Bod Péter Ákos írása

Az eurózónába való belépésről nálunk nem zajlott érdemi közéleti polémia. Szakmai vitákra, megalapozó tanulmányokra, konzultációkra emlékezhetünk még abból az időszakból – a 2000-es évek elejéről –, amikor az uniós tagság elnyerésének folyamatában érdemi döntések előtt állt az ország vezetése.[1] Az első Orbán-kormány még korai belépésre készült. A nagy keleti bővítéséről szóló 2002. decemberi uniós döntés előtt azonban komoly államigazgatási munka nem indulhatott. Majd ez a vonatkozás is a halogatás áldozata lett, elmúlt a gyors belépés esélye. 2006-ra a nemzetgazdasági viszonyok romlása miatt időszerűtlenné vált a téma. Pedig eléggé nyilvánvaló volt: bármit gondoljunk is a belépési feltételekről, már csupán a teljesítésükre való törekvés megóvta volna hazánkat a 2001 és 2006 közötti, felesleges és súlyos kárt okozó eladósodástól.[2]

A hatalmat visszaszerző Fidesz vezetése 2010-re teljes irányváltozáson ment keresztül e vonatkozásban is: letett a belépési kötelezettség belátható időn belüli teljesítéséről. Ezt sok más jel mellett az is mutatta, hogy a forintot az Alaptörvényben nevesítették: „Magyarország hivatalos pénzneme a forint”. A szövegezők nagyban megkötötték a következő kormányok kezét és megnehezítették a népszuverenitást kifejező későbbi parlamenti többségek dolgát azzal, hogy a fizetési eszközt pénzügyi, államháztartási vonatkozásból az alkotmányos térbe emelték át. Indoklás, nézetütköztetés, azaz vita nem volt erről.

Ami most kitört a közös európai valuta körül a hatalom berkeiben, az sem érdemi vita. Új érvek, tartalmi szempontok nem kerültek elő. Csupán napi médiaizgalmat okozott, hogy a jegybankelnök mondott valamit, a pénzügyminiszter pedig e kérdésben is más állásponton van. Az előbbi szerint a közös valuta szinte minden euróövezeti tag számára valamilyen szempontból csapda, a tagoknak lehetővé kell tenni a kilépést.[3] Erre reagált Varga Mihály pénzügyminiszter azzal, hogy „az unió egyik legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezése az euró. A kormány nem tett le tervéről, az euró használatától.”[4]

Mivel hazánk a közös európai valuta átvételének kötelessége alól – eltérően korábbi két ország esetétől – nem szerzett kimaradási opciót, közhelyszerű igazság, hogy a csatlakozáskor Magyarország vállalta az euró átvételét, amint a szükséges pénzügyi feltételeket (maastrichti ismérvek) teljesíti. A pénzügyminiszter közlése attól érdekes, hogy deklaratívan szembemegy az előző nyilatkozóval, aki viszont mind a hazai közönségnek, mind a nemzetközi nyilvánosságnak szánt üzeneteiben kinyilvánította az euróval szembeni negatív álláspontját. Az euróövezetbe való magyar belépés elleni esetleges szakmai érveinek meggyőző erejét viszont roppant mód lerontotta az az eszmefuttatása, amely az atlanti világ térvesztésével mintegy kontrasztba állítva azt taglalta, hogy „Eurázsia államai közös pénzt használnak majd a jövőben, amely digitális lesz, az aranyon és az elektromosságon alapul majd”.[5] Ennek lehetett olyan értelmezése, amely szerint Matolcsy György új orientációt talált volna a magyar pénzügyeknek, de legalábbis mintha nemzetünknek új integrációs irányt jelölt volna ki.[6] Vagy csak nem világos a fogalmazás.

Amiért mégis téma lett az euró

Ez a némileg ezoterikus fordulat nem indokolná, hogy e hasábokon vagy más fórumokon újragondoljuk az euró ügyét. Vannak azonban új fejlemények. Az egyik a brit kiválás, amely az Európai Unió belső arányainak komoly módosulását, egyebek közt az euróövezeti országok súlyának növekedését hozta. Nagy-Britannia távozásával a tartósan kint maradók (a svédek, a dánok, a visegrádi hármak) pénzügyi, gazdasági és politikai jelentősége jelentősen csökken. A többi országot azért nem említettem, mert náluk a belépési kötelezettség teljesítésére megvan a kormányzati és társadalmi szándék; a jegybanki vezetők berzenkednek ugyan, de az még a Bundesbank esetében sem volt ügydöntő. A román, horvát, bolgár esetben a pénzügyi feltételek elérésén még dolgozniuk kell, a feladat azonban, mint azt Szlovákia, Szlovénia, a balti hármak, Ciprus és Málta története mutatja, kemény munkával és egy kis szerencsével megoldható.

