Már tavaly okozott bizonyos meghökkenést, amikor az Eurostat kihozta a 2021-es fogyasztási számokat: a tényleges lakossági fogyasztás (actual individual consumption) mutatójában Magyarország az EU tagállamai közül csak Bulgáriát tudta megelőzni. Az köztudott, hogy az unió legtöbb országában a fogyasztási szint nagyobb a miénknél, az utolsó előtti hely híre viszont azt üzente, hogy még Románia is lehagyott minket ezen a téren. Ez bizony olyan adat, amely – ha helytálló – szembemegy azzal, ami a közvéleményünk kevés bizonyosságai közé tartozott emberemlékezet óta: a magyar nívó bőven meghaladja a románt.

Ha az ember meggyőződésének ellentmond egy adat, az első gondolat, hogy az pontatlan, téves. Az adatot közlő Eurostat viszont megbízható, noha tudható, hogy jövedelmi, inflációs, munkaügyi közleményeiben a tagállamok statisztikai szolgálatainak számait használja fel; mindenesetre a konkrét mutatóhoz és annak nemzetközi összehasonlításához fűzhetők értelmező megjegyzések. Most viszont újabb meglepetéssel szolgált az Eurostat a legismertebb gazdasági teljesítménymutató, a bruttó hazai termék (GDP) közzétételével. Az egy főre jutó reál-GDP 2022-es, előzetes számai szerint uniós mércén (EU átlag=100) a magyar és a román adat egyaránt 77 százalék. Eszerint a román gazdasági fejlettségi szint 2022-ben utolérte a magyart.

Tekintettel gazdaságunk recessziós vagy ahhoz közeli állapotára, 2023-ban bizonyára le is előzi a miénket.

A nemzeti jövedelmi, fogyasztási adatok nemzetközi összehasonlítása nem könnyű feladat a nemzeti ár-és árfolyamrendszerek, a társadalmi szerkezet eltérései miatt. Mégis komolyan kell venni az EU statisztikai szolgálatának rangsorát, amely vásárlóerőparitáson, a helyi árszintek figyelembevételével készült.

Ezek szerint a közvetlen térségünkben, a balti országokat most itt kihagyva, tavaly ez volt a gazdasági fejlettségi sorrend: Szlovénia 92%, Csehország 91%, Lengyelország 79%, Magyarország, Románia 77%, Horvátország 73%, Szlovákia 67%, Bulgária 59%. (Nekünk érdekes lehet a szerb adat is; az Eurostat olyat csak 2021-ről közölt: Szerbia GDP/fő-je az EU-átlag 55 %-át érte el.)

A román adaton kívül furcsának, sőt tévesnek látszik a szlovák reál-GDP adat, más gazdasági mutatók és egyéb ismereteink alapján, különösen pedig a lakossági fogyasztás relatív szintjéről közölt Eurostat-számokat nézve. Az uniós átlaghoz képest ez a térségi sorrend (2021): Szlovénia 89%, Csehország 85%, Lengyelország, Románia (!) 84%, Horvátország 72%, Szlovákia 71%, Magyarország 70%, Bulgária 65%. A nem EU-tagország Szerbia adata 53%.

A közvéleményt a gazdaságot illetően az anyagi jólét, a reálbér, a tényleges fogyasztás nívója érdekli, és kevésbé a GDP, amely viszont uralja a politikusi megszólalásokat. Holott a gazdasági jólétet a GDP-nél jobban mérné a bruttó nemzeti jövedelem (GNI), különösen olyan ország esetében, amelyben nagy a külföldi tőke aránya, legyen az közvetlen beruházás (FDI) vagy külföldi kölcsön. Ugyanis a külső tulajdonú termelési tényező megnöveli a befogadó gazdaság exportját, GDP-jét, ám a külföldieket illető tőkejövedelem értelemszerűen nem emeli a hazaiak (rezidensek) jövedelmét, hiszen az nem az övék.

Ez a mi esetünk. Magyarország külkereskedelmileg nagyon nyitott, külföldi tőkétől roppant mód függő ország.

A tőkeimport segített a gazdasági fejlődésben, így jutottunk fel a figyelemre méltó 77 százalékos szintre a GDP/fő mutatóban. A GDP azonban felülbecsüli a nemzeti jövedelmünket. Nem meglepő, hogy a lakossági fogyasztási szintet tekintve csak 70 százalékos a pozíciónk az EU-ban. Az exportorientált külföldi tőkéknek hála, sok mutató szép előrehaladást jelez, így impozáns az export/GDP hányad (meg persze az import/GDP hányad is) – ezekben verjük a térség sok országát, különösen a lengyeleket, románokat. Ám éppen ezért lehet zavarba ejtő, hogy a térség valaha meglehetősen lemaradt országai már nincsenek mögöttünk az egy főre jutó GDP-ben, és mindkettő jelentősen elénk került a lakossági fogyasztást tekintve.

