"Ebben az ISKOLÁBAN tanított a regénybéli Rácz tanár úr, aki nemcsak Nemecseket, Bokát, Cselét és a többieket tanította, hanem valóságos Rátz tanár úrként Neumannt, Wignert, Harsányit, és magyar gyerekek ezreit, akik közül persze nem mindenki lett Nobel-díjas, de mindenki esélyt kapott rá, hogy olyan tudást szerezzen, amivel boldogul, előre jut, fejlődik, épül, és épít.

Nekem két kezemen sem férnek el azon tanáraim, akik nemcsak tudással, de ambícióval, morállal, kíváncsisággal ruháztak fel, akik elvárásainak jó volt megfelelni, akik személyiségükkel erősen hatottak rám, és akikre elismeréssel, sőt szeretettel emlékezem, még akkor is, ha diákként néha mumusként gondoltam némelyikükre, hiszen olyasmit követeltek meg tőlem, ami nehezemre esett: meghaladni kényelmes önmagamat.

Tudom, hogy ma is sok Rátz tanár úr, és még több Rátz tanárnő él, dolgozik, küszködik, miközben meg nem becsültsége, el nem ismertsége és megkötöttsége miatt égnek emelt szemmel megy be az órára, ha arra gondol, milyen ISKOLA az, ahol a tanár (Rácz tanár úr) kevesebbet keres, mint a biztonsági őr (Janó, a grund őre)?

Tudom, hogy sok egykori évfolyamtársam van, akikkel együtt jártam az ELTE tanárképzőjére, és még mindig tanítanak, miközben én nem voltam elég bátor, hogy pedagógusnak menjek - mert pedagógusnak lenni nem csak szakma, hanem hivatás, mint az orvoslás.

Egykori tanári diplomám most dörömböl a fiókban, és emlékeztet rá, hogy szolidaritást kell vállalni velük, és mindazokkal, akik annak az egykor ragyogó ISKOLÁNAK mára fényét vesztett tantermében csikorgó krétával vésik fel a táblára, hogy figyeljetek ránk, mert jobbat és többet érdemlünk!

Mi vagyunk, akiknek felelősséget kell vállalnunk, milyen tudásra és etoszra épül a jövője ennek az országnak, mi vagyunk, akik tanítjuk a fiaitokat és lányaitokat magyarul beszélni, a nagyvilágot megérteni, a szépet és jót befogadni, emberként viselkedni, okosan gondolkodni, szabadnak lenni, bátran kiállni magukért és egymásért, mi vagyunk a tanárok, MI VAGYUNK A GRUND!"