A Danone 2020. júniusi közgyűlésén Emmanuel Faber elnök-vezérigazgató arról tájékoztatta a részvényeseket, hogy gyakorlatilag levették Milton Friedmant a piedesztálról, miután szinte egyhangúlag megszavazták, hogy a francia fogyasztási cikkek óriáscége „küldetéses vállalattá” váljon. Ez egy új kategória, amelyet Franciaország a 2019. évi, a vállalkozások növekedését és átalakulását célzó cselekvési tervről szóló törvénye (PACTE)[1] hozott létre. Ez volt az első alkalom, hogy egy a francia tőzsdén jegyzett vállalat igazgatótanácsa élt az új törvényadta lehetőséggel, ami egyúttal a súlyos tiszteletlenség jele a néhai Milton Friedman, a neoliberális munkaadók kedvenc közgazdásza iránt. Ezentúl a Danone célja nem kizárólag a profitszerzés lesz, hanem „az egészség javítása” és „a bolygó megőrzése és erőforrásainak megújítása” is. Ez nagyon önzetlenül hangzik.

Emmanuel Faber, „a humanista és atipikus főnök”, ahogyan az üzleti sajtó szereti jellemezni, az irodájában mindennap Lee Jeffriesnek egy hajléktalanról készített fényképét nézi, és ha ez nem lenne elég meggyőző, akkor ráadásul lemondott az évi 1,2 millió eurós kiemelt nyugdíjáról is. Az üzleti sajtó lelkesen ünnepelte Emmanuel Fabert, akinek a vezetése alatt a Danone arra készült, hogy „újra feltalálja az élő vállalat modelljét, egy olyan gazdaságot, amely az embereket szolgálja”.[2] Ám alig néhány hónappal a mérföldkőnek számító szavazás után bejelentette a vállalat történetének addigi legnagyobb létszámleépítési programját. 2000 munkahelyet szüntet meg, ebből 400-500-at Franciaországban. Pedig a vállalat nagyon is nyereséges, és a világjárvány alig csorbította a forgalmát. Viszont a Danone részvényárfolyama csökkent, és a versenytársak, a Nestlé és az Unilever lekörözték. „Ez fájdalmas”, de „a jövedelmezőség és a nyereségesség védelme alapvető fontosságú egy vállalat számára” – jelentette ki Emmanuel Faber a France Inter-nek 2020 novemberében, négy hónappal azelőtt, hogy őt magát is menesztették.

Larry Fink, a világ legnagyobb befektetésialap-kezelő vállalatának, a BlackRocknak a főnöke is az üzleti tevékenység létjogosultságára és tágabb értelemben „a közjóért való munkára” szólítja fel éves leveleiben, már 2018 óta, azokat a vállalatokat, amelyekben részesedéssel rendelkezik. Idén sürgős szén-dioxid-semlegességi tervekre hívott fel, pedig a BlackRocknak 85 milliárd dollár különböző, szénre épülő befektetése van, amelyeket továbbra is a portfoliójában tart. A 2019 augusztusától 2020 augusztusáig tartó üzleti évben a BlackRock 90%-ban ellene szavazott azoknak a közgyűlési határozatoknak, amelyekben a vállalatok intézkedési javaslatokat terjesztettek elő a felmelegedés korlátozására – de ez nem számít, a New York Times ennek ellenére úgy vélte, hogy Larry Fink ráolvasásos levelei „vízválasztók a Wall Streeten, hiszen felvetnek magával a kapitalizmus természetével kapcsolatos kérdéseket”.[3]

A nagyhatalmú Business Roundtable által 2019-ben kidolgozott és lelkesen kommentált új vállalatirányítási alapelvek kevés valódi hatást értek el. Az amerikai nagyvállalatok e lobbija – amelynek tagja többek között az Apple, a Boeing, a JPMorgan Chase és az Amazon is – azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy első ízben jelentette ki, hogy a vállalatoknak már nemcsak a részvényeseiket, hanem „minden érintettet” szolgálniuk kell. Az új álláspont azonban nem akadályozta meg, hogy a szép alapelveket aláíró vállalatok több szociális és környezetvédelmi törvényt sértsenek meg, mint az alapelveket nem aláíró társaik.[4] Mert az EU hivatalos doktrínájával ellentétben, amely szerint „a szociális gondoskodás” versenyelőnyt teremt, az etika és a nyereségesség ellentétben állnak egymással. A párizsi HEC üzleti iskola kutatóinak nemrégiben készült tanulmánya kimutatta,[5] hogy az aktív fedezeti alapok „inkább a társadalmi felelősséget hirdető vállalatok részvényeit veszik meg”, mivel úgy vélik, hogy ezek eddig nem maximalizálták a részvények értékét.

