h i r d e t é s

Céltalan várakozás nyomorítja a menekültek lelkét a görög szigeteken

Olvasási idő
12perc
Eddig olvastam

Céltalan várakozás nyomorítja a menekültek lelkét a görög szigeteken

2019. február 05. - 12:48

 

Sok minden van a görögországi Leszbosz szigetén működő Moria menekülttáborban, ami megkeseríti az ott élők életét, de semmi sem okoz akkora károkat, mint a traumákra rakódó állandó stressz és a céltalan várakozás, ami még a legellenállóbb emberek lelkét is megnyomorítja. A cikk az Abcúgon jelent meg, Neuberger Eszter írta.

A szigeten várakozó menekültek közül az egyedülálló nagykorúak: fiúk, férfiak helyzete a legrosszabb – ha egészségesek, akkor nagyjából minden fontossági sorrend végére ők kerülnek – ha lakhatásról, ha a menedékkérelem elbírálásáról van szó. A képen látható fiatal srácok Afganisztánból érkeztek, az elnyomott hazara népcsoport tagjai, és mivel csak néhány hónapja értek partot a szigeten, még hosszú idő áll előttük, mire tovább állhatnak innen. A kis társaság már a táborban barátkozott össze, ahol az egyik fix program a nulla fok körüli téli estéken a tűz körül melegedés. / Fotó: Diana Takacsova Forrás: abcug.hu

Hogy a háború, az emberkereskedelem, a szexuális erőszak, a kínzás vagy akár csak a tengeri átkelés traumájától pszichológusok segítségével megszabaduljanak, arra a tábori körülmények között esély sincs. Ezért is óriási probléma, hogy napok, hetek helyett akár évekig ragadnak menekülttáborokban a szigetre érkezők, és még akinek ez sürgős lenne, azt sem sikerül időben átszállítani kevésbé zsúfolt, nyugodtabb helyekre. A segítő szervezetek nagy dilemmája, hogy mindaddig, amíg a táborban aktívak, lényegében fenntartják ezt a káros helyzetet, de ha kivonulnának, ezrek maradnának ellátás nélkül.

“Gyertek, gyertek ide egy teára” – érkezett a meghívás a közelből, rögtön, miután sétára indultunk a hivatalos menekülttábor melletti olajfaültetvényen felépült sátortáborban. A görögországi Leszbosz szigetén jártunk, alig tíz kilométerre a török partoktól, ahonnan még most is naponta indulnak útnak motoros gumicsónakokon menedékkérők az Európai Unió felé.

A sziget délkeleti részén fekvő Moria falu határában egy katonai bázis helyén épült fel még 2015-ben az a menekülttábor, ahová minden, a szigetre érkező menedékkérőt szállítanak, hogy elindítsák és kivárják a menedékkérelmük elbírálását.

A szigetre azonban általában jóval többen érkeznek, mint amennyien elhagyják a helyet. Hiába van a szigeten két másik, kisebb menekülttábor, a moriai így is jóval több embert fogad, mint amennyire tervezték. Ezért is alakult ki körülötte egy nem hivatalos tábor, amit – mivel egy olajfaültetvény közepén terül el – ‘olive grove’-ként emlegetnek.

A hivatalos menekülttáborban használt konténerek helyett itt sátrakban alszanak az emberek, amiken az Európai Unió és a Vöröskereszt logóit lehet felfedezni.

Egy ilyen sátortól nem messze, egy raklapokkal körbevett tűzrakóhelynél ücsörgött Karim (valódi nevét kérésére megváltoztattuk), a fiatal férfi, aki teára invitált minket.

Beszélgetés közben kiderült róla, hogy Afganisztánból érkezett, már közel nyolc hónapja van Leszboszon. Alig néhány napja költözhetett át családjával: feleségével és öt éves kislányával a túlzsúfolt Moriából a kisebb Kara Tepe nevű táborba. Most 16 éves unokaöccsét jött meglátogatni, aki még mindig az ültetvényen kialakult sátortáborban lakik. Karim szerint azért, mert a hatóságok azt állítják róla, hogy 18 éves, tehát nem lakhat Moria, kísérő nélküli kiskorúaknak kijelölt zárt részén. A táboron kívülre általában a nagykorú – vagy legalábbis annak mondott -, egyedülálló férfiak szorulnak.

Kara Tepe, ahol most Karimék laknak, csak családokat fogad be, és ezen belül is előbb azokat a családokat, amelyek valamiért sérülékenyebbek. Például mert tagjaik között vannak melegek, fogyatékossággal élő emberek, szexuális erőszak vagy kínzás túlélői, akik a nagy táborban veszélyeztetettek lennének. De fokozott védelemre szorulnak azok is, akiknél pszichés problémákat észleltek a táborokban dolgozó mentálhigiénés szakemberek.

