Az orosz stratégiai gondolkodás
Forrás: magyardiplo.hu
Mit akar Oroszország? Ha hihetünk egy sor nyugati elemzőnek, akkor szívósan ragaszkodik a már meghaladott nemzetközi világrendhez: a hidegháború korának jaltai rendszeréhez, amikor a Kremlnek befolyási övezete volt Kelet-Európában.
A Krím-félsziget annektálása 2014-ben is azt bizonyítaná, hogy nem hajlandó elfogadni Ukrajna elvesztését. A 2017. december 18-én nyilvánosságra hozott amerikai Nemzetbiztonsági Stratégiai (National Security Strategy) jelentés Oroszországot „revizionista hatalomként” jellemezte, azt sugallva, hogy le akarja rombolni a jelenlegi nemzetközi rendszert.[1] Egy autoriter, tekintélyelvű rendszer, amely el akarja terelni a figyelmet belső feszültségeiről, és ezért kalandorként viselkedik külső kapcsolataiban. Sőt, Moszkva ma már exportálni akarja politikai modelljét, amikor az autokraták szövetségét építi ki Kínával.
A Moszkva által a Nyugat ellen bevetett kihívás erősíti az ország belső összetartását. Ennek ellenére hiba lenne a viselkedését ezzel az egy szemponttal magyarázni. Mit akar ténylegesen a Kreml, és mi a jelentősége céljai elérésében a Kínához való közeledésnek?
Monroe-doktrina vs többpólusú világ
Az orosz hatalom alapvető elvárása a világ nemzetközi ügyeinek közös igazgatása és ennek az orosz szerepnek a teljesértékű elismerése. Ebben a céljában jelenleg keserűen frusztrált. A hidegháború végén a Szovjetunió, majd Oroszország megpróbálta átalakítani azt, amit ott úgy neveznek, a „történelmi nyugatot”, egy „nagy nyugattá”, amely magába fogadná Oroszországot.[2] Moszkva azt remélte ettől a felállástól, hogy így képes lesz megszabadítani Nyugat-Európát a hidegháború atlanti intézményi és ideológiai kereteitől; lehetőséget nyújt egy politikai dialógus kultúrájának kifejlődésére és egy kölcsönösen előnyös együttműködésre. De a Nyugat csak a létező rendszer kiterjesztésére volt hajlandó. Megszabadulva a Szovjetunió ideológiai és katonai fenyegetésétől, a liberális világrend a Monroe-doktrina[3] egyetemes formáját vette fel az Egyesült Államok irányítása alatt: az amerikai befolyási övezetet kiterjesztették az egész világra, nem hagyva teret a központi hegemóniától független alrendszereknek.
Oroszország épp ezzel az egyetemességkoncepcióval szállt szembe, amit egyszerűen célravezető eszköznek ítélt meg. Mint külügyminiszter (1996–1998), majd mint miniszterelnök (1998–1999) Jevgenyij Primakov volt az első vezető, aki ellenálló hatalomként határozta meg országát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezet (NATO) továbbra is befogad új tagállamokat, és készül beavatkozni Koszovóban anélkül, hogy figyelembe venné Oroszország érdekeit, újra bedobta a forgalomba a multipolaritás, a többpólusosság fogalmát. Egy indiai látogatása alkalmával 1998 decemberében kifejtette az amerikai egyoldalúság ellensúlyát képviselő álláspontját. Ezen az alapon javasolta a nem atlanti hatalmak szövetségét, egy „stratégiai háromszöget” Oroszország, India és Kína között, amely később a BRICS-ben (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) meg is valósult. Politikája Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottságának volt főtitkára által kialakított „békés egymás mellett élés” elvére támaszkodott, amely szerint a különböző társadalmi és politikai rendszerek versenytársak lehetnek anélkül, hogy kötelezően konfliktusba kerülnének egymással.[4]
Amikor 2000-ben hatalomra kerül, Vlagyimir Putyin megpróbálta vegyíteni a posztkommunista időszak kezdeteinek atlanti irányultságát Primakov stratégájával. Ennek jegyében alakult meg 2001-ben a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO – Shanghai Cooperation Organisation), akkoriban Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán részvételével, ehhez később 2017-ben India és Pakisztán csatlakozott. A szervezet megszületése egy újabb lépés volt a nem nyugati szövetségi rendszer kialakítása felé. Ugyanekkor ezzel párhuzamosan Putyin szorosabb kapcsolatokat keresett az Európai Unióval is. Még az is felmerült, hogy Oroszország belép a NATO-ba. De az évek során – Amerika iraki beavatkozásai, George W Bush döntése 2002-ben, hogy hatályon kívül helyezi az 1972 óta érvényben lévő ABM-szerződést (ballisztikusrakéta-elhárítás – Anti-Ballistic Missile), amely korlátozta ezeknek a fegyvernek az elterjedését, illetve a különböző „színes forradalmak”, amelyeket az amerikai külügyminisztériumhoz közelálló alapítványok finanszíroztak, – Putyin minden illúzióját elveszítette. Élesen elítéli az Egyesült Államokat a Müncheni Biztonsági Konferencián 2007 februárjában. Figyelmeztet az „egypólusú világ veszélyeire […], amelyben csak egy vezető, egy uralkodó van”, és azzal fejezi be felszólalását, hogy Oroszország „ezer éves történelmével” nem szorul rá arra, hogy megtanítsák, hogyan kell viselkednie a nemzetközi ügyekben.
