h i r d e t é s

Hegyi Gyula: Orosz emlékezetpolitika

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam
a- a+

Hegyi Gyula: Orosz emlékezetpolitika

2022. március 06. - 06:55

Az orosz emlékezetpolitika meglepő pluralizmusával először a szentpétervári Kseszinszkaja-palotában találkoztam. 

Fotó: VASILY MAXIMOV / Forrás: AFP / nepszava.hu

A szép balett-táncosnő, Matyilda Kseszinszkaja II. Miklós cár és később két nagyherceg szeretője is volt; szerelmi szolgálataiért kapta ezt az ikonikus épületet. Ottjártamkor több kiállítás is fogadta a látogatókat. Az egyik az 1917-es forradalmak történetét elevenítette meg tárgyilagosan. Ehhez kapcsolódva megnézhettük azt az emeleti szobát, ahol Lenin és felesége, Krupszkaja asszony dolgozott, s amelynek erkélyéről a bolsevik vezér a tömeget buzdította. Egy teremmel odébb egy egészen más hangulatú kiállításon Kseszinszkaja ékszereit, fotóit és a nagyhercegekkel való kapcsolatának rekvizitumait mutatták be. Itt idős dámák csodálták a csillogó ékszereket, és nézték meghatódva a snájdig nagyhercegek fotóit. Muris volt belegondolni, hogy a maguk idejében a nézelődők is nagy valószínűséggel komszomolkák voltak.

E kettősség még élesebb Moszkvában, ahol a Lenin-mauzóleumtól pár utcára áll az a Megváltó Krisztus katedrális, ahol a bolsevikok által meggyilkolt cári családot szentté avatták. Lenin testét már többször el akarták távolítani a mauzóleumból, de a legnagyobb ellenzéki pártnak számító kommunisták heves ellenállása miatt végül minden maradt a régiben. Aki Lenin emlékét tiszteli, az zarándokoljon el a mauzóleumba, aki a cár előtt hódolna, az imádkozzon a lelki üdvéért a katedrálisban. Kirill moszkvai pátriárka egyszer úgy fogalmazott, hogy „a múltból örökölt tragédiák ne okozzanak megosztottságot”. Nem tudni, hogy ő ebbe Lenin tiszteletét is beleértette-e, de Putyin elnök nyilván úgy gondolja, hogy nem érdemes megsértenie sem a kommunisták, sem a monarchisták érzékenységét. Annál kevésbé, mert a hatalom valós megszerzésére egyik tábornak sincs reális esélye.

Az 1917-21 közti polgárháború az orosz történelem egyik legvéresebb fejezete volt. A fehérek, vörösök, a különböző helyi milíciák és a nyugati államok seregei iszonyatos kegyetlenséggel irtották egymást. Ehhez képest a polgárháború utáni szovjet művészet esetenként meglepően tárgyilagos, szinte rokonszenves képet rajzolt egyes fehérgárdista szereplőkről. A legkiemelkedőbb példa Mihail Bulgakov regénye, A fehér gárda, amelyből a szerző Turbinék napjai címen drámát is írt. A történet arról szól, hogy egy szimpatikus kijevi orosz értelmiségi család idilljét hogyan rombolja szét a polgárháború. A Turbin fiúk fehér tisztekként is rendes emberek, de az idő túllép rajtuk, a bolsevikok győzelme elsodorja a régi rendet. A cenzúra 1929-ben jó érzékkel betiltotta ezt a nem éppen bolsevik-barát drámát. De akadt egy főcenzor, maga Sztálin elvtárs, aki 1932-ben újra műsorra tűzette, és legalább húsz alkalommal meg is nézte az előadást. Feltehetően minden alkalommal átélte a győzelmet, amely annál édesebb volt, minél értékesebb emberek felett aratta.

Rokonszenves fehérek szerepelnek a szovjet korszak másik nagy művében, Mihail Solohov Csendes Don című regényében is. Maga a főhős a történet nagyobbik részében a fehérek oldalán küzd. A mű annyira nem dogmatikus szovjet propaganda, hogy a városi legenda szerint nem is Solohov, hanem valójában egy fehér tiszt írta. Ezt ugyan sokszorosan megcáfolták, de annyit mindenesetre elárul, hogy a regény tárgyilagossága már a kortársakat is meglepte. A regény több idegen nyelven is megjelent, szerzője a Nobel-díjat is megkapta. A műből számos filmes feldolgozás készült belőle, a 2016-ban készült orosz sorozatot a Duna TV is bemutatta.