„Egy elfogadható liberalizmus megteremtése”

„A neoliberalizmus szakszerűvé és felhasználhatóvá tette a vállalatok társadalmi felelősségvállalását” – mondja Thomas Lamarche közgazdász. A szándék az, hogy az egyre inkább vitatott kapitalista rendet elfogadhatóbbá tegyék azáltal, hogy látszólag kritizálják a pénzügyek és a rövidtávú döntések súlyos következményeit, de közben gonddal vigyáznak arra, hogy ne kerüljön sor azokra a konkrét intézkedésekre, amelyek a szabályozásra, a tőke ellenőrzésére vagy az adózásra vonatkoznak. Jean-Dominique Senard, aki társszerzője volt a PACTE-törvényt előkészítő jelentésnek, 2018-ban a Les Échos-ban így fogalmazott:[6] „Franciaország »harminc dicsőséges éve« véget ért, és a jóléti állam eltűnőben van. Most már valóban szükség van egy mindenki számára elfogadható liberalizmus megteremtésére..., mert ha nem egy nyugodt és egységes liberalizmusra törekszünk, akkor komoly problémák elé nézünk.” Senard akkoriban a Michelin vezetője volt, a „sárgamellényes” mozgalom pedig alig néhány hónap múlva indult meg. Két évvel és egy világjárvánnyal később most a Renault-t vezeti, amely 4600 munkahely megszüntetését jelentette be Franciaországban és több mint tízezer dolgozóét külföldön, annak ellenére, hogy 5 milliárd euró államilag garantált hitelt kapott.

Franciaország új vállalati felelősségvállalási intézkedései ugyanabból a törvénytervezetből származnak, amely számos állami vállalat privatizációját is előkészítette. A párizsi nemzetközi repülőtereket üzemeltető Aéroports de Paris privatizációját a közvélemény talán kedvezőbben fogadja majd, ha megismeri az új küldetésnyilatkozatot, azaz hogy a cég „az utasok fogadására, a repülőterek felelősségteljes üzemeltetésére és koncepciójának kialakítására törekszik világszerte”? A taktika ismerős. 2006-ban David Cameron brit miniszterelnök igyekezett eloszlatni azoknak az üzleti vezetőknek a félelmeit, akik „a vállalati felelősségvállalást még mindig a hátsó ajtón beosonó szocializmusnak tekintik”, és megnyugtatta őket, hogy „minél inkább önkéntes alapon alkalmaznak a vállalatok felelős üzleti gyakorlatot, annál meggyőzőbb érveket lehet felsorakoztatni a szabályozás és az ellenőrzés enyhítése mellett”.[7]

Hasonlóképpen, az EU deregulációs törekvéseit Brüsszelből érkező felhívások kísérik, amelyek arra szólítják fel a vállalatokat, hogy „önkéntes társadalmi felelősségvállalási” kezdeményezésekkel lépjenek túl a jogi kötelezettségeiken.[8] Talán a francia posta, a La Poste példáját követve, amelyet 2005-ben az EU ajánlásainak megfelelően részben privatizáltak. Tavaly a Vigeo Eiris környezetvédelmi, társadalmi és irányítási (ESG) minősítő ügynökség 100-ból a 75-ös (az eddigi legmagasabb) ESG-minősítést adta a vállalatnak, többek között az elektromos járműparkja méretének és a fogyatékkal élő munkavállalók arányának elismeréseként. Az, hogy két év alatt mintegy 50 alkalmazott öngyilkos lett a munkahelyük kényszerű átszervezése miatt, úgy tűnt, mit se számít.

Bármennyire is ártalmatlannak tűnnek a vállalatok társadalomban betöltött szerepéről szóló filantróp nyilatkozatok, többről szólnak, mint puszta marketingről. A történelem azt mutatja, hogy sem a kapitalisták, sem az antikapitalista kampányolók között soha nem volt konszenzus abban, hogy mire való az üzleti élet. Az üzleti élet céljáról szóló elméleti és stratégiai viták az 1950-es években kezdődtek az Egyesült Államokban, amikor a modern részvénytársaságok száma megnőtt. Ezeket már nem egyetlen tulajdonos vezette, így az átörökíthető vagyon gyarapításának motivációja nélkül mi volt a fizetett menedzserek célja? Howard Bowen közgazdász válaszként „a társadalmi felelősségvállalást” ajánlotta megfogalmazni.[9] A vállalatvezetők legitimitása abból a tényből eredt, hogy mivel nem tulajdonosai a vállalatnak, figyelembe vehetik az összes fél érdekeit, ami emberbaráti cselekedeteket is magában foglalhat.