Az euró dolgában új fejleménynek számítom a 2008-as válság utóéletét. Bár 2012-ben sokan beszéltek az eurózóna válságáról, az akkori éles viták csak részben szóltak magáról a valutáról, az eurót működtető intézményi rend hiányosságairól.[7] A kritikák – főként a brit és amerikai üzleti sajtóban, de az akadémiai körökben is – nézetem szerint túldimenzionálják az európai döntéshozatal kompromisszumkereső jellegének bajait. Először is, az uniós döntéshozatal a nemzetállami governance mércéjével mérve valóban bonyolult és lassú, ám a sok ellensúly miatt a hirtelen hibázástól is megóv. Másodszor az eurót gyakran az amerikai dollár világpiaci szerepe felől, annak riválisaként ítélik meg a tengeren túl. Ez a vonatkozás lehet releváns, de nem a mi itteni témánk felől nézve; egyébként az euró masszív második a dollár mögött, és egyelőre a közelben sincs komoly harmadik.[8]

Az euró a klasszikus pénzfunkciók mindegyikének kezdettől fogva kiválóan megfelel.[9] Az eurózóna működési rendje már más kérdés, de a jogos kritikák legalább annyira irányultak a közvetlenül érintett tagállamokra, amelyek, súlyos egyensúlyi gondba keveredvén, az eurózóna többi országát is belevonták a maguk bajába.

Erős nézetem szerint Görögország legfőképpen nem azért került a pénzügyi csőd szélére, sőt annál is beljebb, mert már nem drachmát használt. Közpénzügyi állapotai, kormányzási bajai, az ország erejét meghaladó presztízsberuházások (olimpia) mélyítették súlyos válsággá az amerikai pénzügyi világból kiinduló megrázkódtatásokat. Mint ahogy politikai, gazdaságpolitikai hibák sorozata miatt került a valutaalapi és uniós hitelcsomagra rászorulók listájára hazánk, és nem mondjuk Szlovákia, amely 2008 végén pontosan az euró átvételével koronázta meg a visegrádi országok utolérésére indított nagy nemzeti erőfeszítéseit.

De vissza a görögökhöz, hiszen ők voltak az elsők, akik eurózónatagként zuhantak pénzügyi krízisbe, megvilágítva azt, hogy a bekerülési folyamat és az euróövezeti tagság szabályai önmagukban nem nyújtanak garanciát a súlyos gazdaságpolitikai hibák elkerülésére. A 2008 előtti időszakban a termelékenységet jócskán felülmúló jövedelemnövekedés, a költségvetés krónikus hiánya, a nemzetgazdasági adatok laza kezelése (na jó, a folytatólagos adathamisítás) együttesen akkor is megrengették volna a finanszírozók, köztük a hazai pénztulajdonosok bizalmát, ha Görögország nem lett volna az euróövezet tagja. A vonzóan csekély eurókamatok és a csaknem németesen alacsony állampapírhozamok valóban hozzátettek az egyébként is túlfűtött görög konjunktúrához, majd jöttek a válságok és a mentőakciók, a külső hitelezők által követelt pénzügyi megszorítások és az azok fejében elfogadott adósságmérséklések, a kormányok bukásai. De a görög nép minden megrázkódtatás és külső leckéztetés ellenére is meg akarta tartani az eurót. Hiába, az euró jó pénz.

Persze mindez már a múlt, a görög viszonyok javulgatnak, az ország ismét igen kedvező kamatfeltételekkel tud kötvényt kibocsátani. A többi peremhelyzetű ország (Spanyolország, Írország) szintén komoly fejlődést mutatott fel. Ám az elmúlt években más is történt: az euró körüli védőhálóval, a bankunióval mostanra valóban jelentősen átalakult az euróövezeti rendszer.

Az érvek és ellenérvek sokszori számbavétele

E fejlemények ismeretében térjünk ismét haza, a mi ügyeinkhez. Kell-e nekünk az, ami egyébként az uniós csatlakozáskor eldöntetett? Vagy mégis jobb lenne, ha – amíg csak lehet – megtartanánk a nemzeti valutát?

