Hajnali 4 óra....az ambulancián csend...egyszer csak halk kopogás az ajtón....kinyitom....vézna kis öregember néz rám, szemében félelem.....- ne haragudjon angyalkám, hogy zavarom....beléfojtom a szót, látva zavartságát...

- nem zavar bácsi, azért vagyok itt, hogy segítsek, jöjjön csücsüljön le és panaszkodjon...

Szeretem és tisztelem az időseket, szeretem ahogy beszélnek, sajátos kis humorukat....ahogy leül velem szemben, ránézek, érzem az egész életét...napszítta, ráncos bőrére nézve, egy életen át való kemény munkára gondolok....tiszta fehér ingjét, ki tudja ki vasalta még? 

- mi a panasza Pista bácsi?
- hát nővérkém, maga olyan aranyos, magának elmondom, hogy már napok óta aludni sem tudok, úgy ki vagyok készülve...

nevetnem kell, de csak egy mosoly van arcomon, mert szikkadt kis arcán látszik a fájdalom....

- hát, ha ilyen nagyon kivan Pista bácsi, akkor most jól meggyógyítjuk! 
- jól is lesz nővérkém....már mosolyog....

Vizsgálatra küldjük, megütötte a bordáit....mellékleletként ott a borzalom....rák...

Milyen jó, hogy nővér vagyok, milyen jó, hogy nem nekem kell megmondanom....

Gondolataim össze - vissza járnak, látom ahogy nemsokára már nem lesz ereje az állatokat, a földet ellátni, látom ahogy otthon a család tehetetlenül nézi szenvedését, mert nincs krónikus ágy.....mennyi és mennyi Pista bácsi, Juliska nénit hagy magára a szenvedéssel a dicső döntéshozó testület.....miért? Miért nincs emberség? 

Nem mondtam igazat Pista bácsi....nem gyógyítjuk meg...mert nem tudja majd kifizetni az árát, hiába dolgozott egy életen át....remélem gyors és szenvedésmentes lesz, és remélem jó szívvel gondol majd rám....