Mind szülőnek, mind gyereknek nehéz, ha nem a legnehezebb kérdés afelől dönteni, hogy mit válasszanak végül is: az elviekben komolyabb társadalmi elfogadtatást garantáló, és jó esetben anyagiakban is sikerorientáltabb diplomás életformát, vagy inkább a kevésbé kockázatos, jóval korábban gyümölcsöző szakmai képzések valamelyikét.

Már csak azért sem könnyű a döntés, mert nagyon nem mindegy, hogy milyen egyetemi képzésről, kontra milyen szakképzésről van szó. Ha a fiatal valójában nagyon érdeklődik az asztalosság kapcsán, de nem igazán jeleskedik a matematika és a fizika terén, nem kell máris faipari egyetemre küldeni, mondván, hogy annak van értelme, mert ez így ebben a formában nem igaz.

Ugyanakkor az sem biztos, hogy az, aki jó matematikából egy nem a legerősebbek közé sorolt középiskolában vagy gimnáziumban, abból értelemszerűen mérnök lesz, ha felvételizik mondjuk a BME-re.

Összetett és bonyolult témakörről van szó, s ami a legproblematikusabb benne, az az, hogy az érintett fiatal további sorsa felől születik döntés. Manapság persze egyre több a tanult szakmáját feladó és majdnem mindent elölről kezdő 25-28 éves, de azt inkább ne is firtassuk, hogy egy újrakezdésnek milyen súlyos hatásai vannak az ember életére, úgy lelkileg, mint anyagilag, a sort pedig folytathatnánk.

Nem tragédia az újrakezdés, sokan sikerrel meg is oldják, de ha már a tinédzserkor vége felé mutatkoznak bizonyos jelei annak, hogy egy-egy dologgal inkább nem kellene, míg másokkal kifejezetten tanácsos volna foglalkozni, akkor érdemes ugyanúgy hallgatni a tényekre, akárcsak a megérzésekre.

Lényeges, hogy az ambivalens társadalmi nyomás ellenére sem kell minden áron mindenkinek diplomát szereznie, ugyanakkor az sem igaz, hogy ma Magyarországon puszta időhúzás egyetemre járni.

A továbbtanulás témakörében sem jó út tehát a szélsőséges gondolkodás, mert a társadalmi berögződések rendre torzítanak a valóságon.