A pénzügyi válságot követően, sok illúzió elvesztése után a magyar közgazdász-társadalomban ismét felvetődtek az ügy szakmai vonatkozásai. A Közgazdasági Szemle különszámot szentelt a kérdésnek (2012. július–augusztus).[10] A még újabb fejlemények tükrében – ismét csak szakmai körökben – megint előkerült a téma: 2017-ben a Közgazdasági Társaság vándorgyűlésen Oblath Gábor átfogó előadásban tárta a szakértői kör elé a korábbi publikációi óta eltelt időben leszüremlett véleményét.[11] Az apropót ismét külső körülmény adta: az Európai Bizottság elnöke ösztönzőket is kilátásba helyezett a belépési folyamatot felgyorsítók számára. A Portfolio.hu kezdeményezésére érdekes tanulmányokat publikáltak az 1990-es évek elején megalkotott belépési teszt („Maastricht”) időszerűségéről, valamint arról, mit kellene tennünk a felkészülési folyamatban, ha netán egyszer megszületne a politikai akarat.[12]

A javaslatoknak nyilvánvalóan akkor lenne hozadékuk, ha és amennyiben elszánná magát a politikai vezetés. Az viszont nem akarja az eurót. Időként a kormányfő bedob egy-egy új szempontot, bár inkább kimaradási alibit. Mint például azt, hogy milyen relatív fejlettségi szint mellett lenne hajlandó érdemben foglalkozni az üggyel: hol az uniós jövedelmi átlag nyolcvan százalékát, hol annak kilencven százalékát nevezi meg érdemi ismérvként.[13] Az ilyen politikai felvetésekre az elemzőnek lehet, az államapparátusnak illik reagálnia. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) például nagy műgonddal kimutatta, hogy az uniós átlagjövedelem mekkora hányadánál lehetne a magyar gazdaságot belépésérettnek nyilvánítani; az olvasót nem lepi meg, hogy a számítások lényegében visszaigazolták a kormányfői sejtést.[14] Meg az amögötti kifejtetlen feltevést: a magyar felzárkózás jobban menne az eurózónán kívül, mint annak tagjaként.

Megjegyzendő, hogy korábban az MNB ennek az ellenkezőjét számszerűsítette, ám akkor mások voltak a politikai viszonyok. Egyébként más tagországokról készített ökonometriai elemzések szerint az eurótagság pozitív, de a korábbi években becsültnél kisebb hatással jár az illető gazdaság növekedési képességére.[15]A pozitív előjel nem lepi meg az embert, hiszen a nominális árfolyamkockázat jelentős mérséklése, az alacsonyabb adósságfinanszírozási költség, az országkockázat mérséklése, az ügyleti költségek jelentős csökkenése együttesen többet hoz, mint az áttérés anyagi és társadalmi költsége. A gyorsító hatás immár mérsékeltebbre kalibrálása pedig annak tudható be, hogy a tagjelölt államok mostanra olyan mértékben euroizálódtak, vagyis a közös valuta használatából jelenleg olyan jelentősen részesülnek, hogy a teljes áttérés hozama ma már kisebb, mint lett volna egy évtizede.

Ezek fontos, mégis technikai részletek. Az ügy valójában egyszerű. Lehet persze árnyaltan kifejteni, és az olvasó el is várja, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdésben a döntési szempontokat sorra vegyük, és ezt meg is teszem. De ettől még maga az ügy végső soron egyszerű marad.

Miért is? Felelevenítem azt a poént, melyet Rudi Dornbusch amerikai egyetemeken oktató német pénzügyi közgazdász engedett meg magának a rendszerváltozás kezdetén, amikor az újonnan önállóvá váló országok saját valutát hoztak létre. Minek nekik ez a sokféle funny money (fura pénz)? – kérdezte. A pénz közjószág. Minél többen használnak egy valutát, annál jobb mindenkinek. Néhány millió emberre külön pénzt működtetni: vicc. Ezt akkor nem is az 1,3 milliós Észtországra vagy a kétmilliós Szlovéniára vonatkoztatta, hanem az akkor hatvanmilliós lakosú Törökországra, így humorizálva: líra, eleve nem hangzik jól; előtte jelzőként a török – nem segít rajta…

Észt korona, szlovén tolár, szlovák korona: valóban a vicc kategóriája a gazdasági szakember szemében. Mégis, az érintettek kényszerből, átmeneti jelleggel létrehozták a saját fizetőeszközt a nemzeti államépítés kezdetén, és megtartották addig, amíg az első lehetséges alkalommal beléptek az euróövezetbe.

És a magyar forint, kilenc és fél millió emberre? Lássuk be, ez is elég tréfás. Különösen úgy, hogy a magyar gazdaság teljesítményének felét külföldi tulajdonú cégek adják, a magyar munkahelyek zöme nemzetközi értékláncokba ékelődik. E láncolatok döntően európaiak, így euróban kalkulálnak. A hazai tulajdonú cégek is sajátjukként használják az európai valutát, ha ingatlant bérelnek, a beszállítók is döntően euróban számláznak. A vállalati hitelek és betétek nagy része devizában (főként euróban) van denominálva. A magyar állam is euróban fizeti be az uniós hozzájárulást, és euróban kapja a nemzeti össztermék négy-öt százalékát kitevő uniós transzfereket.

