A sikerekre és dicsőségre kiéhezett nép fülcsengős pofonként élte meg azt, hogy 2024-ben mégsem Budapesten rendezik meg a játékokat.

Mégis azok, akik leghangosabban kritizálják a Momentumot, és a népszavazási kezdeményezés 266 ezer aláíróját nem mások, mint akik korábban az egység iránti ábrándot kergették.

Vajon mit jelent ez az egység? Egyáltalán mit jelent az együttműködés, az összefogás?

Ma reggel a kormány közeli lapok (is) követték a jól bevált retorikát. Az természetes, hogy az olimpiai pályázat visszavonása nem jó érzés. Ezt azonban úgy leközölni, mintha nemzeti tragédia történt volna, különösen annak tükrében, hogy ezzel legalább – ha elkerülhetővé nem is – halaszthatóvá vált az ország gazdasági összeomlása, hisztériakeltő szándékot feltételez. Ugyan miben szolgálja ez a magatartás a nemzeti együvé tartozást? Annál sem inkább, mivel a megosztottság ezzel várhatóan végletekbe csap át. A helyzetet súlyosbítja, hogy több, egyébként kormánypárti szavazó sem helyeseli az olimpia rendezését jelentő esztelen költekezést.

„Volt egy álmunk”, „ A baloldal ismét elárulta a nemzetet”, „Az ellenzék széttörte olimpiai álmainkat”, harsogják az egyes címlapok. Meglehetősen képmutató a dolog, amikor az összefogás és az egység igénye egyértelműen mutatkozik.

Bencsik András, a Demokrata nem kevésbé kétes hitelű főszerkesztője továbbra is kitart azon állítása mellett, hogy a negyedmillió aláíró hazaáruló. (Szerencsés körülmény számára, hogy nem háborús helyzetben illet ilyesmivel embereket, ugyanis akkor a hazaárulás rágalmának büntetése épp olyan súlyos, mint magáé az árulásé.)

Erdő Péter bíboros is csatlakozott a ehhez a visszás játszmához. Gyászmisét rendelt el az ország összes plébániatemplomában.

Nem tudjuk biztosan, hogy mitől lenne az a 266 ezer ember bűnös, csak mert más szempontok alapján ítél meg valamit, de erős a gyanúnk, hogy Párkányi Eszter sem az az ember, aki bárki felett ítélkezhetne.