Karim is az utóbbiért kerülhetett a jóval nyugodtabb Kara Tepébe. A fiatal férfin jól látszik, hogy lelkileg is megviselte a Moriában eltöltött 8 hónap. Beszélgetés közben a szeme sokszor könnybe lábadt, karjain pedig vágásnyomok voltak, amelyeket meg is mutatt, mikor arról kérdeztük, fordulhat-e valakihez, aki meghallgatja a bajait. “Hát, nem igazán” – mondta halkan.

Ép ésszel tűrni a bizonytalan várakozást

Fejben kibírni a menedékkérelem elbírálására való, egy évnél általában bőven tovább tartó várakozást, talán az egyik legnehezebb feladat Leszboszon, és a környező görög szigeteken, ahová az EU Törökországgal kötött 2016. márciusi megállapodása óta gyakorlatilag beszorult több ezer menedékkérő.

A megállapodás lényege, hogy több milliárd eurós EU-támogatás és az országban élő szír menekültek egy részének befogadása ellenében, Törökország hajlandó visszafogadni az ország területén keresztül az EU-ba érkező menedékkérőket. Azokat persze, akiknek a menedékkérelmét a görög hatóságok elutasították.

Görögország és az EU pedig úgy döntött: hogy a Törökországba visszaküldés minél gyorsabban megtörténhessen, az EU-ba lépésük helyén, az Égei-tengeri görög szigeteken tartja ezeket a menedékkérőket.

Ez alól elvileg kivételt jelentenének a sérülékeny csoportok: terhes nők, idősek, kísérő nélküli kiskorúak, egyszülős családok, családon belüli vagy szexuális erőszak áldozatai, fogyatékkal élő emberek. Őket minél előbb Görögország kontinentális részére kellene engedniük a hatóságoknak.

A tábori élet nagyon sok stresszforrást rejt magában: szülőként például azzal kell szembesülnie sokaknak, hogy a gyerekek szinte állandóan betegek. A felső légúti megbetegedések és a hasmenés a leggyakoribb problémák, amik végigkísérik a mindennapokat, főleg a téli hónapokban, amikor a mediterrán klímájú szigeten megállás nélkül szakad az eső. Sosincs elég száraz zokni, amit a vízesen száradók helyett rá lehetne adni a legkisebbekre. / Fotók: Diana Takacsova Forrás: abcug.hu

Ám a sérülékenység megállapítása nagyon elhúzódik a görög szigeteken. (Következő, Leszboszról szóló cikkünkben bemutatjuk, hogy miért.) Így akár hónapokat, sőt egy évet is eltölthetnek itt azok is, akiknek egyáltalán nem kellene itt lenniük.

Egy merő stressz az élet

A várakozás megtöri az embereket. Azt látjuk, hogy amikor megérkeznek a szigetre, a legtöbbjük talpraesett, erős és bizakodó, és az első néhány hónapban aktívan próbálnak javítani a helyzetükön. Aztán, amikor tudatosul bennük, hogy valószínűleg huzamosabb ideig itt lesznek, szépen fokozatosan elveszik ez a reményteljesség. Egyszerűen elfáradnak.

– ezt látja a Moriában élőkön Beitske Kooistra, a táborban működő holland civil szervezet, a Boat Refugee Foundation munkatársa. A szervezet úgynevezett “pszicho-szociális támogatást” (Psycho-social Support vagy PSS) nyújt a menedékkérőknek, interjúalanyunk ennek a programnak a koordinátora.

A PSS keretében működő stresszmentesítő foglalkozások fontos segítséget nyújthatnak a tábor lakóinak abban, hogy ép ésszel átvészeljék az itt eltöltött időt.

Amikor működni kezdtünk Moriában, megkérdeztük az itt élő közösségeket, mire van leginkább szükségük. Ekkor jelezték, hogy egy csomó olyan dologtól szenvednek, amit az itteni körülmények okoznak: nem tudnak aludni, állandóan idegeskednek a menedékkérelmük miatt, és a sok stressz miatt nem tudnak olyan szülők lenni, amilyenek szeretnének.

Ezekre válaszul találta ki a BRF, hogy valahogy segítenek az embereknek megküzdeni ezzel a stresszel.

Megtanítjuk őket, hogy mit tesz az agyukkal és a testükkel a stressz, hogy mi történik a testükkel például egy pánikroham esetén, és hogyan kezelhetik ezt.

Az egyik népszerű szolgáltatásuk az úgynevezett stresszcsökkentő órák, amiket minden este 8 és 9 óra között, lefekvés előtt tartanak az érdeklődő táborlakóknak. A foglalkozások nagyon egyszerűek: nem állnak másból, mint néhány lazító, meditatív gyakorlatból, amik segítenek ellazulni, és pihentetőbb alváshoz jutni az embereknek. Ezeket a gyakorlatokat, ha megtanulták, bármikor gyakorolhatják.