Szakszóval: Magyarország jelentős mértékben euroizálódott. Mint ahogy az összes többi olyan európai ország is, ahol valami oknál fogva megmaradt a nemzeti valuta. Dániában, Bulgáriában a helyi valuta értéke lényegében hozzá van kötve az euróhoz, így nem is marad tere az önálló árfolyampolitikának, sem a saját nemzeti banki kamatpolitikának.

A magyar (lengyel, cseh) ügy annyiban más, hogy a nemzeti valuta árfolyama nincs hozzárögzítve az euróhoz: lebeg, a forint jelentősen. A csehek irányított lebegéssel elég kiszámítható, némileg felértékelő pályán tartják az árfolyamot. Tartalmilag azonban nem túlzás kimondani, hogy a magyar (a dán, a bolgár, a cseh) gazdasági szereplők már régen benne vannak az euróövezetben, csupán a lakosság meg az állam nem. Ezzel megmarad a pénzügyi szuverenitás – illúziója. Amiért némi árat azért kell fizetniük a családoknak és (kevésbé) a cégeknek, kezdve a valutaváltási költségekkel. Ahol pedig ingadozik az árfolyam, ott az árfolyamkockázatból adódó kiadásokkal, valamint magasabb kamatköltségek formájában kell fizetni a saját pénzrendszer fennmaradásáért.

Ezért is mondhatjuk, hogy a történet viszonylag egyszerű: a gazdasági logika alapján az európai értékfolyamatokba szervesen beépült kis, nyitott országoknak természetes választása a közös európai valuta. Ez igaz volt az euróövezet eredeti formájára is, és még inkább igaz most, figyelembe véve az utóbbi évek fejleményeit: a tagországok pénzügyi zavarainak kezelésére felállított pénzügyi alapot, a bankuniót, a közös betétvédelmet és ami még napirenden van.

Akkor a kormányok egy része miért áll ellen? Milyen nemzeti érdeket tudnak a kimaradók felhozni? Ez persze két külön kérdés. Van, ahol egyszerűen nincs meg a kellő lakossági támogatottsága a nemzeti valuta feladásának: ez a dán ügy, ami kihatott a svéd politikára is. A dán kormány annak idején aláírta a maastrichti szerződést és megindította a dán korona megszüntetésének folyamatát, de 2000-ben a népszavazásra vitt ügyben 53:47 arányban leszavazták a kormány álláspontját. Tiszta sor, a demokratikus döntési folyamat logikája érvényesült.

Nálunk nem ez a helyzet; az ügy nem volt feltéve népszavazásra, és most már nem is lehet, hiszen a csatlakozási szerződéssel eldőlt a kérdés. Legfeljebb azt lehetne megsürgetni, hogy a kormány tegyen meg mindent a belépési feltételek teljesítésére. A magyar polgárok között az euróbelépés támogatottsága hullámzó, de a támogatók vannak többségben.[16] A kormányfő és a jegybank vezetése, mint tudjuk, látjuk, nem akarja átvenni az eurót: a belépést a nemzeti szuverenitás újabb csorbulásaként fogják fel. De vannak konkrét érdekeik is. A forint árfolyamgyengülése papirosnyereséghez juttatja az MNB-t a nála tartott devizatartalékunk forintértékét tekintve. E számított értékváltozást pedig a jegybank sajátos logikával ténylegesen elkölthető forrásoknak minősítvén jóléti, oktatási alapítványokat, művészi mecenatúrát finanszíroz belőle, érdemi parlamenti kontroll nélkül. Erre bizonyosan nem lenne módja ilyen mértékben az euróövezeten belül. Mindez persze messze van a nemzeti érdek fogalmától.

Mi szólhat a saját valuta működtetése mellett? 

Akkor mégis milyen tartalmi érveket lehet felhozni a saját valuta, mégpedig az euróhoz nem rögzített nemzeti fizetőeszköz mellett? (A kemény, tartós rögzítés lényegében olyan, mintha az ország be is lépett volna; az euróra való áttérés maga sem más, mint végleges, visszavonhatatlan rögzítés, ahogy ez történt az osztrák schilling, az olasz líra, a német márka stb. esetében.)

