Ekkor mondta Budapesten Hillary Clinton, hogy amíg egy kormány demokratikus választásokon leváltható, addig ott demokrácia van.
A szirének éneke volt ez a médiaembereknek, a ballib értelmiségnek – ettől kezdve lehetett erre hivatkozni, gyáva, önfelmentő, végső soron hazug elemzések, tanulmányok tömegét megírni. 
Arról, hogy ne higgyünk a szemünknek.
Bár ekkor már két hónapja érvényben volt az egyeduralom kiépíthetőségét megteremtő orbáni alkotmány, amely, mint lassan ölő méreg, a nemzet testébe bejutva azonnal elkezdett felszívódni, mindenki az amerikai külügyminiszter által bedobott mentőövbe kapaszkodott. Csak kevesen fogták fel, mi vár ránk. 
Öt lidércnyomásos év telt el azóta.
Orbán, Lázár, Rogán és a többiek milliárdosok lettek, az emberek szegényebbek, százezrek az éhhalállal küzdenek; akár egy atomerőművi katasztrófa után, visszafordíthatatlan folyamatok indultak be; az állam emberei, hogy túléljenek, hogy maradhassanak, elaljasodtak, testben, lélekben belerokkantak abba, aminek az elviselésére vállalkoztak.
Elég ehhez egyetlen friss felvételt látni az elzüllött értelmiségi prototípusáról, a nép professzionális kifosztását magasztaló Lánczi Andrásról – logikusan tehát a Corvinus leendő rektoráról. Vagy L. Simonról. Vagy Deutschról. Szinte bármelyikről. 
A bűn hizlal és az agyban démonokat szül. 
A gyerek kinőtt cipője még a szekrényben – már csak az emlékeztet a pár évvel ezelőtti országra. Az is ezer sebből vérzett már, rút volt és ragyás, de az még úgy, ahogy ország volt – margón imbolygó lehetőség. 
Ebben a mostaniban viszont már csak a kudarc lehetősége van, a mértéke az egyetlen nyitott kérdés. 
Minden más eldőlt, nincs, és a végkifejletig nem is lesz útelágazás: vezet, ahova vezet, megyünk, ahova megyünk. 
Elvben persze igaza volt Hillary Clintonnak, csakhogy ő semmit nem tudott Magyarországról, rólunk, és legfőképp a magyar miniszterelnökről. Nem tudta, miben élünk, hogyan élünk, miket hallunk, olvasunk; a rádióinkban, tévéinkben, lapjainkban. Nem tudhatta, hogy Magyarországon nincsenek elszánt, tettre kész fiatalok, csak öregek, közönyösek, kiégettek, betegek. 
Clintonné nem láthatott be ebbe a diagnosztizálhatatlan kórterembe.
És aki még nem ment el, az lassan berendezkedett. Látszólag maradt, aki volt: megy a gyerekért, fut a szigeten, kirakatot néz – de ez már nem ő, ez a személy nem azonos a korábbi saját magával. Talán észre sem vette, mi történt vele. Nem tűnik fel neki, hogy már nem a nyereség érdekli, hanem, hogy vesztesége ne legyen; nem annak örül, hogy holnap valamivel jobb lesz, hanem annak, ha csak egy kicsivel lett rosszabb.
És még hátravan az a bizonyos harminc pont. 
Törvényszerűen jött, mert túl sokan hirdették, hogy ahol választás van, ott demokrácia is van. 
Aztán már választás sem lesz, de ők majd azt is megmagyarázzák.
Ehhez nagyon értenek.

Bruck András