Az európai közvélemény döntő többsége szolidáris a megtámadott országgal, de kezdettől fogva sok a kérdőjel a tekintetben, hogy a történelmi orosz-ukrán konfliktusnak ez a tragikus szakasza meddig tarthat, és hogyan alakulhat az Európai Unió keleti politikája a háború után? Legelőször pedig azt kell tisztázni: kinek mi a célja ezzel a háborúval, és milyen kifejletek lehetségesek egyáltalán?

Változékony háborús célok

A háború értelmezése folyamatos viták tárgyát képezi, immár egy éve. Okkal van vita arról, hogy Vlagyimir Putyin miért indította meg hadseregét 2022. február 24-én, mit érhet el Ukrajna, és pontosan miért fontos, hogy az ún. Nyugat hatékonyan támogassa a megtámadott felet.

Emlékezetes, hogy az invázió kezdetén Putyin nem háborúról beszélt, nem háborúra készült, és nem is készítette háborúra se az orosz lakosságot, se az orosz hadsereget. Ez a kaland, amelyet ő különleges katonai műveletnek nevezett el, a 2014-es, a Krím elcsatolásával végződött akció megismétlését célozta, nagyobb méretekben. A nagyfokú hazardírozás és felkészületlenség miatt azonban még egy villámháborúnál is elborzasztóbb következményekkel járt nemcsak a megtámadott Ukrajnában és annak támogatói körében, hanem Oroszországban is. Ezek miatt Putyinnak egyedül kell vállalnia a felelősséget nemcsak a nemzetközi közösség előtt, de Oroszországban is.

Az orosz vezetés időnként változó módon próbálta igazolni az Ukrajna elleni agressziót, amiben a legfontosabb konzisztens elem a NATO terjeszkedése elleni tiltakozás volt.

Ezt a tényt számos elemző lesöpri az asztalról, de látnunk kell, hogy az, hogy a nyugat-európai és észak-amerikai kormányok nem tekintik fenyegetésnek a NATO keleti bővítését, nem jelenti azt, hogy Oroszország nem tekinthet fenyegetésként erre a folyamatra.

Ezt az elmúlt évtizedben gyakorta hangoztatta is. Különösképpen azért, mert Ukrajna amerikai orientációjának megerősödésével hosszabb, de akár középtávon is együtt járhatna az orosz flottának Szevasztopolból való kipaterolása, és ezzel Oroszország hatalmi státusának újabb lefokozása. Ha hozzáadjuk a Belaruszban mélyülő politikai instabilitást, akkor orosz nézőpontból a Balti- és a Fekete-tengeri sáv fölötti befolyás megtartásáról, vagyis a 18. században elért pozíciók lehetséges elvesztéséről van szó.

Lehet mondani, hogy Ukrajna NATO-tagsága nem volt napirenden, de 2008 óta folyamatosan szerepelt a hivatalos célok között (a NATO dokumentumokban és az ukrán alkotmányos célokban egyaránt), és ennek felülvizsgálatáról az amerikaiak, akik Nyugat-Európa bevonása nélkül tárgyaltak Ukrajnáról 2021-ben, nem is voltak hajlandók alkuba bocsátkozni. Ez a felemás helyzet elég volt Moszkva feldühítéséhez, de – az egyre intenzívebb ukrán—NATO együttműködés ellenére – nem volt elég ahhoz, hogy bármiféle elrettentő erővel bírjon. Putyin akciójának sikere az Ukrajnán belüli ukrán—orosz egyensúly helyreállíthatóságán is múlott, azonban az ukrajnai etno-nacionalista államépítés már túlságosan előrehaladt ahhoz, hogy hirtelen megfordítható legyen, pláne egy teljességgel illegitim katonai beavatkozás útján.

Ukrajna célja értelemszerűen szuverenitásának helyreállítása. A háború első hónapjában valószínűleg megelégedett volna a február 23-i helyzet visszaállításával, később azonban – rengeteg katona feláldozása után és a hosszú távú nyugati támogatásban bízva – az a vélemény erősödött meg és vált kormányzati állásponttá, ami már csak az államhatárok 2014 februári állapotát tartja elfogadhatónak. Retorika szintjén az ukránok egyre gyakrabban toldják meg mindezt további elvárásokkal (pl. demilitarizált övezet Oroszországban).

Kérdés, hogy ezekhez a maximális célokhoz a maximális támogatást valóban megadja-e a Nyugat, illetőleg annak vezető hatalma, az Egyesült Államok. A nyilatkozatok szintjén mindenképp, a gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy a fegyverekkel történő támogatást gondosan adagolják; elegendően ahhoz, hogy az oroszok ne arathassanak nagy sikereket, ugyanakkor visszafogottan is, nehogy egy nagyobb ukrán előretörés miatt az orosz erőbevetés szintet akarjon lépni.

Az amerikaiak (és a katonai támogatásban szintén nagy szerepet játszó britek) tehát inkább a háború elnyújtására törekszenek, ami így nagyobb eséllyel vezet Oroszország meggyengítéséhez.