Ebben az időben a Kreml még úgy képzeli, hogy képes lesz konkrét ügyekben, közös érdekek mentén együttműködni az atlanti hatalmakkal, így például a terroristák elleni harcban. Ez az elképzelés is összeomlik a NATO líbiai beavatkozásával 2011-ben. Majd 2014-ben Moszkva erős válasza az Európai Unió kísérletére, amelyet a Kremlben úgy értelmeztek, hogy az EU tárgyalások nélkül akarja integrálni Ukrajnát az atlanti befolyási övezetbe, kirobbantotta a hidegháború utáni legsúlyosabb válságot.
Az amerikai hegemóniának orosz vezetők felszólalásában mindig jelenlévő elutasítása vagy ennek szinonimája, a többpólusú világ, azért megmaradt egy bizonytalan koncepciónak. Vajon egyik összetevője-e egy aktív stratégiának egy elérendő cél érdekében – mint nagyobb súlyt biztosítani a másodvonalban lévő hatalmaknak, így Oroszországnak –, vagy egy tényszerű valóság, amely a világszínpad kiegyensúlyozásából következik? 2013. szeptember 19-én a Valdaj Klub (amelyet 2004-ben hoztak létre, és amely az orosz és nyugati döntéshozók és szakértők közössége) egyik ülésén Vlagyimir Putyin elítélte „azokat a kísérleteket, amelyek bizonyos értelemben megpróbálják helyreállítani az egypólusú világ atipikus modelljét”, azt sugallva, hogy ez objektívan már a múlthoz tartozik. „Egy ilyen világnak, tette hozzá, nincs szüksége szuverén államokra, hanem kizárólag alávetett államokra van szüksége.” Történelmileg ezt azt jelenti, hogy ne fogadjuk el saját identitásunkat és azt a sokszínű világot, amelyet istentől kaptunk.” Egy másik alkalommal, 2016. október 27-én azt a reményét fejezte ki, hogy a „világ multipolárissá, többpólusúvá [válik]”, ami szerinte szükséges feltétele annak, hogy egy nap „egyetemesen elfogadott közös szabályok […] garantálják majd a szuverenitást és a népek érdekeit” alapvetően az Egyesült Nemzetek (ENSZ) szervezetén keresztül.
Szuverenitás és multilaterális intézmények
Ha Oroszország ambícióját meg akarjuk fogalmazni, akkor a „neorevizionista” kifejezés tűnik a legmegfelelőbbnek.[5] Kínára is illik, és tükrözi azt az elégedetlenséget, amellyel a nemzetközi ügyek mai kezelését ott figyelik. Kevésbé arról van szó, hogy ki akarnak maguknak hasítani egy saját befolyási övezetet, mint arról, hogy újra kinyilvánítsák – tipikusan a szuverenitás elve mentén –, hogy az államok saját szomszédjaikkal a maguk módján alakíthassák kapcsolataikat (ami nem szükségszerűen jelenti a hagyományos tömbökhöz tartozás formáit).
Egyszerű visszatérés a 19. századi vesztfáliai modellhez, amelyben az államok egymásközti kapcsolatát mint billiárdgolyók ütközéseit írhatjuk le, amikor egyesekkel szövetségre léptek, hogy sakkban tartsanak egy másikat? Moszkva és Peking többpólusú világképe ennél kifinomultabb. Bár a szemükben a szuverenitás központi elem maradt, de ezt árnyalja, hogy elkötelezettek a multilaterális intézmények felé, vagy hogy ők maguk hoznak létre újakat, régiós szinten, vagy védik az 1944-ben Bretton Woods-ban egyetemes céllal létrehozott nemzetközi intézményeket, többek között a Kereskedelmi Világszervezetet (WTO). Ebben az esetben szerintük ki kell szabadítani ezeket az intézményeket az atlanti rendszer alávetettségéből, amelyet az USA dirigál és igazgat, és helyette egy pluralista nemzetközi rendszert kell kialakítani.