A művészetterápia az egyik módszer, amivel a szigeten működő civilek próbálnak segíteni a megtörni látszó menekülteken. / Fotó: Diana Takacsova Forrás: abcug.hu

Nagyon hiszünk az önsegítés módszerében. Egy olyan helyzetben ahol az emberek nehezen jutnak hozzá pszichológus segítségéhez, nagy szerepe van az öngyógyításnak, és a barátaik, családtagjaik, tágabb közösségük támogatásának.

– magyarázta az Abcúgnak a több mint egy éves leszboszi terepi tapasztalattal rendelkező koordinátor.

A tábori életnek nagyon sok olyan eleme van, ami lehetséges stresszforrás lehet. Például napi három alkalommal kell egyenként 2-3 órát sorban állni az ételért, ami egy idő után idegőrlő tud lenni. Aztán ott van a havi egyszeri kötelező látogatás a menekültügyi irodában, ahol meg kell újítani az itt tartózkodásukat igazoló kártyájukat,

ami azért nagy stressz, mert ez az a pont, amikor közölhetik velük a menedékkérelmük eredményét.

Úgy odamenni minden alkalommal, hogy eldőlhet: menedékjogot kapnak és mehetnek tovább, vagy elutasító döntést és várhatnak a kitoloncolásra – ez az igazán idegőrlő dolog. Ráadásul, az elutasító határozat után menekültügyi őrizetbe veszik a menedékkérőket, hogy onnan hajthassák végre a kitoloncolást. Vagy a származási országba, vagy ha oda nem lehet, Törökországba.

Rátesz egy lapáttal a traumákra

Ha egy mentálisan teljesen egészséges ember él át ennyi stresszt, valószínűleg meg tud birkózni vele, de a Leszboszra érkező menekültek közül sokan olyan súlyos traumákat éltek át még a származási országukban vagy az útjuk során, hogy nagyon érzékenyen reagálnak erre a stresszre.

Háborús helyzetek, kínzás, szexuális erőszak, emberkereskedelem, vagy akár csak az életveszélyes tengeri átkelés – ezek csak példák azok közül az élmények közül, amik súlyosan traumatizálják az embereket, már mielőtt elérnék a görög partokat.

Ezeket a traumákat intenzív terápiával és mellette gyógyszeres kezeléssel lehetne – és kellene – kezelni, Beitske Kooistra szerint azonban addig nem, ameddig az emberek a táborban élnek.

A környezet, amiben ezek az emberek vannak, nem alkalmas erre. Nem elég biztonságos és nem elég támogató ahhoz, hogy nekikezdjünk a trauma feltárásának. Ha egy terápiás alkalommal a felszínre kerül valami, aztán visszaküldjük az illetőt a táborba, anélkül, hogy lenne kapacitásunk figyelni az állapotát, azzal többet ártunk, mint használunk.

– magyarázta. Így minél tovább maradnak a traumáktól szenvedő emberek a táborokban, annál inkább elodázódik a pszichológiai kezelésük.

Ennek a helynek átmenetinek kéne lennie, ahol néhány napnál nem töltenek el többet. Ehhez képest egy évnél többet is vannak itt.

Beitske Kooistra szerint ez a helyzet komoly dilemma elé állítja a táborban és körülötte működő segítő szervezeteket.

Ha mindig csak tovább bővítjük a szolgáltatásainkat, azzal tulajdonképpen csak fenntartjuk ezt a káros rendszert, és puszta ártalomcsökkentést végzünk. Az embereknek tényleg minél hamarabb el kellene kerülniük innen. De ha nem csinálnánk, amit csinálunk, akkor meg segítség nélkül maradnának.

A fel nem dolgozott traumák a stresszel és a reménytelenség érzésével párosulva akár olyan komoly problémákat is előidézhetnek a táborlakó menedékkérőknél, mint az önkárosítás vagy az öngyilkossági kísérletek.

A hivatalos, kerítéssel körbevett menekülttábor. Moria katonai bázisként működött a menekültválság előtt, és most is a görög katonaság vezeti, rendőri támogatással. Pedig sokaknak, például a háború elől menekülőknek, egyenesen traumatizáló hatású lehet egyenruhás férfiak látványa. / Fotó: Tessa Kraan/BRF Forrás: abcug.hu

Egy ilyen esetben a legfontosabb, hogy minél előbb nyugodtabb és jobb körülmények közé kerüljön az illető. Akár egy kisebb, kevésbé zsúfolt és humánusabb táborba, akár egy külön lakásba, amikből az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) bérel néhányat a szigeten.

Beitske Kooistra szerint azonban a munkájuk során folyton azzal a problémával szembesülnek, hogy mindegyik hely tele van, ezért az ideális azonnalihoz képest csak hosszú idő után történnek meg a szükséges áthelyezések.