Így mindez az USA katonai költségvetésének 5-6 százalékába kerül, felpörgeti a hatékony keresletet a beavatkozó politika érdekében vehemensen lobbizó hadiipari cégek számára, miközben amerikai, brit vagy más nyugati reguláris erő bevetésére nincs szükség.

Katonai erőviszonyok és lehetséges kifejlet

A háborúhoz vezető okok között szerepelt a minszki egyezmények (mindkét oldali) szisztematikus elszabotálása is, és Putyin támadásra alkalmasnak láthatta azt a helyzetet, amely az USA zűrzavaros afganisztáni kivonulása után előállt, egy gyengének tűnő, idős Joe Bidennel a Fehér Házban. Mégis, a legkülönbözőbb szakértők őszintén megmondják, nem számítottak egy ilyen brutális támadásra Ukrajna ellen. Azt pedig talán még kevesebben gondolták, hogy ha Oroszország támad, akkor az ukránok ellenállása sikeres lehet. Mégis ez következett be 2022 februárjában. Ehhez hozzá kell tenni, hogy Putyin számítása Kijev gyors elfoglalásáról majdnem bejött. Igen közel jártak ahhoz, hogy megvessék a lábukat a Hosztomel repülőtéren és feltöltsék utánpótlással a támadó csapatokat.

A történelem ugyanakkor tele van kis híján sikeres csatákkal, amelyek azonban ellenkező eredmény esetén sem feltétlenül vezettek volna a történelem átfogóbb trendjeinek megfordításához. Hunyadi János majdnem megnyerte a várnai csatát (1444), de a fiatal király meggondolatlan rohama ezt keresztülhúzta. A király meghalt, Hunyadi alig tudott elmenekülni. De ha a keresztény seregek sikerrel is jártak volna, az Oszmán Birodalom felemelkedését és európai területfoglalását ez csak elodázta volna, nem akadályozta volna meg. Hasonló példa Waterloo. Napóleon majdnem győzött, de a reggeli eső miatt csak több órás késéssel tudott támadni, és mielőtt a franciák végezhettek volna Wellington seregével, megérkezett a porosz lovasság. A lényeg azonban: ha Napóleon győzött is volna Waterloo-nál, addigra már – ahogy ezt a két évvel korábbi lipcsei csata megmutatta – egész Európa egyesült ellene, és a stratégiai veresége előbb-utóbb bekövetkezett volna.

Putyin stratégiai veresége elkerülhetetlen, amennyiben Nyugat-Európa és Észak-Amerika egysége fennmarad. Annak ellenére is igaz ez, hogy Kijev és Harkiv bevétele majdnem sikerült, Herszonért akár meg is küzdhettek volna az oroszok, és a közeljövőben megpróbálkozhatnak Bahmutnál nagyobb városok elfoglalásával is. Az azonban, hogy egy év után a háború kimenetele valamennyire nyitott, nem jelenti azt, hogy bármi megtörténhet, mint ahogy egy évvel ezelőtt olyasmi történt, amire kevesen számítottak. Legfőképpen az látszik a valóságtól elrugaszkodottnak, hogy az oroszok esetleges sikere Ukrajnában csak első felvonása lenne egy nagyobb, más európai országok elleni offenzívának.

Sem logika, sem bizonyíték nem utal arra, hogy Oroszországnak Ukrajnán túlmenő háborús céljai lennének.

A tavaly február—márciusi történések azt mutatták: az oroszok még arra sem készültek fel igazán, ami a kijevi rezsimváltást néhány nap vagy hét alatt véghez vivő különleges akció lett volna, nem hogy NATO-tagországok megtámadására. Ha pedig azt látjuk, hogy egy év után még a Donyec-medence bevétele sem sikerült, miközben nagyobb városokat (mint Harkiv vagy Herszon) ott kellett hagyniuk, azt is meg kell kérdőjelezzük, hogy rendelkezik-e Oroszország olyan képességgel, amivel jelentősebb katonai sikert érhet el.

Ukrajna ez idáig hősiesen ellenállt, viszont a védelem oldalán is kérdéses, hogy a tartós emberveszteséget mennyiben lehet kompenzálni egyre magasabb szintű és nagyobb volumenű technikával. Az első háborús év végén nagyon kevesen gondolják, beleértve az amerikai és a brit katonai vezetést, hogy az ukrán hadsereg még idén visszafoglalhatja a Krím-félszigetet, vagy hogy ez megtörténhet-e egyáltalán a mostani háborúnak köszönhetően. Ez azt is jelenti, hogy a háború kimenetele területi értelemben a legvalószínűbb forgatókönyv szerint nagyon közel lesz az invázió előtti helyzethez, amelyet komolyabb nemzetközi diplomáciai erőfeszítések útján esetleg háború nélkül is fenn lehetett volna tartani.

