A magyar miniszterelnököt a jog nem érdekli, hiszen megoldotta, hogy rajta semmi nem számonkérhető itthon, mivel a magyar jogrendszer minden ágának vezetője lekötelezettje, hű alattvalója.
Már jó ideje érezzük, valami gyökeresen megváltozott: sorjáznak a természeti katasztrófák, a válságok, az összeomlások, a balesetek és a járványok. Ám az elmúlt hetekben valami korábban elképzelhetetlen történt: véres háború tört ki itt a szomszédban, nyomában a menekültek áradatával.
A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye konferenciát szervezett A növekedés határai című kötet megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából – számba véve az elmúlt fél évszázad tapasztalatait a könyvben felvetett globális problémák megoldása és/vagy megoldatlansága szempontjából. Mi indokolja a megemlékezést egy könyv megjelenésének évfordulójáról? Mivel járult hozzá a kötet a világ, főként a világgazdaság elmúlt ötven évének megértéséhez? Mennyire aktuálisak – még ötven év múltán is – a kötet fő állításai?
A politika a hatalmi harcok mellett a jelképes gesztusok világa. Az Ukrajna ellen indított orosz invázió napján együtt állt a kamerák elé Brüsszelben az Európai Tanács és az Európai Bizottság elnöke, valamint a NATO főtitkára. A közös nyilatkozat azokat az időket idézte, amikor az Egyesült Államok és Európa demokratikus erői összefogtak a náci barbárság ellen. Charles Michel, Ursula von der Leyen és Jens Stoltenberg számára talán már bebizonyosodott: az autokratákkal szemben a csak üzleti érdekekre épülő, örökké „megértő” politika teljes kudarcot vallott.
Az orbáni rezsim gátlástalan, sokszor embertelen, kizárólag a saját gazdagodásának és hatalmi vágyainak követelménye mellett hozott döntései során Orbán Viktort sosem érdekelte, hogy ezen intézkedések a saját szimpatizánsi körének, vagy akár tagságának jogfosztását, és/vagy agyagi kifosztását is eredményezte, és eredményezi ma is nap, mint nap.