Állandó tapasztalat, hogy olyan menedékkérőket látunk Moriában, akik iszonyú sérülékenyek, tehát nagyon nem kellene ott élniük.

Mi is találkoztunk egy ilyen családdal a tábor környékén. A 31 éves Mohamed Afganisztánból menekült feleségével és két kisgyerekükkel a tálibok elől, akik azzal fenyegették meg a közszférában dolgozó férfit, hogy vagy informátorként kezd dolgozni nekik, vagy megölik. Mohamed felesége a terrorszervezet látogatása óta traumatizált állapotban van: a férfi szerint zaklatott, és ha éhes lesz, magát és a gyerekeket is bántja. Folyamatos gyógyszeres kezelés alatt áll.

Épp az orvosi papírokat próbálom begyűjteni, hogy három hónap múlva átköltözhessünk egy athéni szállásra, ahol remélhetőleg jobb helyünk lesz, de nem tudjuk, addig hogy bírjuk majd itt

– mondta Mohamed, aki végül sikertelenül tért vissza a menedékkérők orvosi állapotfelméréséért felelős kormányzati szerv konténerétől. Délután két óra volt, ő pedig reggel öt óta várakozott ott.

A legrosszabb a passzivitás

A legrosszabb, hogy az emberek általában nem tudják, mennyi ideig kell még a szigeten rostokolniuk. Úgy jöttek ide, hogy csak egy átmeneti helyre érkeztek, és remélik is, hogy mihamarabb tovább állhatnak, ezért nem kezdenek semmit magukkal, csak várnak

 – magyarázta Stratos Stafilidis, egy informális oktatással foglalkozó szervezet, a Mosaik Support Center egyik munkatársa. Szerinte ez a fajta passzivitás az egyik legnagyobb probléma, ami kikezdi az emberek lelki épségét.

A szervezet épp az értelmes időtöltésben próbálja segíteni a menedékkérőket: a sziget fővárosában, a belvárosban bérelnek egy közösségi teret, ahol nyelvtanfolyamokat, újrahasznosító foglalkozásokat, különféle képzéseket szerveznek felnőtteknek és gyerekeknek.

Egy nap nem csinálni mást, mint órákig az ételért sorba állni és a menedékkérelem-ügyintézésre várni, közben fejben a jövőn kattogni, a lehető legrosszabb, ami történhet ezekkel az emberekkel

 – mondta. Szerinte a túlélés kulcsa, ha valaki megpróbál mindvégig tevékeny maradni.

Túlélési stratégiák

Erre jó példa az afgán származású Amir, akivel épp Stratos Stafilidis munkahelyén, az említett Mosaik központban találkoztunk. Az életvidám srác épp egy varrógép mögött ült, munka közben beszélgettünk vele.

Alapvetően elég pozitív gondolkodású vagyok, de a legtöbbet az segített, hogy a táborban sem álltam le a szenvedélyemmel: a futással. Szereztem magamnak egy adomány-edzőcipőt, és rendszeresen futottam.

– magyarázta Amir, mikor arról kérdeztük, ő hogyan tartotta mederben az életét a döntésre várakozva eltöltött idő alatt. Így igyekezett minél kevesebb időt tölteni Moriában, és futás közben kiüríteni a fejéből a mindennapi gondokat és a jövővel kapcsolatos bizonytalanságokat. Amir igazi inspiráció lehet a még kérelmük elbírálására várakozó menedékkérőknek. Tudatosan távolította el magától a tábori élet minden gondját azzal, hogy rendszeresen futni járt, és felfedezte a tényleg festői szépségű szigetet.

A harminc éves férfi már másfél éve megkapta a menekült státuszát, szerencséjére nem több mint egy év várakozás után. Csak ezután vállalhatott munkát Görögországban, hogy keresetéből végre kiköltözhessen a menekülttáborból. Sok más menekülttel ellentétben Amir nem ment el azonnal Leszboszról: a sziget fővárosában, Mitliniben lakik albérletben.

Amit pedig a varrógépnél készített, az egy táska volt, újrahasznosított mentőmellény-szövetből. A már említett Mosaik központ ad helyet a “Safe Passage Bags” nevű műhelynek, ahol a tengeren átkeléshez használt mentőmellényekből táskák, pénztárcák készülnek, amit különleges szuvenírként vásárolnak a szigeten megforduló emberek.

Nyolc évig dolgoztam egy szabóságban Iránban, ahol felnőttem. Szerintem ideális jelentkező voltam erre az állásra

 – mondta Amir, aki időközben jóformán már híresség lett a szigeten azzal, hogy több, helyi futóversenyen is indult, és érmes helyezéseket ért el. Ő az élő példa rá, hogy nem mindenki roppan bele az idegőrlő várakozásba.

abcug.hu


 

h i r d e t é s