Érdemes ismét Rudi Dornbuscht idézni, immár nem a poénjait, hanem az egyik akadémiai írását, amelynek már a címe is elég világosan jelzi álláspontját: Fewer monies, better monies, vagyis kevesebb, de jó valuta tenne jót.[17] A lebegő nemzeti valuták feladása ellen szokásosan felhozott gazdasági-pénzügyi érveket a következőkben foglalta össze, majd vetette alá kritikai elemzésnek: (1) odavész a monetáris szuverenitás; (2) elvész a seigniorage („a kamara haszna”); (3) fel kell adni az önálló monetáris politikai (kamatszint-szabályozási) önállóságot; (4) a jegybank nem töltheti be a végső mentsvár szerepét a bajba jutott hazai bankokkal szemben. Ötödikként a fiscal preparedness fogalmát említi, amely a kormányzat költségvetési felkészültségére, készenlétére utal; ezt hívhatjuk költségvetési mozgástérnek vagy akár az államháztartás állapotának is.

Az első érv gyengesége hamar belátható, hacsak nem a nemzeti büszkeség szimbólumaként tekintünk az önálló bankjegy létére. A saját, de az értékállóbb („horgony-”) valutánál gyengébb, ingadozó külső értékű, a másokénál inflációsabb pénzünk megtartása aligha adekvát megtestesülése a nemzeti szuverenitásunknak. Szabadon lebegő, azaz nem rögzített árfolyamrezsim mellett (márpedig nálunk ez a helyzet) a piaci kereslet és kínálat erőitől függ a valuta árfolyama. Külső értéke tehát folyamatosan ki van téve a spekulációnak; ez sem elégítheti ki a nemzeti függetlenségi vágyat.

Sőt, idővel a helyzet romlik. Ahogy az európai térségben csökken a nemzetközileg csekély súlyú („egzóta”) fizetőeszközök száma, úgy egyre kevesebb játékszere marad a spekulánsoknak. Az euró nekik túl nagy, masszív pénz, a dollár után a második, egy klasszissal nagyobb, mint a rákövetkező valuták – az euróval nem érdemes kikezdeni. A lekkel, hrivnyával, török lírával már könnyebb cicázni. Meg persze a forinttal is.

A kamara haszna komolyabb ügy: az országon belül kötelezően elfogadandó pénz kibocsátási költsége kisebb, mint a bankjegy névértéke, itt állami bevétel képződik. Ez egyfajta adó rajtunk, jövedelem a fiskusnak. Ráadásul olyan, hogy minél nagyobb az infláció, annál nagyobb a pénzforgalom és az így keletkező állami bevétel, ami jól jön a jegybanknak, kormánynak. Államérdekről van itt szó, nem pedig nemzetiről, de attól még jogos a kérdés: az euróövezetbe belépve elvész-e az állam ilyen jövedelme, és netán más, még kellemetlenebb adófajtával kell-e azt pótolnia. Nos, az eurózónán belül keletkező seigniorage-összeget szétosztják a tagállamok között. Így kisebb lenne ugyan a magyar államra visszaosztott összeg a mostaninál (mert csekélyebb infláció sújtaná a társadalmat), de nem veszne oda teljesen.

Ami az igazán komoly érv, az a harmadik. Ha nincsenek devizakorlátozások és a tőkék szabadon áramlanak országhatárokon át, akkor saját fizetőeszköz híján a központi bank nem tudja szándéka szerint meghatározni a hazai kamatszintet; az lényegében azonos lesz a valutaövezeten belül. Amikor viszont a nemzetgazdaság gyengébben húz, jól jönne a gazdaságélénkítő hatású kamatleszállítás. Ez ráadásul rendszerint a valuta külső értékének a gyengülésével is jár, ami javítja a kivitelre termelő cégek nyereségességét. Ilyen kamatmozgatási eszközt a belépést követően már nem lehet működtetni, mivel a kamatszintről nem helyben döntenek, hanem Frankfurtban.

Persze a valutaövezetben alapszabályként alacsonyabb a kamatszint, mint belépés előtt, ami a beruházóknak, hitelfelvevőknek nagyon is jó. A 2008 utáni felismerés inkább másik irányú: az Európai Központi Bank (EKB) testülete által megállapított kamatszint a peremvidéken annyira alacsony a korábbihoz képest, hogy túlságosan kedvez a hitelfelvevőknek. Hamar ingatlanfejlesztési buborék, lendületes lakossági adósságfelvétel és egyéb aránytalanság állhat elő, miközben a túlfűtöttséget a hazai hatóságoknak immár nem áll módjukban egyoldalú kamatemeléssel korrigálni.

Ez az eszköz valóban elvész. Ám sok más beavatkozási módozat megmarad: adóemelésekkel, jövedelempolitikai és bankfelügyeleti eszközökkel (divatos névvel: makroprudenciális eszköztárral) elébe lehet menni a túlfűtött állapot kialakulásának. Az is idetartozik, amit már a „szuverenitás feladása” toposznál lehetett volna említeni: az eurózóna tagjaként az illető ország vezető tisztségviselője (a jegybank elnöke) részt vesz az EKB monetáris politikájának alakításában. Érvelhet olyan kamatszint mellett, amely megfelel országa üzleti ciklusának, pénzügyi viszonyainak. Szempontjai persze ütközhetnek azzal, amit más országok vezetői képviselnek, és a vitában vagy a szavazáson időnként alulmaradhat, de benne van a döntési folyamatban. Most nincs benne.