Az üzleti élet és a kormányzás különbsége

Az 1960-as években, amikor a tiltakozó mozgalmak nyomása alatt a vállalatok egyre több kedvezményt vezettek be, a neoliberális gondolkodók aggódni kezdtek, vajon nem veszélyes-e elismerni, akár hallgatólagosan is, azt, hogy a vállalatok hatalmát a nyereségességen kívül más szempontok alapján is el kell fogadtatni. Milton Friedman szerint „a »társadalmi felelősségvállalás« doktrínája magában foglalja annak a szocialista nézetnek az elfogadását, hogy a szűkös erőforrások felhasználására és elosztására politikai mechanizmusok, nem pedig piaci mechanizmusok a legalkalmasabbak”.[10] A Rockefeller Alapítvány egyik jelentése 1960-ban arra figyelmeztetett, hogy „ha egyszer elfogadják, hogy a magánvállalati irányítás felé ugyanolyan elvárásokat lehet támasztani, mint a kormányzati formák felé, akkor feszültség keletkezik az egyetértésen alapuló kormányzás demokratikus hagyománya és az üzleti világ elkerülhetetlenül hierarchikus és tekintélyelvű eljárásai között”.[11] Peter Drucker – aki a Business Week szerint „a menedzsment pápája” – kiemelte a történelem egyik állandó jelenségét: „Minden felvilágosult despotizmus forradalommal végződött”.[12]

Az ilyen elvárások megfékezésére a neoliberális közgazdászok az 1970-es években kidolgozták „a vállalatirányítás új elméletét”, amely a vállalkozásokról egy jóindulatú elképzelést hirdetett meg. A hierarchiát és az azzal járó felelősséget elfelejtették: attól kezdve minden a szabad és egyenlő szereplők közötti szerződéses kapcsolatokról szólt. Ezzel sikerült a vállalatok társadalmi felelősségvállalási elméleteit tartósan depolitizálni, vagyis kivonni a politikai térfélről. Ezek az elméletek az 1980-as években tovább fejlődtek, így például előtérbe került „az érdekeltek” kategóriája,[13] akiket a részvényesek mellett szintén figyelembe kell venni.

A PACTE-törvény a társadalmi felelősségvállalás franciaországi történetének legújabb fejezete. A polgári törvénykönyvben először vizsgálták felül a vállalatok társadalmi céljának meghatározását: mostantól minden vállalkozásnak figyelembe kell vennie „tevékenységének társadalmi és környezeti következményeit”. Jean-Philippe Denis menedzsmentkutató szerint ez szerény előrelépés, mivel „a kormány óvatos volt, hogy ne nyúljon a büntető törvénykönyvhöz, és ne kerüljön sor a vezetők esetleges büntetőjogi felelősségre vonására.” És tény, hogy néhány tiltakozás után a francia munkaadók elfogadták az új törvényt. A gyáriparosok szövetsége, a Medef 2019 januárjában még saját küldetésnyilatkozatot is jóváhagyott „Közös cselekvés a felelős növekedésért” címmel.

Milton Friedmanhoz hasonlóan azonban a franciaországi tőkéscsoportok egyik ága továbbra is ellenséges a társadalmi felelősségvállalással szemben. Jean-Charles Simon neoliberális vállalattulajdonos és a Medef 2018-as sikertelen vezetőjelöltje úgy véli, hogy a kockázat inkább kulturális, mint jogi: „Azt mondani, hogy a kapitalizmust felelősségre kell vonni, veszélyes játék, mert a kudarc beismerését jelenti. A bocsánatkérés a bűnösség beismerése. A vállalatok egy véget nem érő folyamatba keverednek, mert az engedmények soha nem lennének elegendőek.” Amikor Emmanuel Faber fizetéscsökkentést vállalt a Danone-nál, az Oxfam nyílt levelet küldött neki, amelyben arra kérte, hogy menjen el még messzebb, és „vállaljon kötelezettséget a részvényeseknek kifizetett nyereség felső határára, a fennmaradó profitokat pedig juttassa el egy, a vállalat társadalmi és ökológiai átalakulását szolgáló alapba.”[14] Bár Jean-Charles Simon szimpatizál a társadalmi felelősségvállalás híveinek azon törekvésével, hogy „elkerüljék a forradalmat”, úgy véli, „jobb beismerni, hogy a kapitalizmus brutális rendszer lehet, és felvilágosítani az embereket arról, hogy ennek ellenére miért ez az egyetlen lehetséges rendszer”.