Márpedig a gazdasági fejlődéstől azt várják el, hogy növelje az anyagi jólétet, a lakossági fogyasztást. Nem mehetünk hát el csendben amellett, hogy a fogyasztást illetően a magyar felzárkózás, amely a hivatalos gazdaságpolitika legfőbb célja, nemcsak az ígéreteihez meg a lakosság elvárásaihoz képest („érjük utol az osztrák szintet”) alakul csalódást keltően, de most Románia is elénk került, sokkal nehezebb helyzetből indulva, hasonló külső feltételek mellett.

A lengyel sikertörténetet, a rendszerváltozás nagy válságot követő három évtizedes növekedési rekordjukat már volt időnk megemészteni. Más azonban a román ügy. Hogyan történt délkeleti szomszédunk felzárkózása? Valóban megtörtént-e, s ha igen, van-e valami nyitja („titka”) a fejlődésüknek? Lehet-e valami tanulságot levonni az ügyből?

A magyar szinthez való felzárkózásuk hosszú dinamikus időszak következménye. A román országos statisztikai intézet adatai szerint a következőképpen alakult a reál GDP az utóbbi években.

Ilyen növekedési dinamika mellett nem meglepő, hogy a rendszerváltozás első évtizedében még fennálló látványos elmaradottságuk mostanra eltűnt: az ezredforduló utáni 23 évből csak három volt recessziós, és kilencszer haladta meg az évi 5 százalékos mértéket a román reál-GDP növekedése. Ami az egy főre jutó mutató alakulását illeti, abba már középtávon is beleszól a demográfia. A természetes fogyást egyik ország sem tudta elkerülni, ám a román eset a vándorlási vonatkozásban sajátos: már az EU-tagságuk (2007-es) elnyerésre előtt erőteljes volt Románia polgárainak nyugati migrációja. Annak aránya jóval meghaladta a magyart, az összetételben is volt különbség. A romániai kivándorlók között nagyobb arányt tettek ki a kevésbé képzettek, mint a magyar esetben: a tőlünk nyugatra migrálók között viszonylag sok volt a képzett, a nemzetgazdasági átlagnál termelékenyebb. E körülmény is kihatott arra, hogy az utóbbi években térségi viszonylatban gyengén alakult a magyar munkatermelékenység.

Az viszont hasonló, hogy migrációs célállomásként egyik ország sem számított jelentősnek az elmúlt időszakban. E vonatkozásban hozhatna változást az orosz–ukrán háború, ám nyelvi, bérszínvonalbeli és egyéb okok miatt sem Románia, sem Magyarország ez ideig nem vált olyan mértékben céljává a munkaképes ukrajnai menekülteknek, mint Németország vagy különösen Lengyelország. A lengyel gazdaság gazdasági növekedési ütemét már eddig is erőteljesen befolyásolta, hogy régóta rengeteg legális munkaerőt fogad az EU-n kívüli országokból (Ukrajnából, Belaruszból):

Lengyelország évente egymilliós (!) nagyságrendben ad ki munkavállalási engedélyt.

A térségi migrációs mozgások immár makrogazdasági jelentőségre tettek szert. Sokan vállalnak munkát az EU más országaiban (és utalják haza megtakarított jövedelmüket), a keleti tagországok viszont eléggé eltérő mértékben vonzanak vendégmunkásokat, akik munkájukkal hozzájárulnak az adott gazdaság GDP-jéhez, hazautalásukkal viszont az otthoni elkölthető jövedelmet növelik. A Világbank összehasonlító becslései jól mutatják a térség migrációs arányainak jelentős különbségeit.

Forrás: Világbank

A vendégmunkás-hazautalás eddig főleg néhány fejlődő országban számítottak sokat, de jobb tudomásul vennünk, hogy az ilyen már nálunk is alakítja a lakossági megtakarítási, fogyasztási volument, erősíti a fizetési mérleget. A Magyarországra vonatkozó világbanki becslés a 2022-es évre vonatkozóan meglepően csekély; egyéb adatok, így a nemzeti számlák alapján némileg más a hazautalások mértéke és egyenlege. Egyébként is nehéz jó becslést adni az ingázók, alkalmi munkavállalók jövedelemszerzése miatt erre a tételre, de nagyjából a GDP másfél százalékára tehető a magyar gazdaságot gyarapító többlet. Ez egyfelől már nagyságrendileg hozzámérhető az uniós transzfer-egyenlegünkhöz, viszont lényegesen kisebb, mint a román (vagy a szerb, montenegrói, ukrán) esetben, így ezekkel a különbségekkel számolni kell a vásárlóerő, fogyasztás összemérésénél.

A román eset azonban más: az évi tíz milliárd eurónyi nettó hazautalás sokat megmagyaráz a romániai lakossági fogyasztás szintet illetően.