Az eurókamatokról és így áttételesen az euró külső értékéről azok döntenek, akik bent vannak (így a szlovákok, szlovének, litvánok, idővel a románok), miközben az eurókamatszint és az euró árfolyama minket is azonnal és közvetlenül érint. Csak éppen körön kívüliként e pénzügyi vonatkozásban nincs módunk közvetlenül megjeleníteni a feltételezett nemzeti érdekünket.   

Ami a negyedik tényezőt, vagyis a likviditási vagy pláne szolvenciazavarba kerülő hazai bankok kisegítését és megmentését illeti, a 2008-as válság idején valóban rengeteg példát láttunk a jegybanki beavatkozásra, fejlett és fejlődő országokban egyaránt. A jövőben is kialakulhat olyan helyzet, amelyben a felelős hatóságok ilyet szükségesnek látnak. Az viszont kérdéses, hogy a bankmentő intervenciót a jegybank intézze-e a nemzeti valuta szaporításával járó gyorshitelek révén. Erre a valutaövezeten belül valóban nincs mód. Arra azonban igen, hogy a költségvetés (akár nemzeti, akár nemzetek feletti) álljon az életképes, ám hirtelen zavarba kerülő bankok mögé. Egyébként is ez a tiszta sor: ha hazai közpénzt tesznek magánbankokba országos érdekből, akkor tessék ezzel elszámolni a parlamenti nyilvánosság előtt. Magam pedig nyugodtabban néznék a jövő elé, ha egy-egy hazai nagybankot érintő esetleges kimentési akció terhe nem a nemzeti bankunkra, sem a magyar költségvetésre, hanem az európai bankunión belüli pénzalapra hárulna.

Végül az ötödik komponens, az állami költségvetés kisegítése, másfelől gyengeségeink ellensúlyozása: ennek jegybanki eszközökkel való kezelését tekintve az ember szkeptikus. Költségvetési egyensúlytalanságot a valuta leértékelésével, az infláció felpörgetésével tartósan és hatékonyan megoldani? Nehéz a pénzügyek történetében jó példákat találni, az ellenkezőjére inkább tudnánk.

Az áttekintett érvek többségéről tehát ki lehet mutatni, hogy a remélt hatás vagy gyenge, talán nem is lényeges, vagy más eszközökkel pótolható. Az olvasónak viszont feltűnhet, hogy pont azzal az ellenérvvel nem foglalkoztunk eddig, amit a leggyakrabban hallunk. Nevezetesen: azért jó a nemzeti valuta, mert ha a gazdaság gyenge üzleti ciklusba kerül vagy a versenyképessége romlik, például a bérek aránytalan elfutása miatt, akkor megmarad a leértékelés eszköze. Ez pedig, szól az érvelés, nem elegáns ugyan, de hatásos: a valutagyengülés nyomán rövid távon nyereségesebb lesz a kivitel, a behozatal megdrágul a hazai vevőknek hazai pénzben, és rögtön javul a külkereskedelmi mérleg. Nem elegáns, hiszen a gyengébb hazai valuta a külfölddel szemben arányosan leértékeli a pénzünk, vagyonunk értékét, de a túlzottan nagy béreket más eszközökkel roppant nehéz lenne visszavágni – képzeljünk el egy általános fizetéscsökkentési akciót. Tehát a kormány számára ez előnyösebb és hatékonyabb eszköz.

Ez azonban egy korábbi tankönyv szövege, és nem igazán releváns a mi helyzetünkre. Eleve felötlik: az importtermékek drágulása felviszi az árszintet, a megemelkedett inflációt érzékelve a munkavállalók még nagyobb fizetést követelnek. Ha eddig is az volt a gond, hogy túlzott a bérköltség a termelékenységhez képest, a klasszikus leértékelés csak ideig-óráig segít ezen. A nemzetközi versenyképességnek sokkal fontosabb előfeltételei és tényezői vannak; a valutaleértékelés nem lehet a fejlődési eszköztár szokásos eleme.

