Mondta hogy ne haragudjak már,de egy hete hogy hajléktalanná vált, és bár nagyon szégyelli, de tudnék-e neki adni néhány forintot? 

Adtam neki 300 forintot. Illedelmesen megköszönte de nem tágított. Csak mondta, mondta szegénykém az életét. Én meg közben hallgattam. Elmondta hogy 62éves múlt, és ha neki ezelőtt pár hónappal azt mondják, hogy az új évet az utcán kezdi, szembe röhögte volna. Világ életében dolgozott azért hogy eltartsa a családját. Soha nem ijedt meg a kemény munkától, és látszott is rajta. Azután rákos lett, és minden kis spórolt pénzét felemésztette a betegség. Ahol eddig lakott albérletbe azt a férfit börtönbe csukták, és a családja költözött be oda, neki pedig mennie kellett. A XXII.kerületi önkormányzat azt ígérte, hogy két héten belül utalnak ki neki valamit, de addig is húzza meg magát valahol. Elmondta, hogy eddig is egy 26 négyzetméteren húzta meg magát, úgyhogy nincsenek különösebben nagy vágyai ez irányban. Így most hajléktalanszállón él, de oda csak este mehet be, nappal kénytelen az utcán tengődni. Megvárja míg kinyit a West End oda bemegy, és ott melegszik. Nem szóltak még senki, hogy mit keres ott.

Kérdeztem tőle,hogy nincs családja? Mondta, hogy van egy lánya, de az már akkor is szégyellte, mikor az utcát söpörte ezelőtt jó tíz évvel. Pedig mondta neki, hogy ha ő ezt nem csinálná, akkor neki nem lenne miből tanulnia. Most németben él kint, nem kíváncsi az édesanyjára. Nem tudja azt sem, hogy az utcára került. 

Közben megkérdeztem nem éhes-e. Mondta hogy bár ma még nem evett, de délig kibírja. Vettem neki egy nagy szelet pizzát, meg egy kisüveges vodkát. Megköszönte mindkettőt, de a vodkát gyorsan zsebre is dugta. Majd este elcseréli egy szál cigire, mert ő nem iszik. Na jó esténként egy felest legurít de csak azért hogy ne fázzon. Elhittem neki. A cigiről viszont sosem tudott lemondani, meg nem is akart, ez az egy dolog van az életben ami szenvedélye, ennyi még neki is jár.

Közöltem vele, várjon egy pillanatra mindjárt jövök. És elmentem a traffikba, úgy hogy a táskámat ott hagytam, tudtam hogy nem fog vele elrohanni. Mondjuk nem is volt benne semmi komolyabb érték, néhány rajzomon kívül. Visszamentem és a kezébe nyomtam a doboz cigit.

Szegénynek még a szeme is könnybe lábadt mikor elmondtam neki, hogy tartsa meg, az övé. Az volt az első, hogy felbontotta és megkínált vele, udvariasan visszutasítottam, köszönöm, de már vagy 2 éve nem élek vele. Viszont pontosan tudom, milyen érzés az mikor az ember ölni tudna a nikotinért. 

Mondta, hogy a szálló itt van nem messze. Egy helységben 16 –an vannak vegyesen. De a legtöbbje tök részeg esténként és nem lehet tőlük nyugodtan aludni sem. Van olyan is mondta, aki már 22 -25 éve él hajléktalanként. Fel sem tudja fogni, hogy bírják ennyi ideig. Ami azt illeti én sem. Ezután rátért arra, hogy bár ő még csak alig egy hete van az utcán, de feltűnt neki, hogy milyen részegesek ezek a mai fiatalok. Ő csak úgy hívja őket, hogy a „bakancsosok”. Meg hogy itt van ez a sok fiatal anyuka, és egyik jobban dülöngél az alkoholtól, meg a kábítószertől mint a másik. Közben meg sokszor ott van náluk a gyerek, vagy a babakocsiban tolják. Nem érti, hogy jutott idáig ez a világ. Közöltem vele, ezzel sajna nincs egyedül, sokan feltettük már ezt a kérdést magunkban. 

Közben elmondta egy jó párszor, hogy annyira szégyelli, hogy így kell élnie, koldulva. Azon is kibukott, hogy bezzeg ha bevándorló lenne, már rég lenne szállása, kapna egy kis pénzt is mindennap, meg jól is lakhatna naponta. Sajnos igazat kellett adjak neki. De azt is mondtam neki, hogy ne szégyellje magát ezért, szégyelljék magukat a politikusok akik szét lopkodták ezt az országot, szégyelljék magukat azok a nyakkendős bűnözők akik naponta hajtank el az olyanok mellett mint ő a méreg drága luxus verdáikkal, anélkül hogy emberszámba vennék a magunkfajtát. 

És szégyellje magát ez a társadalom, amelyik hagyta, és hagyja, hogy a felvilágosult XXI.században így bánjanak valakivel akinek csak annyi bűne van, hogy megöregedett. Elmesélte, hogy annak idején mikor eladónak tanult, akkor ellopott egy csokit ami 70 fillérbe került. Kettétörte, és a felét odaadta a barátnőjének. De neki ettől olyan lelkiismeret furdalása volt jó két hétig, hogy szinte görcsben volt a gyomra. Soha többé nem vetemedett lopásra. 

Lassan elköszöntem tőle, mert indult a vonatom. Nem győzött hálálkodni, hogy meghallgattam, neki ez annyira jól esett. Megkérdeztem tőle, mi hiányzik számára leginkább az életben. Rám mosolygott,és ezt mondta:

"Egy normális emberi szó. Nem ház, nem család, nem egészség, azokra már hiába is várnák. De egy jó szó, egy emberi gesztus, arra nagy szükség lenne, nem csak neki, hanem az egész világnak."

Hagytam, hogy átöleljen. Végül hozzátette, a maga fajtát biztos vagyok benne, hogy a jó isten küldte erre a világra. Erre már inkább nem mondtam semmit, elindultam a vonatom felé.

fullank.com