A helyzet nem változott a hidegháború után sem. Az afganisztáni háború első három hónapjában (2001-ben) a támadások háromnegyedét teljesítették fedélzeti repülőgépek, Irak 2003-as megtámadásakor egyetlen hónap alatt nyolcezer bevetést repültek az összevont öt hordozóról felszálló gépek. Amikor pedig az Iszlám Állam 2014-ben lerohanta Irakot, egy hónapon keresztül csak a USS George H. W. Bush-ról felszálló gépek fenyegették a levegőből a terrorista erőket.

A hordozók népszerűsége azóta is töretlen. Az Egyesült Államokban törvény írja elő, hogy legalább 11-et kell belőlük szolgálatban tartani, Nagy-Britannia pedig iszonyatos anyagi áldozatok árán épített kettőt a közelmúltban. A tervek szerint India hármat tart majd szolgálatban, Kína 2035-re hatot akar (pár hete állította hadrendbe a másodikat). Japán 2018-ban jelentette be, hogy két meglévő helikopter-hordozóját alkalmassá teszi repülőgépek indítására és fogadására. (Rajtuk kívül még Oroszország, Franciaország és Spanyolország rendelkezik egy-egy hordozóval, Olaszország pedig kettővel.)

Látszólag tehát továbbra is biztosított a kategória jövője, de mint az Economist terjedelmes összeállításából kiderül, könnyen lehet, hogy már elérkeztünk a hordozók pályafutásának alkonyához, és a beléjük fektetett csillagászati összegek éppúgy nem térülnek meg, mint a közvetlenül a második világháború előtt és alatt épített csatahajók esetében. Ezek kategóriájuk valaha volt legerősebb, legnagyobb és legdrágább képviselői voltak, valós szerepük azonban eltörpült emellett. Csak pár ismertebb példa: a német Bismarckot elsüllyesztették az első bevetésén, testvérhajóját, a Tirpitzet pedig a brit légierő bombázta le, miután a németek évekig norvég fjordok mélyén rejtegették. A valaha épített két legnagyobb csatahajóval, a Jamatóval és a Muszasival amerikai repülőgépek végeztek, előtte a japánok nem küldték őket túl sokszor csatába. A brit csatahajók leginkább konvojokat kísértek, az amerikaiak szerepe pedig legtöbbször kimerült parti erődítések ágyúzásában. Persze ezek is fontos feladatok voltak, csak nem álltak arányban a hajók építési és fenntartási költségeivel.

A repülőgép-hordozók megépítése és üzemeltetése azonban még többe kerül. Amikor Tony Scott 1985-ben a Top Gunt forgatta a USS Enterprise fedélzetén, és egy fordulót szeretett volna elvégeztetni a jobb fényviszonyok érdekében, azt mondták neki, hogy ez 25 ezer dollárjába fog kerülni a stúdiójának.

A legújabb amerikai hordozó, az új osztályt (a nagyjából azonos felépítésű hadihajókat sorolják egy osztályba, és az elsőről nevezik el) képviselő USS Gerald R. Ford legalább 13 milliárd dollárba kerül, miközben különböző problémák miatt még messze van a bevethetőségtől. Irán nagyjából ennyit költ egy évben a teljes fegyveres erejére, a tavalyi magyar honvédelmi költségvetést pedig jelenlegi árfolyamon nagyjából kilencszeresen múlja felül ez az összeg. A 13 milliárd dollár több mint kétszer annyi, mint az előző hordozó osztály, a Nimitz utolsóként elkészült hajója, a már említett Bush bekerülési költsége. Ehhez jön az éves üzemeltetés 726 milliója egy Nimitz-osztályú egységnél, ami egyebek mellett a hajón dolgozó hatezer ember fizetésére megy el – ez majdnem duplája a dán haditengerészet létszámának. És persze kellenek repülők is, amelyek beszerzése egy Nimitz-osztályú hordozón 3-5 milliárd dollár, éves üzemeltetésük pedig 1,8 milliárd.

Az ország anyagi lehetőségeihez képest még többet kellett áldoznia Nagy-Britanniának az HMS Queen Elizabeth-re, amelyet közel 5 milliárd fontból építettek meg. Igaz, testvérhajója, a december elején szolgálatba állított HMS Prince of Wales ötödével kevesebbe került. Mivel az előbbi összeg az ország védelmi büdzséjének 15 százaléka, komoly vita alakult ki arról, hordozókban van-e a legjobb helye. A korábbi vezérkari főnök például azt javasolta a kormánynak, hogy mondjanak le a Prince of Wales-ről, mert a szóban forgó összegből öt fregattot lehetne építeni. Utódja pedig májusban azt mondta, ha a két hordozót egyszerre akarják üzemeltetni, az megbontja a flotta egészséges arányait, azaz nem lesz elég hajó a hordozók kísérésére és védelmére.