A legpoétikusabb fehértiszt-ábrázolás mégis A negyvenegyedik című szovjet filmben látható. A húszas évek derekán Borisz Lavrenyov írt egy elbeszélést, amelyben a hithű bolsevik mesterlövész lány beleszeret foglyába, egy nemesi családból származó fiatal fehér tisztbe. A történetet kétszer is megfilmesítették, Jakov Protazanov 1927-ben nagyon szép mozit forgatott belőle, amely bátran felveszi a versenyt a szovjet némafilm nála híresebb remekeivel. De hírét elhomályosította az a másik változat, amelyet Grigorij Csuhraj készített, és amely díjat is kapott is az 1957-es cannes-i fesztiválon. Sztálin halála után egyfajta enyhülés jelének látszott a film, amelyben a szerelem és a politika valóban halálos párbajt vív egymással. A lány és a fiú hiába szeretik egymást, végzetesen eltérő neveltetésük, társadalmi hátterük és az ebből eredő világnézetük miatt egyiküknek el kell pusztulnia. Igazi dráma, mély pszichológiai tudással. S ugyanakkor mégis politikai manifesztum, hiszen a vörösök győzelmét szükségszerűnek és öröknek mutatja be.

Fontos megjegyezni, hogy ez a némiképp lovagias megközelítés kizárólag a fehérekhez sodródott orosz (és kozák) embereknek járt ki. A polgárháború külföldi „intervencionistái” és később a hitleri hadsereg katonái a szovjet korszakban sátáni figurákként jelentek meg, és ez lényegében a Szovjetunió széthullása után sem változott. Az orosz tévéket és netes csatornákat ma is elöntik a „Nagy Honvédő Háború” hőseiről szóló filmek, pontosan abban a szellemben, amit a háború elnevezése is sugall. A szovjet időkhöz képest annyi a változás, hogy immár szó esik a sztálini táborokról, a büntetőszázadokról, az ártatlanul meghurcolt és megkínzott emberekről. De aki túlélte a szenvedést, az mind beáll harcolni a Vörös Hadseregbe a „náci fenevadak” ellen. Hűen követve azt a putyini emlékezetpolitikát, amelynek lényege: kerülni minden olyan ideológiai konfliktust, amely megosztaná a társadalmat. Egyetlen alapelvet kötelező betartani, a náci Németország legyőzésével a Szovjetunió világtörténelmi jelentőségű hőstettet hajtott végre, és ennek örököse a mai Oroszország és a jelenlegi rendszer.

Egyetlen kivétel a Pópa című 2009-es film, amelyet a pravoszláv egyház készíttetett. Az úgynevezett pszkovi misszióról szól; a második világháború idején a német megszállók neveztek ki papokat az általuk újranyitott régi templomokba. A Vörös Hadsereg előretörésével aztán valamennyi ilyen pap a nácikkal együtt elmenekült. A filmet az orosz média, sok hazafias és baloldali szervezet keményen támadta, hiszen az új rendszer ideológiai alapját kérdőjelezi meg azzal, hogy voltak „jó kollaboránsok” is. Mégsem tiltották be, ami azt jelzi, hogy a pravoszláv egyház valóban önálló tényező a mai Oroszországban. Vlagyimir Putyin nyilván nem is nagyon bánja, ha a nyilvánosság előtt két markáns ideológiaként a szovjet típusú kommunizmus és a pravoszláv hagyomány jelenik meg. Hiszen minden különbözőségük ellenére mindkettő nagyon orosz, mentes a nyugati befolyástól. Maga Putyin több nyilatkozatában elhatárolódott Lenintől. És bár tragédiának nevezte az utolsó cár meggyilkolását, a köztársaság elnökeként nem lehet monarchista. A második világháborús győzelem okán sikeres hadvezérként Sztálint kellene preferálnia, de az ő bűnei túlságosan is köztudottak. Ráadásul Szolzsenyicin szobrát maga avatta fel, az író hazatérése után gyakran találkoztak, és A Gulág-szigetcsoport rövidített változatát Putyin tette az iskolai tananyag részévé. Oroszországban számos helyi Gulág-múzeum is nyílt. A független Memorial szervezet elleni bírósági eljárás ugyanakkor azt mutatja, hogy az állam a sztálini múlt bűneinek feltárását szeretné saját kézben tartani és „túlkapássá” kicsinyíteni. Míg a Memorial az „állami terror” kifejezést használja, a hivatalos fogalmazás „repressziókról” beszél. A Memorial elleni legutóbbi kampányt egyébként Aron Shneyer izraeli holokausztkutató egy írása indította el. Shneyer kimutatta, hogy a Memorial a sztálinizmus áldozatainak listájára olyan náci kollaboránsokat is felvett, akik közreműködtek a szovjet zsidók kiirtásában. A Memorial a Shneyer által megjelöltek nevét levette a listáról, de a bírósági eljárás más okokból továbbra is folyik a szervezet ellen. A sztálini bűnökhöz való putyini hozzáállás ellentmondásosnak tűnhet, de valójában arról szól, hogy a múlt különböző megítélése miatt nem akarja felborítani a társadalmi megegyezést; minden oldal kapjon legalább egy féligazságot.

