Ukrajna a világ egyik legnagyobb gabonaexportőre, valamint a globális napraforgó olaj exportjának legjelentősebb, 52,2%-os részét adja 2020-as adatok alapján. Az ellátási láncok, valamint az élelmiszerkereskedelem dilemmáiról Sarah Taber mezőgazdasági kutató írt a Foreign Policy hasábjain.

Az ukrajnai háború kezdete óta augusztusban futott ki az első olyan hajó az odesszai kikötőből, amely ukrán kukoricát szállított, hiszen az oroszok már az invázió első napjai során blokád alá vonták Ukrajnát. A Sierra Leone-i lobogó alatt hajózó Razoni 26 000 tonna kukoricát szállított. 

.@antonioguterres warmly welcomes the departure of the M/V Razoni, the first commercial ship leaving Ukraine's port of Odesa since 26 February 2022. Ensuring that existing grain and foodstuffs can move to global markets is a humanitarian imperative.https://t.co/YxCjl7XSvk pic.twitter.com/oy65FURNn4

— UN Spokesperson (@UN_Spokesperson) August 1, 2022

Sarah Taber szerint az orosz invázió okozta gabonahiány nem globális szintű probléma, hiszen más nagy termelőknél, mint például India vagy Ausztrália, többlet keletkezett. Eszerint csupán az a kérdés, hogy ezen többletet az ellátási láncok hogyan képesek eljuttatni a hiány által érintett területekre.

Ennek ellenére az élelmiszerkrízis rámutat korunk egyik legfontosabb kihívására, hiszen az élelmiszerellátás, valamint az ezzel való zsarolás elleni reziliencia biztonságpolitikai problémává vált.

Mind a klímaváltozás, mind a geopolitikai trendek változásai arra utalnak, hogy az ehhez hasonló kérdések meghatározhatják a következő évtizedek államközi viszonyait is.

Az élelmiszerkereskedelem alapvetően a nagy, iparosított mezőgazdaságra és állattenyésztésre támaszkodik, azonban ez komoly hátrányokkal jár az importra szoruló országok szempontjából. Az ilyen típusú gazdálkodás már az 1830-as években kialakult, leginkább az Ohio-völgy területén, hiszen ekkor számos újonnan meghódított föld állt rendelkezésre az akkori Egyesült Államok nyugati határain. Taber szerint nem meglepő, hogy itt jött létre az említett gazdálkodási forma, hiszen mindig is a gabonatermesztés volt a leggyorsabb és legkisebb ráfordítást igénylő módja a távoli területek nyereségessé tételének.

Ezzel párhuzamosan kialakult egy befolyásos földtulajdonosi réteg, amely olyan szinten volt képes saját érdekeinek érvényesítésére, hogy mára az amerikai farmerek állami támogatások milliárdjait csatornázhatják be az iparosított mezőgazdasági termelésbe. Az ezzel keletkező túltermelés azonban sokszor nem ér el az emberekhez, hiszen takarmánytelepekre, vagy egyéb gabonafelhasználó iparágakba jut.

A megtermelt élelmiszer egyenlőtlen elosztása azonban nem csupán a termelő gazdasági szereplőket, de az azoknak helyt adó államokat is érinti.

Az importőr államok nagy mértékű függésbe kerülnek exportőr társaiktól, amely nem csupán gazdasági, de politikai befolyás kialakulásával is járhat.

Ezen felül utóbbiak a termékeny földeket belpolitikai célokra, például saját támogatóik gazdasági szerepének megerősítésére is kihasználhatják.

Ennek ellenére az élelmiszerrel való nemzetközi kereskedelem diverzifikáltabb, igazságosabb formában az összes résztvevő érdekét is szolgálhatja. Erre nyújthat megoldást például az agrárerdészet, amely során az erdők erőforrásainak menedzselt használatával termelhető élelmiszer. Ahogy Taber is említi, a 20. század során a nagy kiterjedésű gesztenyeerdők 3-4 trillió kalória megtermelésére voltak képesek, amely a mai amerikai kukoricatermesztés által nyújtott tápérték több, mint felének felel meg. Hasonlóan jó megoldást jelenthetnek a vízparti államok halászatai is.

Taber véleménye szerint az ellátási láncok új kihívásaihoz való alkalmazkodás az élelmiszerhez való hozzáállás megváltoztatását követeli meg. Az élelmiszerpiacok sokszínűsítésével, valamint a források fenntarthatóságának növelésével teremthetők csak olyan körülmények, amelyek minden szereplő számára megfelelő ellátást tudnak biztosítani. (Danube Institute)