Milyen veszélyek fenyegetik a hordozókat? A tengeralattjárók hagyományosan halálos ellenségek, már a második világháborúban is több hordozót küldtek a tenger fenekére. Ebben a tekintetben manapság a kínaiakra szegeződik a legtöbb szem, mivel ha a belátható jövőben az amerikai haditengerészetnek egy nagyhatalom ellen kell hadba vonulnia, az a legnagyobb eséllyel Kína lenne, valószínűleg egy tajvani konfliktus keretében. Ennek fényében nyugtalanító a RAND Corporation elemzőcég adatsora, miszerint 1996 és 2010 között tízszer olyan gyakran kerültek kínai tengeralattjárók olyan közel amerikai hordozóhoz, hogy onnan háborús helyzetben már jó eséllyel el tudták volna süllyeszteni.

Ennél azonban sokkal jobban aggasztják az amerikai admirálisokat a kínai precíziós rakéták, amelyek között egyaránt akad szárazföldről, tengerről és levegőből indítható változat. A legfigyelemreméltóbb ezek közül az 1500 kilométeres hatótávolságú DF-21D, illetve a kevésbé ismert, becslések szerint akár 4000 kilométert is tudó DF-26. Egy washingtoni agytröszt, az SCBA szerint egy jövőbeni háborúban az amerikai flottának Kína partjaitól ezer tengeri mérföldnyi (1850 kilométeres) távolságban kell maradnia, hogy viszonylagos biztonságban legyen. Ennél közelebb hajózva akár napi kétezer rakétával kellene szembenéznie, ami könnyen elképzelhető, hogy túlterhelné egy hordozócsoport (amelyben cirkáló, tengeralattjáró és rombolók is vannak) védelmét.

Ezzel az a probléma, hogy így a hordozókról felszálló F-35-ös vadászbombázók nem tudnák támadni a Tajvan ellen felvonuló kínai erőket, még fegyvereik maximális hatótávolságával számolva sem. Ezen a légi utántöltés segíthet, de ez egyrészt csökkenti az adott idő alatt repülhető bevetések mennyiségét, másrészt a pilóták állóképességét is próbára tenné.

„Az amerikai flotta királynőjét az a veszély fenyegeti, hogy olyanná válik, mint azok a csatahajók, amelyek védelmezésére eredetileg tervezték: nagy, drága, sérülékeny – és meglepően jelentéktelen egy konfliktus során”

– fogalmazott Jerry Hendrix, egy nyugalmazott amerikai kapitány.

Egyértelmű ítéletet persze nem lehet mondani a hordozók sorsáról, velük ellentétben ugyanis például a kínai rakéták még nem bizonyítottak éles helyzetben. A veszély miatt azonban megindult a gondolkodás arról, hogyan lehetnek a jövőben is olyan hatékonyak, mint az utóbbi 80 évben. Az egyik nyilvánvaló lehetőség, hogy ne ember vezette gépeket hordozzanak. Így kisebbek (nehezebben eltalálhatóak) és olcsóbbak lehetnének, sokkal kevesebb ember kellene a kiszolgálásukhoz, a drónok hatótávolságát pedig nem korlátozná a pilóta teljesítőképessége.

Ettől azonban még igen messze vagyunk, az amerikai flotta MQ-25 Stingray drónját csak légi utántöltésre szánják, és mivel az F-35-ösök mindössze pár éve álltak szolgálatba, elvileg még hosszú jövő vár rájuk. Elképzelhető persze – különösen akkor, ha repülőgépeik is sebezhetőbbé válnak –, hogy a hordozók szerepköre megváltozik, és az elsődleges csapásmérő szerepkört átveszik más hajók irányított rakétái, a hordozók pedig inkább védelmi platformként értékelődnek fel. Mivel azonban a hordozók egyben egy ország nagyhatalmi státuszát is megtestesítik, valószínűtlen, hogy bárki önként lemondjon róluk. Csatahajóból rengeteg süllyedt el addig, míg eljutottunk oda, hogy a megmaradtakat minden ország kivonta a hadrendjéből, nagyhatalmak közötti olyan háború viszont remélhetőleg nem lesz, hogy ez hordozókkal is megtörténjen. Kisebb intenzitású konfliktusok esetén pedig továbbra is jól jönnek – azoknak az országoknak, amelyek hajlandók ennek csillagászati árát megfizetni.

g7.hu