De nem ez a legfőbb gyengéje a gyakran hallható érvelésnek. Harminc éve még elment volna, amikor a nemzeti valutákat kiigazíthatóan rögzítették. A jegybank vagy a kormány által meglepetésszerűen végrehajtott devaluációt követően egy ideig valóban javult a külkereskedelmi mérleg, lélegzethez jutott a gazdaságpolitika – amíg a gyorsuló hazai infláció és az amiatti béremelkedés meg nem ette az így szerzett ár-versenyképességi előnyt. Most azonban a valuták lebegnek. A forint nagyon is: csak meg kell nézni néhány évre visszamenően a legfőbb kereskedelmi partnertérség fizetési eszközével (az euróval) szembeni árfolyamát. Az árfolyamot nem leértékelik – az leértékelődik. A kereslet és a kínálat nyomán, vagy ha dramatizálni akarunk: a spekulánsok hatására. Fontos belátni, hogy nem a jegybank állítja be az árfolyamot. Kizárt, hogy az MNB kifejezett óhaja lenne, hogy a nyári turistaszezon előtt öt százalékot essen a forint árfolyama az euróval (vagyis a szlovák, szlovén, osztrák, bolgár, horvát turisztikai desztinációk valutájával) szemben. Ezek az árfolyamkilengések megesnek, néha kellemetlen amplitúdóval és ismertebb ok nélkül.

A központi bankok tudnak ugyan közvetve hatni, például ha mozgatják a rendelkezésükre álló hatósági kamatokat vagy ha eladnak, illetve visszavesznek eurót a pénzpiacon. De nem tudnak a szó igazi értelmében leértékelni, sem felértékelni. Amit pedig a tőkepiacok művelnek a szabadon lebegő árfolyammal egy ország versenyképességi problémái esetén, az leggyakrabban vagy túl nagy korrekció (összedől az árfolyam), vagy nem elég erős korrekció. Miért gondolnánk, hogy a pénzpiac elvégzi – ráadásul hatékonyan – azt a szabályozói munkát, amit az állam nem képes a maga sokféle eszközeivel? 

Igen, volt arra számos példa, mint éppen a görögöké, hogy hosszú időn át halmozódtak fel aránytalanságok, túlzott bérnövekedés áramlott ki. A makrogazdasági eszköztár akkor is elég tág volt, állami intézmények sora állt elvileg rendelkezésre. Ha ezek mégsem észlelték a bajt vagy nem volt erejük belenyúlni a konjunkturális folyamatokba, ha maguk a gazdasági szereplők érthetetlenül sokáig félreárazták a béreket, akkor miért kellene elhinnünk, hogy majd a leértékelés korrigálja a problémát? De ezek költői kérdések.

A mai magyar gazdaság erősen beépült a globális vállalatközi folyamatokba: a győri motorgyár termelési programja például egyáltalán nem függ attól, hogy ma vagy holnap merre lebben a forint árfolyama. Ha tartósan gyengül, az a német cég magyarországi forintköltségeit arányosan csökkenti; ezt a nem igényelt ajándékot persze elfogadja. Ám ettől sem több, sem kevesebb motort nem fog a termelési tervbe tenni.

Egyszerű következtetések

Zárjuk tehát azzal, amivel kezdtük. A saját valuta működtetésének vagy feladásának gazdasági-pénzügyi kalkulációi ugyan sokrétűek, de a végső mérleg világosan megvonható. Az egymással hosszú évtizedeken keresztül szabadkereskedelmet folytató, helyenként valutaközösségben (Benelux országok) vagy tartós árfolyamrögzítésben (német márka, schilling) működő nemzetek gazdasági érdekeikre tekintettel jutottak el a közös valutához, ám a pénznemről szóló döntés végső soron politikai természetű. Mint ahogy a belépés késleltetése vagy a tartós kívül maradás is politikai döntés. A gazdasági érvek és tények alapos mérlegelése nyomán nem mondhatok mást, mint hogy a magyarhoz hasonló méretű, szerkezetű és hagyományú gazdaság számára komolyan nem ajánlható a külön fizetőeszköz tartós működtetése, az abból fakadó költségeknek és kockázatoknak a lakosságra való terhelése. Távoli birodalmak valutájához való hozzákötésének a gondolata pedig még tréfának sem jó.

Az euró a világ második legfontosabb pénzneme, félmilliárd ember hazai valutája. Az amerikai és a brit sajtó minden évben elparentálta, de nehéz nem észrevenni az ellendrukkerséget a tengeren túli politikai és médiakörökben. Aki annak idején a kis kelet-európai népek fura pénzeire rácsodálkozott, maga is az amerikai dollár vagy a német márka átvételét, esetleg az egyikhez való tartós hozzákötést gondolta kézenfekvőnek. Ma csak annyi változott, hogy a márka helyett az euró a logikus megoldás (vagy a dollár, ha az amerikai sajtót olvassuk).

