Ez most egy ilyen év, igaz, a tavalyi is ilyen volt, meg az azelőtti is.
És persze nincsenek véletlenek.
Helyi létezésünk pontos lenyomata ez a sok szomorúság, idő előtti távozás: eltávollét, de az legalább igazoltan. Annyi orvosi papírja senkinek nincs, mint nekünk – ha már szükségtelenül halunk meg, legalább az előkészültekre hadd legyünk büszkék.
Lassan egyedül mi maradtunk kelet-európaiak Kelet-Európában, és ezt meghálálják a vegetálás- és elhullásstatisztikák is.
Magyarország rozsdaövezet, lelkileg, testileg.
Meg gyanús mértéktelenség ünnepben, gyászban egyaránt. Előbb az a torz, mert indokolhatatlan utcai őrület a foci EB-n, maradjunk még az orvosi nyelvnél, mint súlyos betegségtünet, aztán az Író halálakor a teljes összeomlás.
És azóta egyfolytában nekrológokat írunk, hogy nincs már apánk, se anyánk. Meg, hogy árvák lettünk, és most mi lesz velünk. És hogy, hogy fogunk ezentúl írni, olvasni, ragozni – egyáltalán gondolkodni.
Merthogy előtte milyen jól elvoltunk, igaz?
Mint valami nemzeti eskütétel, mániákusan ismételgetjük, hogy egy bizonyos szint fölött… holott már régóta mélyen szint alatt vagyunk. Nem sok ország süllyedt önhibájából ilyen mélyre.
És hol van még október másodika, a gyűlölet kijelölt országos napja? Vagy '56 hatvanadik évfordulója, egy újabb végzetes vereség ormótlan megünneplése majd az éppen aktuális elnyomóink által. Nyugi, látunk mi még újabb és újabb alsó szinteket. Csak aztán ne féljünk belenézni a semmibe.
Tényleg, nem azért szeretjük őt annyira, mert magunkat nem szeretjük eléggé? Ez meg egyébként hiánytünet lenne. De hát, akik szeretik magukat, azok egész másképp néznek ki. A "nézésük meg a járásuk".
Nem, ahogy a gyűlöletünkben, úgy a szeretetünkben sem vagyunk normálisak.
Ami engem illet, úgy olvasom ezeket a nekrológokat, ez egyben már mazochizmus is tőlem, hogy az íróik valójában nem is tőle búcsúznak, hanem az országtól. Így vagy úgy, erősen áthallásosak.
És ez még semmi, olvasom, hogy előkészületben van még vagy fél tucat EP-nekrológ. Szinte már érdemes meghalnunk – olyan felemelő itt a halál-recepció. Csakhogy, ahol egy modern társadalomban egy író lehet a középpont, ott hiányzik, széthullott mindenféle koordináta-rendszer.
Gyászban, ünnepben most éppen átmeneti csend van, hirtelen nem is tudunk mit kezdeni magunkkal. Torkunkat fojtogatja az üresség. Az országnak már nincsenek normális hétköznapjai, az áttétek mindenhova elértek.
De sebaj, a halál előtti héten csaknem tökéletes lesz majd a vérképünk – apámnál legalábbis így volt. Miért lenne ez mással másképp?
Akár egy országgal.

Bruck András