Április óta az MSZP, a Jobbik, és legújabb fejleményként az LMP is belső válsággal küszködik. Ezek közül a szocialisták a legkevésbé érdekesek, hiszen az MSZP-ben több évtizedes hagyománya van a belharcoknak; a különböző csoportok, platformok vetélkedése akkor is probléma volt, amikor kormányon volt a párt, most pedig, amikor alig akad elosztható hatalmi pozíció, érthetően még élesebb lett a belső verseny, ami semmiképpen sem segít abban, hogy az MSZP egyértelmű, markáns vízióval álljon elő, és javítson helyzetén. A Jobbik és az LMP belső problémái annál érdekesebbek, főleg azért, mert ezekben a pártokban ugyanazon problémára adott két szélsőséges válasz okozta a belső feszültségeket. Ez a probléma ráadásul különösen érdekes, mert nem csupán pártok, hanem bármilyen közösség esetén releváns.

Ez a probléma pedig a vezetők mozgástere a közösség vezetésében: mennyire dönthetnek szabadon vagy mennyire köti őket a közösségi akarat, milyen szempontokat vehetnek és vesznek figyelembe a döntéshozáskor, mekkora felelősséggel bírnak a közösség sorsa iránt.

A Jobbik válasza az volt erre a problémára, hogy a vezető mozgástere voltaképpen korlátlan lett – Vona Gábor arra kért és kapott felhatalmazást pártjától, hogy olyan irányba terelje a Jobbikot, amilyet ő jónak lát. A közösség tagjainak álláspontja olyannyira nem kötötte, hogy ő a politikáját kifejezetten a külső megítélés vélt javításának szentelte – azaz új szavazókat akart szerezni, a korábbiak (ezen belül a párttagok) preferenciái háttérbe szorultak. Ez az irány vezetett oda, hogy a választást követően a tagok egy része sokallta a pártelnök mozgásterét, és nem értett egyet azzal a szemponttal (külső megítélés), ami döntéseit meghatározta, így kiléptek, és új közösséget alakítottak, amiben (elvileg) a közösség tagjainak véleménye a meghatározó.

A Lehet Más a Politika a másik szélsőséget választotta: a vezetői mozgásteret rendkívüli módon korlátozták, hogy a tagság által meghatározott irányvonal, ezáltal a közösség belső szempontjai határozzák meg a párt cselekvését. Amikor a vezetők ettől a kampány során (konkrét, felmerülő problémákra reagálva) kis mértékben eltértek, a közösség ezért büntetéseket szabott ki. Az LMP-nek fontos, hogy nincsenek „egyenlőbbek az egyenlőknél”, a közösségi szabályok mindenkire egyaránt érvényesek. A közösségi szabályokat pedig szinte kizárólag a tagság preferenciái határozzák meg, a külső megítélés másodlagos szempont. Ez a béklyó és a béklyó következményei okozzák azt, hogy a párt vezetői sorra hagyják el a pártot (és ez a jelenség nem 2018-ban kezdődött, gyakorlatilag egyidős a párttal).

George Orwell Állatfarmja megmutatja, hogy a közösség hosszútávon nem képes úgy működni, hogy nincsenek „egyenlőbbek az egyenlőknél”. A közösség egészének nincs lehetősége a mindennapi döntéseket ellenőrizni, a felmerülő, gyors megoldást igénylő problémákra reagálni. Még akkor is, ha a lefektetett alapelvek az adott időben remek megoldást nyújtanak a közösség problémáira (mint az Állatfarm elején), egészen rövid idő elteltével módosításra szorulnak. Emellett a külvilág megítélése nem elhanyagolható, különösen nem egy növekedni kívánó párt esetében. Éppen ezért egy vezetőnek szüksége van némi mozgástérre, hogy sikeressé tegye a közösséget; a tagság nem kötheti meg a kezét teljesen.

Orwell az Állatfarm végén természetesen azt is bemutatja, hogy az még az előbbinél is súlyosabb probléma, ha a vezetőnek korlátlan a mozgástere. Amennyiben a szabályok a közösségi vélemény figyelmen kívül hagyásával szabadon módosíthatók, a közösség nem képes működni; a belső feszültség elkerülhetetlenné válik.

A pártoknak tehát valahol a két szélsőség között kell egyensúlyozniuk, hogy hatékonyan tudjanak működni.

Nincs azonban sok idő az egyensúly megtalálására, mert hamarosan új választások következnek, és az ellenzéki oldal egyre szűkülő terében minden hibásan lefolytatott kampány a túlélést veszélyezteti.

Szerző: Rajnai Gergely / Méltányosság Központ / meltanyossag.blog.hu