Amennyire világos a kérdés szakmai része, annyira bonyolult viszont a politikai vonatkozása. Van európai ország, ahol a közös európai pénz iránti lelkesedés hőfoka visszaesett, sőt az egész európai projektnek megszaporodtak a kritikusai. A nemzeti identitás szerepének hirtelen visszaerősödése megnövelte a politikai bizonytalanságot. A brit eset nagy tanulsága, hogy az élet milyen váratlan és gazdasági kalkulációval indokolhatatlan fordulatokat vehet. Ha a nemzeti valuta kontra euró vita kikerül a pénzügypolitikai zónából, és érzelmi, politikai, szimbolikus síkra helyeződik – márpedig ez zajlik –, akkor bizony ezekben a dimenziókban kellene eligazodnunk a prognózisaink készítése során.

A fizetőeszköz valóban érzelmi, politikai, szimbolikus ügy is. Eszerint kell megpróbálnunk értelmezni a folyamatokat.

[1] Lásd Az euró bevezetésének várható hasznai, költségei és időzítése, szerk. Csajbók Attila, Csermely Ágnes, MNB, Műhelytanulmányok 24., 2002.
[2] Bod Péter Ákos, Deficit vagy euró – ami gazdaságpolitikai vitáink hátterében áll, Valóság, 2006/1.
[3] Matolcsy György, We Need to Admit Euro Was a Mistake, Financial Times, 2019. november 13.
[4] Varga Mihály kiállt az euró mellett, Menedzsment Fórum, 2019. november 5.
[5] Matolcsy szerint jön az eurázsiai államok közös pénze, HVG.hu, 2019. október 30.
[6] Kipcsak kriptovalutára váltaná az eurót Matolcsy?, Index, 2019. november 12.
[7] A szkeptikus irodalomból lásd például Nordvig, Jens, The Fall of the Euro. Reinventing the Eurozone and the Future of Global Investing, McGraw-Hill Education, Columbus, 2013; Sandbu, Martin, Europe’s Orphans. The Future of the Euro and the Politics of Debt, Princeton UP, Princeton, 2015.
[8] The International Role of the Euro, European Central Bank, 2019. június.
[9] Minden tévhittel szemben a német infláció átlaga alacsonyabb az euró eddigi húsz évében, mint a megelőző húsz évben, a német márka korszakában.
[10] Neményi Judit, Oblath Gábor, Az euró bevezetésének újragondolása, Közgazdasági Szemle, 2012/6., 569–684. Többen állást foglaltak a témában, köztük magam is: Bod Péter Ákos, Az euró átvétele nem pénzügyi, hanem nemzetstratégiai döntés, Közgazdasági Szemle, 2012/6., 695–698. A hozzászólók közül kiemelem a következőket: Csaba László, Milyen euró kell nekünk? És mi végre?, Közgazdasági Szemle, 2012/6., 706–709.; Mihályi Péter, Ez a hajó elment, Közgazdasági Szemle, 2012/6., 917–922.
[11] Oblath Gábor, Az euró bevezetéséről – az újabb tapasztalatok fényében, konferenciaelőadás, 2017. szeptember.
[12] A vitaindító írás: Madár István, Kell-e nekünk a magyar euró?, Portfolio.hu, 2017. november 6.
[13] Orbán visszafelé szalad: megérjük-e az euró bevezetését?, Népszava, 2013. november 22. Megjegyzendő, hogy az egy főre jutó magyar GDP mutatójának jelenlegi mértéke (mintegy 65 százalék, számítási módtól függően) és az elmúlt évtized konvergenciasebessége alapján bármely említett határérték eléréséhez több évtized kellene.cVagyis a meglevő belépési kritériumokon felüli, az EU joganyagában nem szereplő további ismérv bejelentése a hivatalban levő kormányfő részéről a „soha” kimondásával egyenértékű.
[14] Nagy Márton, Virág Barna, Felzárkózás az eurózónában – csakis megfelelő felkészültséggel teljesíthető, MNB, 2017. október.
[15] Nekünk különösen érdekes a szlovák eset a relatív fejlettségbeli és gazdaságszerkezeti hasonlóság okán. Lásd például Šuster, Martin és tsai, The Effects of Euro Adoption on the Slovak Economy, National Bank of Slovakia, 2006. Vagy későbbről: Žúdel, Branislav, Melioris, Libor, Five Year in a Balloon: Estimating the Effects of Euro Adoption in Slovakia Using the Synthetic Control Method, OECD, 2016.
[16] Lásd a vonatkozó felméréseket az Európai Bizottság honlapján.
[17] Dornbusch, Rudi, Fewer Monies, Better Monies, National Bureau of Ecomomic Research, 2001. június.

Bod Péter Ákos / ellensuly.hu