A koronavírus járvány "csendesedésével" egy időben a Kéretlen Figyelem Debreceni Nők Közéleti Egyesülete a hónap utolsó vasárnapján - ahogy több mint tíz éve  teszi - Debrecenben, a Petőfi térre ismét vendégségbe hívta, a városban élő szegényeket, a közmunkából tengődő családokat, a magukra maradt kisnyugdíjasokat, a fedél nélkül élő felebarátainkat. 

Mivel több hónap telt el a legutóbbi ételosztás óta, kértük, akinek a közelében rászoruló, nehéz sorsú embertársunk él tájékoztassa arról, hogy a debreceni civilek újra  megvendégelik őket.  

Az ingyenes ételosztáson egy tál meleg ebéddel, friss kenyérrel vártunk minden rászoruló honfitársunkat.

A menü, ahogyan azt korábban megszavazták a vendégeink, töltött káposzta volt. Erre az ételre a szegényeknek nem futja, így igazi ínyencséget tálaltunk fel a számukra. Vendégeink tudják, a hónap utolsó vasárnapján töltött káposztát ehetnek ebédre. 

Sokan már a kezdés előtt egy órával ott álltak a tér fái alatt. Fél tizenegyre már közel  százan nézték, hogy a kis ételosztó csapat előkészül az osztásra.

Az ételosztás végére becslésünk szerint mintegy 150 főt vendégeltünk meg. Sokan jöttek kisgyerekekkel, illetve vittek ételt otthon maradt hozzátartozóiknak is. Így a pontos számot csak becsülni tudjuk. De úgy gondoljuk, ha egyetlen emberen segíteni tudunk, akkor már megérte. 

A korábbi ételosztásainkhoz hasonlóan  megdöbbentő volt, hogy egyre több  kisnyugdíjas érkezett. Az ételre várok 90 százaléka egykor jobb napokat látott nyugdíjas volt. Nyugdíjuk arra már nem futja, hogy így hó végén meleg ételhez jussanak.

Nem értjük, a kisnyugdíjasokat miért nem segíti jobban a kormány. Többen elmondták, hogy nyugdíjuk 60-70 ezer forint, ez az éhenhaláshoz sok, az emberi élethez kevés. Az a nyugdíjas, aki 100 ezer forint körüli ellátást kap, már a kisnyugdíjasok szemében "tehetősnek" számít.

A sorban állók közül többen mondták: "Hálát adok Istennek, hogy Önök vannak, nem is tudom, mit ennék ma, hiszen a nyugdíjam már régen feléltem. Egy kisnyugdíjas hölgy könnyes szemmel mondta: Kedveskéim! Maguk az utolsó reményem."

Kegyetlen, embert próbáló világ ez, sokak számára már a remény is meghalt. Kiút nincs, segítség nincs, esély már régóta nincs. A járvány miatt minden eddiginél nehezebb hetek, hónapok vártak a kilátástalan helyzetben élő embertársainkra. Itt Hajdú-Bihar megyében rengeteg 100 ezer forint alatti kisnyugdíjas él, számukra a járvány mellett a létfenntartás is nagy nehézséget jelent. A nyugdíjas kosárba tartozó termékek jelentős áremelkedése miatt, legtöbbjüknek napi megélhetési gondjai vannak. Sokuknak kell a hónap második felében arról dönteni, hogy kenyeret vesz, vagy a gyógyszereit váltja ki. Akkor még a rezsiről nem is beszéltünk. Valamikor azt mondták, hogy a csirke farhát a nyugdíjasok kaviárja. Ma már bizony farhátra sem futja, annak is meglódult az ára. 

A mai ételosztás is felért egy családi nappal. Csak itt nem a játékról, a zenekarokról, a bohócokról szólt a történet, hanem az ételről, a való világról. Mert aki éhes, az nem ingyen cirkuszra vágyik. Ma erről sokan elfeledkeznek, és úgy gondolják, hogy jó pénzért –közpénz ugye - megszervezett eseményekkel, palástolni tudják a városban, az országban a nyomort, a szegénységet. Ami nem látható, az nincs is - gondolják.

Attól, hogy valaki szegény, nem lehet értéktelenebb tagja egy szolidáris társadalomban. De nálunk, ez manapság csak egy szép álom. A szegények zöme úgy érzi magát, mint a kivert kutya, ráadásul, még a jobb módban élők  többsége, meg is szólja őket.

Kis csapatunk a jövőben is, minden hónap utolsó vasárnapján várja mindazokat a felebarátainkat, akik segítségre szorulnak. Sajnos csak ennyit tehetünk az élet igazságtalansága enyhítéséért. A térre jövők többsége már személyes ismerősünk. A vendégeink tudják, ránk számíthatnak, hisz' a több mint egy évtized alatt, még nem maradt el egyetlen, meghirdetett ételosztás sem.

Tudjuk, nem sok, amit adni tudunk, de mindezt jó szívvel tesszük. Szeretnénk, ha többen is mellénk állnának, nem szelfit készíteni, hanem kétkezi munkát végezni a magyar társadalom legelesettebbjei érdekében. Itt a mi térségünkben is sok ezren várják a segítő kezet, az emberi szót, szeretnének emberhez méltó életet élni. 

Hívunk mindenkit, aki segíteni szeretne, két kézzel, vagy anyagi támogatással. Legközelebb szeptember 26-án várjuk a rossz anyagi körülmények között élő embertársainkat, nagy szeretettel. 

Meggyőződésünk, hogy nem lehetünk közömbösek azok iránt, akik nem az élet napos oldalán foglalnak helyett, akik önhibájukból, vagy anélkül, mindennapos küzdelmet vívnak. - sokszor "középkori" körülmények között - ,a talpon maradásért.

Vujity Tvrtko által írtak mindannyiunk számára megfontolandók, utat mutatók: "Mert mit ér az én boldogságom, amíg van kisgyerek, aki nem kap rendesen enni?!"

Szabó Zoltánné

az egyesület alelnöke