Románia gyors gazdasági növekedési üteméről elhangzik itthoni elemzői körökben, hogy azt a folyó fizetési mérleg és az államháztartás súlyos hiánya kíséri, így nem lesz fenntartható. Ez jogos érv, bár a 2022-es rekordméretű ikerdeficittel a hátunk mögött, az EU-csúcsot hozó inflációnkkal különös lenne pont nekünk dramatizálni a román egyensúlytalanságot. Ám tény, hogy az elmúlt két évben széles pozitív output-rés érvényesült Romániában (is), aminek zárulnia kell idén. Így a közeljövőben némileg mérsékeltebb növekedés várható: a Nemzetközi Valutalap 4. cikkely szerinti romániai konzultációs dokumentuma a 2022-es 4,8% után „csupán” 3 és 4 százalék körüli éves reál-GDP növekedést vetít ki.

A folyó fizetési mérleg hiánya valóban foglalkoztatja a hitelminősítőket is, de a konszolidációs kormányintézkedéseket honorálva a Fitch nemrég negatívról stabilra módosította az ország szuverén besorolását, megtartva a BBB- ratinget. A román államháztartási hiány jóval alatta van a BBB-csoport 56 százalékos GDP-arányos átlagának (a magyar 70% feletti).

A külső finanszírozási helyzetet és egyben a tartós növekedési képességet javítja az, hogy Romániának elfogadott újjáépítési programja van. Az IMF a hétéves uniós költségvetésből és az RRF-ből együttesen a GDP 1,7%-ára rúgó idei felhasználását valószínűsít, az összeg 2024-ben 2,3%, 2025-ben pedig 3 %-ra nő.

A makro-pénzügyi feltételek tehát megfelelőnek látszanak Románia további erőteljes növekedéséhez.

Sok persze az ismeretlen, miként a határainknál zajló háború rizikói. A román politika a NATO melletti erős kiállásával, az orosz agresszióra adott világos válaszával partnerként felértékelődött az euro-atlanti szövetségen belül. A térségben is; ezt jelzi a március 28-i közös román–lengyel kormányülés, amelyet Nicolae Ciucă és Mateusz Morawiecki vezetésével tartottak Bukarestben, erős hadiipari együttműködési hangsúllyal. Ukrajna újjáépítésében ennek a két országnak földrajzi helyzete, az ukrán ügyhöz való viszonyulása alapján bizonyosan komoly szerepe lehet – olyan, amelyre a magyar gazdaság nem aspirálhat.

Még néhány belső tényezőt érdemes megemlíteni. A korrupciós környezet gyakran szóba jön a gazdasági szereplők részéről: a helyzet javul, de Románia így is csak a 66. helyen szerepel a Transparency International CPI-világlistáján. Ez rosszabb a lengyel vagy a szlovák helyzetnél, a megítéléséhez azonban érdemes utalni a bolgár (72.) és a magyar (77.) helyezésre. Ami a makrogazdasági adatokból látványosan kiderül: a román állam a hazai össztermék sokkal kisebb hányadát centralizálja és osztja újra, mint a magyar. Az adóteher emiatt jóval kisebb, igaz persze, hogy így az állam által juttatott javak és szolgáltatások aránya (közösségi fogyasztás) is alacsonyabb.

A mienknél jóval kisebb állami beavatkozás nyomán az üzleti verseny a mértékadó megfigyelők szerint sokkal erősebb Romániában.

A gazdasági verseny tényezői között megemlítendő az is, hogy a fővároson kívül más erős gazdasági, ipari, innovációs központok is kifejlődtek: Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad, Szeben, Brassó három évtized alatt tekintélyes fejlődésen ment át. E városok nemzetközi tőkevonzó képessége erős, az oktatási-kutatói hátterük sokat fejlődött.

Egészében a román növekedési pálya az export/GDP, import/GDP típusú nyitottsági mutatókon mérve láthatóan erősebben támaszkodik a belső piacra, mint a magyar vagy a szlovák. Ebből adódóan kevésbé van kitéve a nemzetközi piaci hullámzásoknak, és kellő makrogazdasági politika mellett ki tudja használni a nagyobb belső piac lehetőségeit, csakúgy, mint Lengyelország. Romániában az euró-átvétel szabályai közül sok még nem teljesül, így főként az infláció okoz gondot, bár annak mértéke jóval kisebb a mienknél. A jegybank 6 százalékon fogad betétet és 8 százalékon nyújt fedezett (lombard-) hitelt; ilyen kamatkörnyezet mellett is stabil a lej árfolyama.

A nemzetközi összehasonlító mutatók bizonytalanságaitól tehát eltekinthetünk, ha kételyeink lennének a korábban mögöttünk haladó sorstársnemzetek utolérési sikereit illetően. Láttuk a lengyel eseten is, és látjuk most déli szomszédunknál, hogy a közepes fejlettségi viszonyokból való kiemelkedésnek, a társadalmi modernizációnak a pályái láthatóan különböznek. Kisebb állam, decentralizáltabb fejlődés, erős euro-atlanti elkötelezettség, a korrupció elleni fellépés komolyan vétele, oktatási reform, az uniós transzferek javuló felhasználása: figyelemre méltó elemei egy gyors felzárkózáshoz vezető útnak. (Portfolio)