A szerző ugyanis néhány történetileg kialakult makacs tévképzet és mítosz foglya.

1. Ki, mi, és mitől az a „vezető” értelmiség? A munkásságánál, a pozíciójánál, vagy a politikai befolyásánál fogva?
2. Mi a „vezető értelmiség” feladata? Morális és politikai irányt mutatni a „nem vezető” értelmiségnek, a társadalom egészének?
3. Előfordult-e a magyar történelemben, hogy e „vezető” értelmiség érdemi befolyásoló tényezővé válhatott?
4. Mitől más ember a „vezető” értelmiségi, mint mindenki más?

A szerző nyilvánvalóan a pesti liberális értelmiséget tekinti „vezető” értelmiségnek.
Általában az értelmiség, és kiemelten a pesti liberális értelmiség a történelem folyamán kétszer játszott szerepet: a kiegyezés kora körül és az azt követő néhány évtizedben (csakis) kulturálisat, valamint – kivételes lehetőségként, a körülmények összjátéka folytán, egyetlen egyszer – politikai vezető szerepet is , a rendszerváltást követő két évtizedben.

Minden más korban, előtte és utána is, marginális szerepet vitt, és háromféle módon viszonyulhatott a hatalomhoz: kollaborált, emigrált, vagy remetének állt, és az íróasztalnak alkotott.

Így volt ez a Horthy-korszakban is, tetézve a zsidó értelmiségiek és nem értelmiségiek ismert sorsával, és így volt ez a Kádár-rendszerben is.

Ne feledjük, hogy Kodállyal, a rendszer ellenpólusáról átevezett Németh Lászlóval, meg Illyéssel az élen besimult a Kádár-rendszerbe (is), megkötötte vele a maga kiegyezését az egész kulturális elit!

Halvány kivétellel. Néhány költő, író, színházi rendező.

És a Demokratikus Ellenzék.
Melynek a szerepét nem kell túlértékelni! Tán két tucat ember, néhány száz érdeklődővel kiegészülve.
Ennyi volt a hatóköre. A hatókörünk. (Hatóköre Vásárhelyi Máriának is, aki az édesapja vizein evezett be ebbe a körbe.)

Tessék mondani: akkoriban hány rektor, múzeumigazgató, lapszerkesztő, újságíró konfrontálódott Kádárral? A jobbak is csak lavírozgattak a tűrt és a tiltott mezsgyéjén!

És kis kitérőként egy kritikai kordokumentum ahhoz, hogy miként jellemezhető e szellemi ellenállás a rokonszenvezők körében: Joghallgató koromban az ELTE Jogi Kara Filozófiai Tanszékén Földesi Tamás tanszékvezető, egyben belügyes, vitafórumot rendezett az akkoriban elkészült, és természetesen meg nem jelent Anti-Tőkéről (Bence György-Kis János-Márkus Görgy: Hogyan lehetséges a kritikai gazdaságtan?), melyről mindenki hallott, és senki nem jutott hozzá.
De divatos volt bizonyos értelmiségi körökben fitogtatni vele a jólértesültséget, néhányan pedig el is olvastuk volna.
Földesi – nyilván felmérési és jelentési szándékkal – teret adott e kis fejtágításnak, melynek moderátora az ifjú egyetemi hallgató, Vásárhelyi Mária volt (talán emlékszik rá!)

Nos, a zsúfolásig megtelt kis előadóteremben hamarosan magasra csaptak az indulatok! (Churchillnek ebben is igaza volt: „az a normális, ha ifjú korában forradalmár, idős korában konzervatív az ember!” És itt csak fiatalok voltak.)

A mű lényegéről az általános hangzavarban viszonylag keveset hallottunk. Éppen távozni óhajtottam, érdemi információ híján fölös időtöltésnek értékelve az egészet, amikor fölállt Komlós Jancsi barátom és megkérdezte: hányan olvastátok egyébként A Tőkét? Csönd lett.

