Ez itt, ahol élek, idegen bolygó, itt fejjel lefelé lógva járnak az emberek, és a szavaknak, amelyeknek máshol van értelmük, itt nincs. Már nincs. Elvesztek a sok hiábavaló szövegelés alatt. És ahol a szavak elvesztik erejüket, ott véget ér az élhető és érthető világ. Legfontosabb társadalmi szavaink, jog, demokrácia, szabadság, amelyekre a következő száz évnek kellett volna épülnie, többé semmit nem jelentenek. Vajon mi történne azzal a csecsemővel, aki arra a két szóra, hogy anya és apa, mosolytalanul, üres tekintettel reagálna? Jó eséllyel sorozatgyilkossá válna.

Jó eséllyel mi is azzá válunk.

Azért akadnak számomra is fogyasztható szövegek, Michel Houellebecq például. Azt találom meg benne, amit másokban nem. Őszinte, radikális, és persze szórakoztató. Különös módon a külseje csöppet sincs összhangban regényei minőségével, de ez végül is másodlagos. Ez az ő gondja, ha ugyan azt csinál belőle, meg esetleg a nőké, bár ez esetben ez aligha számít, a nőknek érzéki vonzódásuk van a sikerhez. Olykor Kertész-esszéket is olvasok, nagyjából ugyanazért, mint Houellebecqet. Inspirál. Talán valójában ő inkább filozófus volt, mint író.

Mi van még? Nevek, akiket unottan átlapozok, cikkek, amelyeket ma már automatikusan kihagyok, fejek, akiknek hangját, amíg a tévében, rádióban beszélnek, leveszem. Egyre nő ezek száma, és egyre fogy, akikre még figyelek. Néha írok az ÉS-be de egykori kedvencemet is már csak ritkán olvasom, nem töltöm vele az időt. Nem mintha annyira kevés lenne belőle, bár egészében az embernek jutó összes idő sem több egy villanásnál, csak mire ezt észreveszi, késő. Velem is ez történhetett.

Ritkán járok el hazulról, akárcsak Houellebecq utolsó regényének, a Behódolásnak egyik hőse, bár az én indokom erre nem egészen az, mint az övé: "Hogy rendet tarthass az életedben, többé-kevésbé otthon kell tartózkodnod." Az én életemben így sincs rend, az valahonnan máshonnan jön, akinek jön. És ha nem jött ennyi ideig, akkor már nem is fog. Különben is, mit csinálsz egy halott országban? Mászkálsz az utcán? Hallgatod a halottak hazudozásait? Nézed a maszkot az arcukon? Milyen értelmes dolog maradt ott, ahol a legakkurátusabb leírást a helyiekről egy amerikai adta: A budapesti értelmiség lattét iszogat, a legújabb iPhonjával játszik, és szarik mindenre.

West End – találó név, illik az egész országhoz, a puha diktatúrát túléltek gyerekei ott nyüzsögnek, ott élik újra szüleik semmittevését, társadalmon kívüliségét, csak ők már hűtve-fűtve, jól kivilágítva, mindig, mint az egerek, valamit rágcsálva. Úgy vélem, nincs szabadsághiányuk, holott a szüleik után ők is puha diktatúrában élnek, csak a ketrec kényelmesebb és nyitható. Nincsenek tudatában a helyzetüknek, nem fogják fel, hogy itt csak kimenő energia van, bejövő nincs, a társadalom saját magát fogyasztja el, nem képes termékeny, új impulzusokat befogadni. Történelmi léptékkel percei vannak hátra. Az öregek, betegek, terméketlenek sorsa mindenhol ugyanaz.

Őszinteség és radikalizmus -- ez a gyökere mindennek, a kulcselem a velünk történt tragédia megértéséhez. Egyedül ez menthetett volna meg minket. Most már mindegy, ezt is lekéstük. Hiszem, hogy a rengeteg gyáva, betűgyilkos szöveg is benne volt a hazai sajtó összeomlásában. Persze, a hatalom, az is, de talán az olvasnivalóval is baj volt. A hazai újságírók tekintélyes része nem ért ahhoz, amit csinál, jobb híján űzi az ipart, és megírásra érdemes gondolatai sincsenek.

Borúsabb pillanataimban ezzel magyarázom, hogy egy képes bulvárlap kivételével, amelyet a celebbébik miatt vettek százezrével, én soha egyetlen hazai lapnál nem dolgozhattam, tőlem az ÉS-sen kívül soha egyetlen szerkesztő nem kért írást. Azt hiszem, még ingyen sem kellettem volna nekik. Így viszont a számomra nem különösebben sajnálatos bukásukban sem volt részem. Megérdemelték.

Nehéz beilleszkedni, az afféle öncsonkítás, nekem nem is sikerült soha teljesen, valahol mindig kilógtam, és arra rögtön rácsimpaszkodott a vakító fényben ragyogó társadalmi norma. Nem is eredménytelenül: bár legmélyebb ösztöneim szerint folyton törni-zúzni lett volna kedvem, még egy gyorshajtásért se büntettek meg soha. Milyen nyomorúságos élet az ilyen!

És most már tényleg lehetetlen beilleszkednem ezek közé, hiába is törekednék rá. Na meg a korom miatt illetlenség is volna. Van az úgy, hogy valakinek nem jut hely. Hogy ez nem igazságos? Az ilyen helyeken semmi nem igazságos. Az igazságot nem a nap kelti ki, és a szél viszi tovább, küzdeni kell érte, s aki nem küzd, az igazságtalanságban éli le az életét. Ha meg egy egész nép nem harcol, az úgy jár, mint mi. Megérdemeltük, mondom tőlem szokatlanul gálánsan, közös sorsot vállalva az örök és jogos vesztesekkel.

Azt viszont nem tudom, mit tanácsoljak a gyereknek. Talán az a legjobb, ha követi a saját útját, én meg csak remélem, hogy nem akar majd ezek közé beilleszkedni. Annál nagyobb szégyent ugyanis nem tudok elképzelni.

Houellebecq az élet legszéléről jutott el a centrumig, akárcsak Hitler, vagy aki most itt ül a nyakunkon mint egy óriás daganat, és bár bírálói szerint volt ő már minden: sztálinista, rasszista, pornográf, nihilista, szexista, reakciós, homofób, és talán mindez külön-külön és együtt is igaz, ő annak a bizonyítéka, hogy az írók, legyenek bármilyen őrültek vagy gonoszok, mégiscsak veszélytelenebbek, mint az őrült és gonosz politikusok.

Az író legalább addig, amíg ír, nem árt senkinek.

Bruck András