Ennél meglepőbb azonban az a kritika, amellyel Jean-Charles Simon a vállalatok társadalmi felelősségvállalását antidemokratikusnak nyilvánítja: „Nem a vállalatok közgyűlésének feladata, hogy eldöntsék, hogyan mentsék meg a bolygót. A vállalat társadalmi felelősségvállalása a közérdek privatizációja. És ha a vállalatok úgy érzik, hogy törvényesen, de felelőtlenül járnak el, akkor az államnak kell törvényt alkotnia, hogy megadóztassa vagy betiltsa a veszélyesnek vagy környezetszennyezőnek ítélt tevékenységet.” Ez az álláspont furcsa módon hasonlít Robert Reich amerikai közgazdász véleményére – ő Bernie Sanders tanácsadója –, aki egyenesen „szemfényvesztésről” beszél:[15] „Az egyetlen módja annak, hogy a vállalatokat társadalmilag felelőssé tegyük, az, hogy törvényekkel kötelezzük őket erre – mondja Reich. – Például nagyobb beleszólást kell biztosítaniuk az alkalmazottaknak a vállalati döntésekbe, meg kell követelnünk, hogy a vállalatok fizessenek végkielégítést a gyárbezárásoknál a magukra hagyott közösségeknek, és meg kell emelnünk a vállalati adókat.”

Fordította: Kleinheincz Ferenc / magyardiplo.hu

[1] Francia neve: plan d’action pour la croissance et la transformation des entreprises.
[2] Emmanuel Faber beszéde a részvényesek előtt, 2020. június 26.
[3] Andrew Ross Sorkin: BlackRock’s message: Contribute to society, or risk losing our support [A BlackRock üzenete: Járuljon hozzá a társadalomhoz, vagy kockáztassa, hogy elveszíti a támogatásunkat], The New York Times, 2018. január 15.
[4] Aneesh Raghunandan és Shivaram Rajgopal: Do socially responsible firms walk the talk? [A társadalmilag felelős cégek állják-e a szavukat?] , Social Science Research Network (SSRN), 2021. április 1., privpapers.ssrn.com/.
[5] Mark R. DesJardine, Emilio Marti és Rodolphe Durand: Why activist hedge funds target socially responsible firms: The reaction costs of signalling corporate social responsibility [Amiért az aktív fedezeti alapok a társadalmilag felelős cégeket célozzák meg: A vállalati társadalmi felelősségvállalás jelzésének reakcióköltségei], Academy of Management Journal, New York, 2020.
[6] Muriel Jasor interjúja Jean-Dominique Senarddal: Le sens et le pourquoi nourrissent la motivation [A cél és a miért mutat rá a motivációra], Les Échos, Párizs, 2018. június 8.
[7] Cameron beszéde a Brit Nemzetközösség üzleti képviselői előtt, 2006. május 6.
[8] Promoting a European framework for Corporate Social Responsibility [A vállalati társadalmi felelősségvállalás európai keretének előmozdítása], zöld könyv, Európai Bizottság, Brüsszel, 2001. július 18, eur-lex.europa.eu/.
[9] Howard Bowen: Social Responsibilities of the Businessman [Az üzletember társadalmi felelőssége], Harper, New York, 1953.
[10] Milton Friedman: A Friedman doctrine – The social responsibility of business is to increase its profits [A Friedman-doktrina - Az üzleti élet társadalmi felelőssége a profit növelése] , The New York Times, 1970. szeptember 13.
[11] “The power of the democratic idea”, sixth report of the Rockefeller Brothers Fund Special Studies Project [„A demokratikus eszme hatalma", a Rockefeller Testvérek Alapítvány Különleges Tanulmányok Projektjének hatodik jelentése], Doubleday, Garden City (New York), 1960.
[12] Peter F Drucker: The New Society: the Anatomy of the Industrial Order [Az új társadalom: az ipari rend anatómiája], Harper, New York, 1950.
[13] R. Edward Freeman: Strategic Management: A Stakeholder Approach [Stratégiai menedzsment: a részvényes szempontja], Pitman, Boston, 1984.
[14] Open letter from Mouves and Oxfam to Emmanuel Faber, CEO of Danone [A Mouves és az Oxfam nyílt levele Emmanuel Fabernek, a Danone vezérigazgatójának, az eredeti franciául] 2020. június 25., impactfrance.eco/.
[15] Corporations Will Not Save Us: The sham of corporate social responsibility [A vállalatok nem fognak megmenteni minket: A vállalati társadalmi felelősségvállalás szemfényvesztése], Robert Reich, 2019. december 31., robertreich.org/.