És ami legalább ilyen fontos, az orosz történelem folyamatosságának hangsúlyozása a mai Oroszország erejét kívánja sugallni. A népszerű díszszemléken és katonai parádékon a cári haderő és a Vörös Hadsereg hagyományai együtt jelennek meg a mai interkontinentális rakétákkal. De legyünk őszinték, a briteknél is megfér egymással a királyt lefejeztető Cromwell és a dinasztia kultusza, Franciaországban is ki-ki ízlése szerint rajonghat Robespierre-ért vagy Mária Antoinette-ért. Az oroszok imádják a kémfilmeket, és ez az örökzöld téma kiválóan alkalmas arra, hogy kommunista propaganda nélkül, kalandos fordulatokban meséljenek a második világháborús hőstettekről. Ami azt illeti, még a magyar tévénézőktől sem idegen a műfaj, Stirlitz kapitány (A tavasz tizenhét pillanata című sorozatból) kalandjait azok is kedvelték, akik sohasem gondolták volna magukról, hogy egy szovjet hírszerző tiszt sztorija lekötheti őket. A tizennégy részes, 2019-es Halál a kémekre! című orosz sorozat jellegzetes példája a második világháborús téma népszerű feldolgozásának és a sztálini világ csendes rehabilitálásának. A sorozat alcíme „Szmers”; vagyis a szovjet katonai titkosszolgálatra utal, amelyet Sztálin személyes utasítására Viktor Abakumov hozott létre. A Szmers több millió informátorral dolgozott, lényegében irányítása alá vette a megszállt területeken levő partizánmozgalmat, és konspiratív eszközeivel megállta a helyét a német Abwehr ügynökeivel szemben. Jelentős része volt a világháborús győzelemben, ugyanakkor sok ártatlan ember, egész embercsoportok meghurcolásában.

A sorozat a Szmers politikai megtorlásairól nem beszél, fiatal és leleményes férfi és női hírszerzőkről szól, akik a hátországban vagy a nácik megszállta területeken titkos harcot vívnak a németekkel és beépített kémeikkel. Az egyik epizódban a becsületes embereket Gulágra küldő belügyesről kiderül, hogy náci kém, míg áldozata kiszabadulva együttműködik a szovjet kémelhárítással. Jellegzetes példája annak, hogy a második világháborús helytállás toposzán belül hogyan lehet úgy szólni a sztálinizmus bűneiről, hogy Sztálin hadvezéri nimbusza ne sérüljön.

Az orosz emlékezetpolitika lényege voltaképp egyszerű. A történelmet nem lehet visszamenőleg megváltoztatni és minden orosz szereplő a nemzet része volt. Ha Oroszország ostromlott vár, akkor az igazi ellenség mindig kívülről jön. Arról, hogy valóban ostromlott vár-e, persze lehetne vitatkozni. De a mai hatalmi rendszer tudatosan igyekszik erre, és nem valamilyen pártos ideológiára építeni a nemzeti közmegegyezést. (Népszava)


Kommentelne? Kattinson ide!

h i r d e t é s

Clicky