A háború eredményei között ugyanakkor igen fontosak azok, amelyek nem közvetlenül a csatatéren láthatók. Amerikai nézőpontból például eredmény a világgazdaság átszervezése, amely messze túlmutat az energiapiacok csatornáinak átrendezésén. Egy évvel ezelőtt tulajdonképpen azt láthattuk, hogy bár sok információ rendelkezésre állt az orosz katonai szándékokról, az Egyesült Államok jobban felkészült a szankciókra (kiterjedt gazdasági hadviselésre), semmint egy hosszú honvédő háború támogatására.

Az átfogó és minden korábbi példán túlmutató szankciós politika elszigeteli Oroszországot, de egyben – Nyugat-Európának igen fájdalmas módon – hosszú távra aláássák a kelet—nyugati gazdasági együttműködés (kereskedelem és beruházások) lehetőségét is, miközben megnyitották az európai gázpiacot az amerikai export előtt. Az is látszik, hogy a hangsúly a hosszú távú hatásokon van, hiszen rövid távon (2022-ben) az orosz hadigépezetet a szankciók nem állították meg, sőt a földgáz-piacot tekintve Oroszország kisebb volumen értékesítéséből nagyobb bevételre tett szert. Az Északi Áramlat felrobbantása pedig hosszú távon akadályozza a nagyobb volumenhez való visszatérést.

Disztópikus forgatókönyvek

Keleten a helyzet változatlanul drámai, de lehet rosszabb is. A kelet-nyugati konfliktus negatív spirálja, a háborús eszkaláció dinamikája az elmúlt év során gyakorta késztette horrorisztikus kifejletek átgondolására a szakértőket és a közvélemény aggódó részét. Ezek a félelmek nem vesztették aktualitásukat.

Az első disztópikus kifejlet az atomháború. Ukrajna támogatóinak kimértsége, a fegyverszállítmányok csepegtetése és feltételessége nagyrészt azzal magyarázható, hogy elkerüljenek olyan jellegű és ütemű eszkalációt, amely Oroszországból kiválthatja a nukleáris fegyverrel történő támadást vagy védekezést. Mivel a Kreml a „különleges katonai műveletnek” aposztrofált agressziót is védekező jellegűnek állítja be, a kettő között nagyon nagy különbséget nem szükséges feltételezni. Lehet legyinteni , amikor Dmitrij Medvegyev és hasonló figurák az atomfegyvereket emlegetik, de nyilvánvaló, hogy léteznek olyan kritériumok (az orosz államiság, területi integritás védelme), amelyek mellett Oroszország nemcsak szavakban kész mobilizálni nukleáris arzenálját.

A második disztópikus forgatókönyv az, amelyben az ukrajnai háború csak előjáték egy nagyobb konfrontációhoz az Egyesült Államok és Kína között. Ezt a célt szolgálhatja Németország fokozatos militarizálása, amellyel egyidejűleg megkezdődött Japán katonai felszerelése is. A második világháború utáni rendezés fontos eleme volt a legyőzött Németország és Japán demilitarizálása és beépítése az USA által vezetett katonai szövetségekbe. Ennek megbolygatása, vagyis a német és japán pacifizmus lezárása nélkül, úgy látszik, az Egyesült Államok nem tud vagy akar szintet lépni a Kína felemelkedésének megfékezésére indított kampányában, pedig az már így is elég intenzív szakaszába jutott.

Az „egy Kína elv” fokozatos lehámozása, a Tajvan körüli szimbolikus adok-kapok 2022-ben előjátéka lehet egy nagyobb, szó szerint kozmikus konfrontációnak.

Bár egy ilyen szcenárió esetén nem Európa lenne a fő hadszíntér, mégis egyértelmű kellene, hogy legyen: az európai érdek az, hogy az ukrajnai háború ne legyen kihasználható a harmadik világháború felé mutató lépések generálására.

A harmadik disztópikus forgatókönyv az, hogy ha netán valamilyen tárgyalásos véget is érne egy-két éven belül az ukrajnai háború, ennek szövődményeként megmaradna a tartós gazdasági hadviselés az Európai Unió és Oroszország között. Ez végeredményben Ukrajnának sem lenne jó, de a civilizációs összecsapás képzeteivel dúsított háborús pszichózisból ez következhet.

Egy ilyen fejlődési iránnyal Európa nemcsak lemondana fontos gazdasági lehetőségekről, hanem egyenesen Kína alárendeltségébe utalná Oroszországot. Jó esetben nagyobb háborúk nélkül, de a világrendszer egészét tekintve tovább mélyülne a stagnáló népességű Nyugat és a bővülő népességgel és gazdasági erővel bíró feltörekvő országok közötti szakadék. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kifejlet sem áll az európai társadalmak érdekében, ezért sem szükséges nagyon hosszú távú, egy új hidegháborús logikának alárendelt gazdaságpolitikai döntésekkel megterhelni az amúgy is zord pillanatnyi kilátásokat.(Mérce)