Tavaly nyáron volt szerencsém egy Magyarországra látogató lengyel turistacsoporttal együtt buszozni.

Miközben a szívnek oly kedves Vas és Zalai megyei dombokon robogott velünk az öreg járgány, beszélgettünk sok mindenről.

Előkerült például a fizetés témája is.

Mivel korábban Szombathely belvárosában és a Balaton-parton a lengyelek már megállapították, hogy Magyarország drágább, mint hazájuk, biztos voltam benne, hogy nem nekünk van pironkodnivalónk.

Aztán kiderült, hogy dehogynem.

Először még korrigálni is akartam őket, hogy jaj, nem a bruttó, hanem a nettó pénzekről beszélünk, de aztán kiderült, hogy amit mondanak, az bizony nettó. És jóval több, mint a magyar átlagfizetés.

És akkor visszaemlékeztem, hogy Lengyelország az ezredforduló környékén milyen szegény volt, hogy az akkori forintunkkal milyen janik voltunk Krakkóban; és hogy közben mi lett Lengyelországgal és mi lett Magyarországgal.

És mi lett Csehországgal, Szlovákiával, nem is beszélve Szlovéniáról. És hogy most éppen a románok tették ki az indexet, hogy előzni szeretnének.

Három évtizedes melldöngetés, sikerpropaganda és - már elnézést - faszagyerekeskedés után a politikai elitnek - a választók hathatós támogatásával - sikerült elérnie, hogy országunk a kelet-európai eminens tanulóból egy rossz magaviseletű szamárpadossá váljék.

Lehet persze ezt csűrni-csavarni, óriásplakátokon népet butítani, hogy jobban teljesít meg Soros Gyuri, de aki tudja, mi van a határ túloldalon, az azt is tudja: ez, mármint a szamárpad, a nagy büdös igazság.

A magyar történelem utolsó fejezete gyakorlatilag a lemaradás időszaka, amit semmilyen migránskampány, média- és oligarcha-birodalom és nem képes eltakarni.

Lássuk be: a győri Audi-dolgozók azért is lehettek biztosak a dolgukban, mert nem nagyon volt hova hátrálniuk.

Mert hova is tudná elvinni innen a termelését a cég?

Nem azért sztrájkoltak a fiúk, mert Sargentini-jelentés vagy rabszolgatörvény. Nem bizony. Hanem mert a cseh VW-dolgozók 25, a szlovák munkások 28, a lengyelek 39 százalékkal keresnek többet a magyaroknál.

És nagyjából ugyanezt a különbséget találjuk máshol, ha megnézzük az átlagfizetéseket. Már nem Németország vagy Ausztria az utolérnivaló, hanem a szomszédos, szintén zaklatott történelmű országok.

Nevezzük nevén: szégyen, kudarc, szomorúság.

És nem tudom elhinni, hogy nem lehetett volna másként.

Látva az utóbbi évek gazdasági és politikai fejleményeit, bár kiver a víz az összeesküvés elméletektől, nem tudom elhinni, hogy nem lézezik egy írott vagy íratlan megállapodás a magyar politika és a német ipar képviselői között, hogy az előbbi vállalja, hogy alacsonyan tartja a béreket itt a hátsó udvaron, míg az utóbbi nem forszírozza annyira, mi is történik politikailag az országban.

Nem tudom elhinni azt sem, hogy nincs összefüggés aközött, hogy a BMW Debrecenbe készül és hogy a túlóratörvény módosítását a város szupermenje, Kósa Lajos adta be.

Beadta, hogy maradjon ez így, hogy az idők végezetéig legyen a langyos víz, amelynek stabilitását egy torz arcú hatalom garantálja, egy olyan politikai-gazdasági szimbiózis, amelynek az elején talán volt hozadéka, de amely mára egy zárt ajtóvá vált, amely kívül tart minket Európán és amely nem akar beengedni minket a 21. századba.

Csakhogy a 21. század eljön értünk.

Eljön a értünk a globalizációval, a munkaerőhiánnyal, a szemek és a szájak kinyitásával.

A győriek voltak az elsők, akiknek elfogyott a türelmük, akik látványosan belekakáltak a ventillátorba, de a kosz nem rájuk, hanem azokra száll, akik azt hitték, a végtelenségig fennáll a rendszer.

Bizony: sokszor azok a rendszerek is összedőlnek előbb-utóbb, amelyeket örökkévalónak gondolt alkotója.

Szerző: Józing Antal / nyugat.hu