Tessék mondani, korunk „vezető” értelmiségijei közül hányan olvasták A Tőkét?
De hát, ez csak egy megjegyzés volt!

A lényeg pedig, amit Vásárhelyi nem tud, vagy nem akar megérteni: történeti, társadalmi és emberi okai vannak a mai általános kollaborációnak (is)!
Mert néhány kivétellel (Nádasdy, Alföldi, drMáriás, Bródy, Koncz és mások) tényleg általános a jelenség!

A történeti okait már említettem. A legfontosabb a társadalmi (és persze, történeti) oka: a polgárság hiánya!

Mely polgárság adná az értelmiség hinterlandját, a maga (politikai és tömeg-)súlyával, moráljával, kulturáltságával, befolyásával.

A polgárság, melyet fél évszázaddal (se) a születése után csírájában kiirtott néhány egymásra következő diktatórikus rezsim.
Mely polgárság ma sem létezik.

A polgárság nélkül az értelmiség egyének csoportja, társadalmi megbízatás nélkül.

Ha pedig véletlenül, a sors szeszélye folytán politikai hatalomhoz jut, ahogy jutott nálunk kilencvenben, annál rosszabb!

Mert felkészületlensége (a politika művelése szakma, tessen végre tudomásul venni, és megtanulni, ha ilyen ambíciók hevítenek valakit!), teoretikus, könyvízű gondolkodásmódja, a valóságtól teljesen elrugaszkodott szemléletmódja, mely elsötétített könyvtárszobák, vagy belvárosi kávéházak szülötte, anélkül, hogy a delikvensek életükben egyszer beszéltek volna egy melóssal, egy földművessel egy kocsma pultjánál az egykori külső Váci úton, vagy Kiskun-akárhol.

(Ellentétben, hölgyeim és uraim, az egykori falukutatókkal, Veres Péterrel, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Kovács Imrével, Boldizsár Ivánnal.)

Ez aztán katasztrofális kormányzáshoz vezetett, és nagy mértékben segített megágyazni Orbán rendszerének! Csak be kellene végre ismerni!

Van egy emberi vonatkozása is a kollaborációnak!
Mitől más egy rektor, mint egy mérnök, egy tisztviselő, egy földműves, egy kereskedő? Semmitől! Élni akar! Mert egyszer él!

Petőfiből nem sok terem! Akkor hát: emigráció, kollaboráció, vagy remete-lét!

Emigrálni ma – szemben a Kádár-rezsimmel, és e különbség az én generációm nagy részét e megoldástól elütötte – lehet!

Csak hát! Értelmiségiként megélni kint: maga az esély (amivel még élni is kell tudni) a nagyon jó képességűeknek, kapcsolatokkal rendelkezőknek adatik meg.

Az átlag rektor, mérnök, újságíró legföljebb áruházi rakodónak fér be odakint! Na, azt nem! Egy Konrád, egy Esterházy, egy Kertész Imre – igen, ott folytatta (volna), ahol itthon abbahagyta, ha akarta (volna). Ennyi.

A többség képességeivel, tudásával Dunát lehet rekeszteni odaki!
Nem véletlen, hogy főként a képzett szakmunkások, meg a teljesen képzetlenek emigrálnak!

El tudjuk képzelni a rektor urat, amint szenet lapátol, vagy csomagot hord ki, akár itthon, akár odakint? Hát, nem egyszerűbb behajolni?

Mert, ahogy egy nagyon okos ember, aki otthagyta a MOM főmérnöki posztját, és lett, kemény munkával sikeres, gazdag textilgyártó kisiparos- és kiskereskedő maszek a hetvenes években, kifejtette: minden nyikhaj úr a saját szemétdombján!

Bármilyen szomorú is, ilyen egyszerű ez az egész, kedves Vásárhelyi Mária!

Ami pedig amúgy általánosságban a dolog lényegét illeti, Julien Benda/Babits igazát senki nem cáfolta meg, mind a mai napig: írástudó, maradj a kaptafánál!