervezetet, maradok. Ha a «nem»-szavazat nyer, nem sokáig leszek már itt.”
A „nem”-győzelem napján egy chicagói központ dolgozói spontán munkabeszüntetést tartottak. Mintegy ötven városból szintén jelentettek különféle akciókat. Vajon más lesz a sorsuk? Bessemer vereségének magyarázataként az aktivisták az Amazont vádolják, a fenyegetéseket és a megfélemlítést. Márciusban a képviselőház elfogadta a szervezkedési jog védelméről szóló törvényt (Protecting the Right to Organise Act – PRO Act), amelynek célja a szakszervezeti kampányokra gyakorolt munkáltatói nyomás megszüntetése, valamint a kötelező „tájékoztatók” betiltása. Bár ez a törvényjavaslat a helyes irányba tett lépés, a republikánusok támogatásának hiányában elbukhat a szenátus előtt. És nem mentesíti a szakszervezeteket és a demokrata vezetést az alól, hogy tanuljanak az alabamai kudarcból, és megkérdőjelezzék saját stratégiájukat. Különben hiába is indulnának újabb kampányok Bessemerben, valószínűleg azok is kudarcot vallanának.
A patthelyzet feloldására egyesek az Amazon bojkottját javasolják. De tudtukon kívül még ezek az aktivisták is csak gazdagítják a multinacionális vállalatot, akár azzal, hogy online vásárolnak egy olyan versenytársnál, mint az eBay, ahová az Amazon szállítja a termékeket, akár azzal, hogy a Netflixet vagy a Google-t használják, mivel az internet energiaigényének nagy részét az Amazon Web Services biztosítja, és ő tárolja az adatbázisokat is. Egy március 6-i szakszervezeti videokonferencián az egyik aktivista meglepődött, hogy a Whole Foods hipermarketlánc is (amely „bio”-termékekre specializálódott, és amelyet 2017-ben vásároltak fel) az Amazon tulajdonában van. Egy másik azt kérdezte, hogyan lehetne „bojkottálni az Amazont”, anélkül hogy tudatában lett volna, hogy maga a találkozón való egyszerű részvétel is az Amazonnak kedvez, mivel tőle függ a Zoom a felhőalapú számítástechnikában. Jeff Bezos kvázi monopolhelyzetben levő cégét – a szabad verseny országában... – szinte nem is lehet már megkerülni.
A szerző, Maxime Robin újságíró, a Le Monde diplomatique külön tudósítja.
Fordította: Drechsler Ágnes / magyardiplo.hu