Oroszország és Kína van a központjában egy születendő antihegemónikus összehangolódásnak. Miközben Oroszország nyög a gazdasági szankciók alatt, és Kína a Csendes óceánon néz szembe az amerikai katonai nyomással, a két ország vezetői ötször találkoztak 2017-ben és négyszer 2018-ban. Különböző szinteken minden orosz vezető kereste az eurázsiai integrációt, de Putyin a geopolitikai logikájának központi elemévé tette azt. Az Eurázsiai Gazdasági Unió (EaEU) hivatalosan 2015. január 1-ével alakult meg, és egyértelműen fejezi ki azt az akaratát, hogy a régióban saját integrációs hálózatot építsen ki. Ezt megerősítette 2015 májusában, amikor a kínai elnökkel, Hszi Csin-pinggel írt alá egy harmonizációs szerződést az EaEU és az “Új Selyemút Kezdeményezés” (Belt and Road Initiative, BRI) között. Ezenkívül Oroszország fejleszti a „Nagy Eurázsia Projektet is – amely az utolsó szovjet vezető Mihail Gorbacsov halva született „Nagy Európa” (Lisszabontól Vlagyivosztokig) tervének helyére lépett –, és halad vele előre. Magába foglalná a régió nagyrészét, de különböző, változó körvonalakkal és határokkal, amelyben hálózattá kapcsolnak össze már létező egységeket és szervezeteket, amilyen pl. a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (angol rövidítésben ASEAN – Association of Southeast Asian Nations).
Ezt nevezik „a hátország” (heartland) stratégiának a geopolitika hagyományos koncepciója alapján – elméletét Halford John Mackinder (1861–1947) dolgozta ki, majd Zbigniew Brzeziński amerikai politológus aktualizálta –, amely Eurázsiát a világ földrajzi tengelyeként és ezért a nagyhatalmi harcok célpontjaként jelöli ki. 2015. július 9-én Ufában, Oroszországban megnyílt a BRICS és az SCO közös találkozója az EaEU más vezetőinek a jelenlétével, ahol Putyin bejelentette: „Számunkra Eurázsia nem egy kontinentális tömb, nem egy sakktábla, nem a geopolitika játéktere, hanem a hazánk. Mindannyian azt akarjuk, hogy békés és jómódú legyen, hogy ne legyen kitéve a szélsőségeseknek vagy annak, hogy egyesek mások kárára akarják saját érdekeiket érvényesíteni.”[6]
Kína önbizalommal tekint a saját gazdasági erejére
Alapvető cél: vigyázni, hogy Eurázsiát ne szabdalják át éles törésvonalak a széles értelemben vett atlanti és az erősödő ázsiai hatalmak, így Kína összeütközése mentén. 2018-ban Peking folyamatosan már huszonnegyedik éve növelte katonai kiadásait, ami még így is csak 40%-a az amerikainak (649 milliárd dollár). Oroszország katonai költségvetése 2016-ban elkezdett csökkenni, de megmaradt a hatodik legnagyobb a világon.[7] Eurázsia csapdában van a még erős Nyugat és a gyorsan feljövő Nagy Kelet között. E kettő között Oroszország ideális, de veszélyes helyen fekszik.
Alapvető különbségek maradtak fenn Moszkva és Peking politikai helyzetmegítélésében. Oroszország elismeri az Egyesült Államok katonai és gazdasági elsőbbségét. A Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon, 2016. június 17-én Putyin bejelentette: „Amerika egy nagyhatalom, lehet, hogy jelenleg az egyetlen szuperhatalom. Mi elfogadjuk ezt a tényt.” Ezzel ellentétben Kína nagyobb önbizalommal tekint a saját gazdasági erejére, és kezd globális politikai projektekben gondolkozni. Peking egy sor új fogalommal állt elő, ilyen például a „sorsközösség”, amely a win-win kapcsolatok alapja. A szkeptikusok gúnyolódhatnak, de tény, hogy erre a fogalomra támaszkodva óriás összegű beruházások valósulnak meg az új „selyemúton”, és létrejött egy multilaterális bank is, ezért érdemes bizonyos figyelmet szentelni neki.
A kínai–orosz egyetértés nem szükségszerűen tér ki a kulturális identitás alapvető kérdésére. Miközben egyre távolodik az atlanti rendszertől, főleg azután a hetvennyolc nap után, amikor a NATO Szerbiát bombázta 1999-ben, Oroszország sosem mondott le nyugati identitásáról. Putyin ezt újra és újra megerősítette, miközben kikelt a nyugati dekadencia ellen, például 2013 szeptemberében a Valdaj Klub találkozóján: „Látjuk, hogy több euroatlanti ország jelenleg megtagadja a gyökereit, ideértve a keresztény értékeket, amelyek pedig a nyugati civilizáció alapjai.” Peking azzal gyanúsítja Oroszországot, és valószínűleg jogosan, hogy továbbra is arról álmodik: élére akar állni a Nyugat újjászületésének, ha a körülmények úgy adódnak. Mi maradna akkor a nagy eurázsiai projektből?
A szerző, Richard Sakwa a Kenti Egyetem (Egyesült Királyság) professzora és szerzője a Russia’s Futures [Oroszország jövője], c. könyvnek Polity Press, Cambridge, 2019.
Fordította: Morva Judit
Forrás: magyardiplo.hu
